Részlet a mónosbéli Darázskő-bányából (háttérben a Bél-kő)
A Bükk nyugati peremén olyan földtudományi értékek sorjáznak, amelyek a hegység földtana szempontjából kiemelt jelentőséggel bírnak. Ezek közé tartozik többek között Szarvaskő térségének jura ultrabázikus–bázikus magmás komplexuma, a Bélapátfalva felett emelkedő Bél-kő triász karbonátos kőzetekből álló tömege vagy a szilvásváradi Szalajka-völgy negyedidőszaki vízföldtani értékei. Mónosbél határában szerényen bújik meg a védelem alatt álló, a természet által lassan visszahódított, kissé magára hagyott Darázskő-bánya 15 hektáros dombja, amely a Bükk vidékének (és Európa egyik) legnagyobb forrásmészkő felhalmozódása. Írásunkban a hajdani travertínóbánya kialakulásával és bányászattörténetével ismerkedünk meg. Kalandra fel, irány a kövek világa!
Az Eger- és a Mónos-patak mellett elterülő Mónosbélre érkezve, a település központjából az Arany János vagy a Dózsa György utcákon keresztül közelíthetjük meg a felhagyott Darázskő-bánya területét, amely a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság, valamint az aspiráns Bükk-vidék Geopark egyik féltve őrzött gyöngyszeme. Valamelyik kibukkanásnál vegyünk egy kőzetdarabot a kezünkbe, s tanulmányozzuk azt. A sárgás- és szürkésfehér színű, porózus, likacsokkal átszőtt, növényi és állati fosszíliákkal tarkított édesvízi üledékes kőzet (édesvízi mészkő, forrásmészkő, travertínó) a geopark egyik legfiatalabb földtani képződménye, amely nem évszázmilliók üzenetét hordozza, hanem „csak” pár százezer évét.
A 400 m-es hosszúságban, 600 m-es szélességben és 25–30 m-es vastagságban feltáruló, félkör alakú, kettős peremű forrásmészkő domb térfogata 5 millió m3-re becsülhető. A méretes travertínó testet a Hársas-tető nyugati oldalában 400 m-es magasságban fakadó nagy vízhozamú Vízfő-forráscsoport őse hozta létre. A Darázskő-domb kőzetanyaga ezekből a magas oldottkarbonát-tartalmú karsztvizekből vált ki. A túltelített meszes vizekből történő édesvízi mészkő kiválás folyamatával részletesebben már több korábbi cikkünkben foglalkoztunk, ezért erre most részletesebben nem térnénk ki. A triász karbonátos vízadó kőzetekből származó karsztforrások hőmérséklete az elmúlt évtizedek mérései alapján 13–14°C körül adódott (azaz kissé melegebb, mint a térség többi hideg karsztforrása). Már a pleisztocén időszak elejétől képződő forrásmészkő középső triász tűzköves mészkőre, valamint kárpáti homokra rakódott rá. A mészanyag kicsapódása kezdetben lankás és széles területen történt, ahol a „szertekalandozó” medrekből történt a kiválás. Később a terület lassú emelkedése, valamint az előtér süllyedése miatt a vízfolyás esése megnőtt, medre állandósult, helyenként erősen bevágódott, ennek hatására a korábban egységes lerakódásait feldarabolta. A mellettük korábban kialakult édesvízi mészkő területek így utánpótlást nem kapván pusztulni kezdtek, megindult rajtuk a talaj képződése, jórészük lejtőtörmelékkel is betemetődött.
A Darázskő-bánya pleisztocén édesvízi mészköve
Az 1950-es évekig még 15 eltérő hozamú forrás építgette a travertínó-dombot, amelyeket az 1958-ban létesített vízmű forrásfoglalása egységesített, majd apasztott el, csökkentette le hozamukat. A szárazra került dombon így napjainkban már csak inkább a csapadékos időszakokban figyelhető meg forrástevékenység, a keletkező kristálytiszta bővízű patak ilyenkor a domb északi peremén folyik le a falu felé, helyenként kisebb-nagyobb vízeséseket alkotva. A korábban vízimalmokat működtető vízfolyás darázskő-dombi szakaszán aktív időszakokban napjainkban is megfigyelhető a forrásmészkő képződése. Az útjába kerülő tárgyakra (például faágak, levelek, kődarabok, karfiol alakú moszatpárnák) frissen kiváló kalcium-karbonát-gátakon 30–40 cm széles és 10–15 cm magas kis vízesések jönnek létre, amelyek a Plitvicei-tavak vagy a szilvásváradi Fátyol-vízesés kicsinyített másának felelnek meg. A vörös és zöld számos árnyalatában tündöklő moszat-, valamint mohatelepek látványos felületet nyújtanak a frissen kiváló karfiolszerű mésztufának. Ez a pépes, algás, mésziszapos víz tölti ki a gátacskák mögötti kis tavak medencéit is.
Írott források szerint a Mónosbél határában elhelyezkedő forrásmészköveket már a 18. században bányászták, de valószínűleg korábban is ismerte már a környék lakossága (a népnyelv darázskőnek hívta, utalva annak likacsos szerkezetére). 1794-ben már biztosan üzemel a bánya, mert a bélapátfalvi apátsági templom homlokzatán pótlásként használták fel. 1851-ben Fényes Elek, 1892-ben Bartalos Gyula régész tesz említést róla. Utóbbi a következőképpen: „Mónosbél felett megtekintettem a mésztufa bányát és ott jeles régiségekre leltem. Nevezetesen: kőüregek vannak a tufában, kettőt megnéztem. Többen cserepet is találtak, továbbá obszidián pengét, zöldpatinás réztekercs félét, nyílhegyeket, kőbaltákat (égcsattanás, vagy ördögköröm néven)”. 1904-ben a bánya a községi közbirtokosság kezében volt. Ekkor a jól fűrészelhető–megmunkálható és hőszigetelő tulajdonságokkal bíró, keményebb, de kis sűrűségű kőzetet építkezési célokra, többek között kéményrakásra használtak (az éves termelés kb. 100 m3 volt). A kőzet keménységét a repedésekben, üregekben kikristályosodott kalcit és aragonit is fokozta, amely cseppkőbevonatokat, borsóköves kiválásokat hozott létre a beszivárgó forrásvizekből. A Darázskő-bánya tömbjébe betelepülő puhább mésztufát őrölték, s a mészport talajjavításra (alföldi szikes talajoknál) vagy szitálás után meszelésre is használták. Az itteni mésztufával lemeszelt felületek viszont a vakolatot nem viselték el magukon. 1955-ben kezdődött meg a tervszerű, a korábbi kézi kitermelést felváltó gépesített bányászat, s ez egészen 1959-ig zajlott, helyreállíthatatlan károkat okozva az üregekkel átszőtt forrásmészkőben.
A bányászat során viszonylag korán felfigyeltek a régészeti leletekre (például kőeszközök), amelyeket kezdetben kőkorszakinak véltek. Az első és ezidáig egyetlen tervszerű feltárást Patay Pál végezte el 1961-ben, tisztázva, hogy a területen a késő rézkor bodrogkeresztúri kultúrájának emlékei őrződtek meg. A bánya területén fellelhető szemétgödrök régészeti feltárása sem történt meg eddig, pedig azokban a paleontológiai kutatások során többféle lelet is előkerült.
Szárazon rakott travertínó-kerítés Mónosbélen
A régészeti leletek mellett szakmailag fontosak a negyedidőszaki édesvízi mészkő növény- és puhatestű fosszíliái is. A növénymaradványok (döntően levéllenyomatok) alapján hárs-, juhar-, kőris-, szilfaféléket és zsurlókat sikerült azonosítani, amelyek a mai növényzettel megegyeznek. A puhatestű maradványokban domináló csigák (például Helicigona lapicida, Helicigona faustina, Arianta arbustorum, Sadleriana pannonica) annak idején a forrásvízben, annak tavacskáiban, valamint a domb szárazföldi élőhelyein leltek maguknak menedéket.
A Darázskő-bánya területén kisebb-nagyobb, az édesvízi mészkőben kialakult néhány m-es hosszúságú boltozódások, üregek is kiformálódtak, amelyeket a szakirodalom Víz-fő-akna és Mónosbéli-mésztufabarlang néven tart számon. A 20. század közepének aktív bányászati időszakában számos barlangüreg megsemmisülhetett, köztük olyanok is, amelyek vetekedhettek a Lillafüreden található Anna-mésztufabarlang méreteivel. A bányászat során beomlasztott vagy feltöltött barlangok között lehetett Európa harmadik, Magyarország második leghosszabb forrásmészkő-barlangja is. A napjainkban látható kisebb üregek néhány méter után törmelékkel végződnek.
Érdemes a szabadon látogatható egykori Darázskő-bánya bejárása után sétálni egyet a faluban is. A lakóházak kerítésében, alapjaiban gyakran visszaköszönnek a likacsos darázskövek (például a Béke úton, amelyet ma is Kősornak hívnak). A Szabó-kúria (ma gyermekotthon) és a Csikós-Kovács-kúria épületei is megtekintésre érdemesek.
A mónosbéli Darázskő-bánya pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
