Az Istállós-kői-barlang bejárata belülről
Korábbi cikkeinkben már alaposan körbejártuk a Szalajka-völgy talpán fakadó vizek vízföldtani (hidrogeológiai) jellemzőit, esett szó többek között a Szikla-forrásról és a Fátyol-vízesésről is. Utóbbi a Szalajka-forrás vizét vezeti le látványos mésztufagát-rendszeren keresztül Szilvásvárad irányába. A Szalajka-forrás vize azonban nem mindig ott áramlott ki a kőzetekből, ahol napjainkban, hanem a vízkilépési pont valaha az Istállós-kői-barlangban volt. Írásunkban az 1982 óta fokozottan védett forrásbarlang befoglaló kőzeteivel, kialakulásával és régészeti leleteivel foglalkozunk. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A Szalajka-völgy délkeleti végén, 458,4 m magasságban fakad a bővízű Szalajka-forrás, a térség legnagyobb hozamú (átlagosan 4500 l/perc) hideg karsztforrása. A forrásszáj megtekintése után a bátrabb vándorok a zöld háromszög turistajelzés ösvényére lépnek, s felmásznak a 90 m-rel magasabban fekvő Istállós-kői-barlang sötéten ásító bejáratához, a róla elnevezett csúcs északnyugati oldalában. A meredek kaptató közben kevesek vonnak párhuzamot a völgytalpon fakadó, aktív Szalajka-forrás és az inaktív forrásbarlang kialakulása között. Pedig van, nem is kevés! Az összefüggések feltárása előtt kezdjük egy kis geológiával.
Az 57 m hosszú és 10 m széles, 7,5 m magas, háromszög alakú szádával a felszínre nyíló barlang a középső–késő-triász korú (240–225 millió éves) Bükkfennsíki Mészkő Formációban oldódott ki. A Bükköt hordozó kőzetlemez a triász időszakban valahol az Egyenlítő és a Ráktérítő között, Afrika északi peremén, a Tethys-óceán déli zónájában helyezkedett el. A középső-triásztól óriási kiterjedésű peremes selfek (karbonátplatformok) jöttek létre, amelyeket 200 m-nél nem mélyebb, jól mozgatott és átvilágított trópusi sekélytenger borított el. A vízben tenyésző tengeri élővilág nagy mennyiségű biogén karbonátot választott ki, amely hatására meszes iszapok lerakódása zajlott a tengeraljzaton. A hosszú évmilliók alatt felhalmozódott karbonátos üledékekből váltak kőzetté (diagenizálódtak) a barlangot is magába foglaló Bükkfennsíki Mészkő képződményei, amely a Bükk legnagyobb felszíni elterjedésű formációja. A leggyakoribbak a rétegsorban a korallzátonyok mögött kialakult lagúnák üledékei, amelyek csontszínűek, világos- és sötétszürkék, tömegesek, finoman sávozottak vagy lemezes–pados elválásúak. Ősmaradványai közül a conodonták, a csigák és a korallok emelendők ki. A Bükkfennsíki Mészkövet a kréta időszakban metamorfózis érte, amely az eredeti üledékszerkezeti jegyeket eltűntette, szövetét irányítottá változtatta. A szóban forgó formáció mészkövei szinte tisztán csak kalcitból állnak (oldási maradék: kvarc, illit), ezért a szénsavas víz kiválóan oldja, jól karsztosodnak. Ezzel a fontos tulajdonsággal van összefüggésben az Istállós-kői-barlang kialakulása is.
A barlangot a Bükk-fennsíkra lehulló és a kőzettest mélyén lefelé szivárgó (leszálló) hideg karsztvizek oldották ki a kőzetben, egy törésvonal mentén. A karsztvíz annak idején egy forrásbarlangban csapolódott meg, valahol az akkori Szalajka-völgy talpán úgy, ahogyan napjainkban a Szalajka-forrás is teszi. A Szalajka-forrás mai helyét a riss és würm jégkorszakok közötti riss–würm interglaciálisban foglalta el. Ez azért következett be, mert a Bükk pleisztocén (jégkorszaki) több száz méteres szakaszos kiemelkedése miatt a korábbi forrásszájak (forrásbarlangok) a magasba emelkedtek, s szárazra kerültek. Ebből pedig az következik, hogy a mai Szalajka-forrás felett 90 m-rel magasabban (546 m) elhelyezkedő Istállós-kői-barlangból áramlott ki annak idején a forrás vize, de a Bükk kiemelkedése miatt az üreg napjainkra már egy száraz és inaktív, romosodó forrásbarlang képét mutatja. A karsztvízszint lejjebb szállásával pedig a forrás elfoglalta jelenlegi helyét a jégkorszak végén. Így történt meg, hogy az Istállós-kői-barlang őse a pleisztocén elején még az akkori völgytalp közelében helyezkedett el, s belőle karsztforrás bugyogott ki. Mondanunk sem kell, hogy a szárazra került barlang kiváló tanyázóhelyet biztosított a bükki erdők mélyén vadászó őseinknek.
A barlang a Bükk egyik legmagasabban fekvő őskori lelőhelyeinek egyike. A méretes barlangot elsőként Fényes Elek említette 1851-es munkájában. Mivel a barlang belseje tulajdonképpen egyetlen hatalmas csarnok, így az őskor embere szívesen talált benne menedéket. A barlang elnevezése arra utal, hogy csarnokát a történelmi időkben istállóként használták. A régészeti ásatások során előkerült leletek az aurignaci kultúra két jól elkülöníthető fejlődési szakaszát (36–30 ezer év) datálják. Az I. kultúra gazdag anyagából kiemelendő két amulett, egy átfúrt ujjperc, négy mammutcsont bot, egy bőrfejtő csontkés és 120 csont nyílhegy. A II. kultúra rétegéből egy háromlyukú fuvola említendő meg, amelyet a világon a legrégebbinek tartanak, valamint négy csontsíp és egy bordadarabból készített függő. A cserépleletek a bronzkori Kyjatice-kultúra és a neolitikum bükki kultúrájának képviselői. A több mint 200 törött és perzselt emberi csont a neolitikumi kannibalizmus egyedüli hazai képviselője. Feltártak a régészek egy komplett ősemberi tűzhelyet is, amelyet teljes egészében a Nemzeti Múzeumba szállítottak.
A Bükki Nemzeti Park honlapja a következőt írja a barlang régészetéről: „A 2,5 m vastag kitöltésben két régészeti szintet különítettek el. Az alsóból a neandervölgyi ember, a felsőből a cro-magnoni ember leletei kerültek elő. 1912-ben az első próbaásatást Hillebrand Jenő vezette. Kőeszközöket, kerámiatöredékeket találtak, valamint egy 3 éves gyermek kulcscsontját. 1925-ig öt további ásatást folytattak Hillebrandék, melyeknek során további kő- és csonteszközök kerültek elő. 1927-ben Saád Andor és Megay Géza egy tüzelőgödörben tengeri kagylóból készült ékszereket, cseréptöredékeket, valamint 27 fiatal ember feltört, megpörkölődött csontjait találta meg. Ezek a csontok a rituális kannibalizmus egyedülálló bizonyítékai.”
Az Istállós-kői-barlang pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
