Déva vára, előtérben a Magna Curia műemlék épülete
Erdélyi utazásaink során, ha a Maros völgyén keresztül közelítjük meg a térséget, kihagyhatatlan történelmi látnivalók várnak ránk. Ilyen az Erdély kapujában, a Maros felett őrt álló Déva vára is, amelyet szinte minden magyar ember ismer a Kőmíves Kelemen történetéből. Sokan csak a járművük ablakából tekintenek fel a meredek vulkáni kúpon ülő maradványokra, a turisták egy része felvonóval megy fel, míg a kevesebbek gyalog vállalkoznak az ódon falak felkeresésére. Írásunkban a várhegy földtanával, a vár építőköveivel és történetével ismerkedünk meg alaposabban. Kalandra fel, irány a kövek világa!
Első körben beszéljünk röviden Déva város és környezetének tájairól, valamint azok földtani felépítéséről. Déva különféle tájtípusok találkozásánál, stratégiai szempontból is fontos földrajzi helyen épült fel, ahol hegyvidéki területek, folyóvölgyek és medencék simulnak egymáshoz. Dél felől a Vajdahunyad–Piski-medence nyílik rá a Maros nyugati irányból szintén kitáguló völgyére. A város nyugati kerületei már a Bánsági-hegyvidékhez tartozó Ruszka-havas lejtőire épültek fel. A várossal szemben, a Maros folyásirány szerinti jobb partján pedig már az Erdélyi-szigethegységhez tartozó Marosmenti-hegyvidék (például Körösbányai- és Csetrás-hegység) érceket rejtő erdős vonulatai terpeszkednek.
A számos tájtípus találkozása miatt természetesen a földtani felépítés is rendkívül változatos. Déva térségének alaphegységi képződményeit paleozoos (óidei) metamorfitok alkotják. Ezek közül a fillitek, a klorit- és szericitpalák, a kvarcitok, valamint a kristályos dolomit és mészkő emelendők ki. A több száz millió éves kristályos kőzetekre Déva szűkebb vidékén késő kréta törmelékes üledékes rétegsorok települnek. Kőzetei közül a konglomerátum, a kavicsos homokkő, a homokkő és a márga említendők meg, helyenként jelentős ősmaradvány-tartalommal (például növénylenyomatok, Mollusca-fauna).
Ezt a kréta összletet törte át az a forró andezites kőzetolvadék a miocén közepén, amelyből többek között a középkori vár romjait hordozó várhegy (371 m) is felépült. A kréta üledékek alkotta lankás dombságból merészen emelkednek ki az amfibolandezitből álló vulkáni kúpok. Az itteni andezitek közös jellemzője a szürke szín, a nagyobb, szabad szemmel is jól látható földpátkristályok, valamint az amfibolok és a biotit jelenléte. A többi Déva környéki kitörési központ tömeges kifejlődésével ellentétben a várhegyen feltáruló miocén amfibolandezit vékonyabb-vastagabb lapokból álló szerkezetet mutat. A miocén magmás eseményt a térségben rézércesedés is követte, amelyet Dévától nyugatra fejtettek már a 18. században (Bányavölgy, Borbála-táró). Déva város térségének fiatalabb földtani képződményeit miocén és pliocén agyagok, homokok és kavicsok jelentik, a legfiatalabbak azonban a Maros alluviumának pleisztocén és holocén folyóvízi üledékei.
A miocén amfibolandezit alkotta, a Maros folyó völgyét őrző meredek vulkáni kúp szinte tálcán kínálta magát a középkorban, hogy elődeink erősséget építsenek rá, felhasználva a hegy kőzetanyagát is. A jó kőzetfizikai adottságokkal rendelkező, tömött szövetű és fagyálló andezitet a vár egykori építői a várhegy miocén kőzetanyagából nyerték ki, mintegy kőbányát nyitva a vár építése közben a vulkáni kúp tetején. A mállásnak ellnálló andeziteket mészhabarccsal erősítették össze. A várfalakon elvégzett mérnöki vizsgálatok azt igazolták, hogy a 32–47%-os mésztartalmú habarcs alapanyagát a Maros viszonylag nagy szemcsenagyságú homokos üledékei szolgáltatták (nem pedig Kőmíves Kelemen feleségének „gyönge hamvai”). Ezek alapján kijelenthető, hogy Déva várának néhai építői tökéletesen kihasználták a földtani környezet által rendelkezésre bocsátott nyersanyagokat. Itt jegyezzük meg, hogy Déva térségében napjainkban több andezitbánya is működik, amelyek kőzetanyaga Románia szerte közkedvelt építőkő, míg Bukarestbe is jut belőle.
Kőmíves Kelemen balladája a következő sorokkal kezdődik: „Tizenkét kőmíves összetanakodék, Magos Déva várát hogy felépítenék, Hogy felépítenék fél véka ezüstér, Fél véka ezüstér, fél véka aranyér. Déva városához meg is megjelöntek, Magos Déva várhoz hozzá is kezdöttek, Amit raktak délig, leomlott estére, Amit raktak estig, leomlott reggölre.” A vár története azonban a valóságban jóval mozgalmasabb volt, amelyet egy kiváló internetes forrás (Tarján M. Tamás, Rubicon Intézet) segítségével idézünk fel: „Érthető, hogy a balladában „összetanakodó” kőművesek és a vár valódi építtetői ezt a helyet szemelték ki az erősség számára, ugyanis a dévai hegykúp közel 200 méterrel magasodik a környező síkság fölé. A 19. századi helytörténészek, majd a dákoromán kontinuitásból állami ideológiát kreáló román történetírók a hegyen dák és római erődítéseket is feltételeztek, a régészeti feltárások viszont csak az Árpád-kori alapítást tudták megerősíteni. Feltételezhető, hogy Déva is olyan erősség volt, amelyet a tatárjárás után emeltek annak érdekében, hogy a mongol hordák esetleges visszatérése idején oltalmat nyújtson a védtelen lakosságnak.
Annak ellenére, hogy a felépült vár katonai szempontból elsősorban lokális jelentőséggel bírt, Déva fontos események színhelye volt a 13–14. század során. IV. Béla és fia, István herceg – a későbbi V. István király – belháborúja idején például fontos csata zajlott az erősség közelében. Az ütközetről a trónörökös 1269-ben kelt adománylevele tudósít, amelyben egyik hívét a Dévánál mutatott hősiessége miatt jutalmazta meg. Ez az oklevél az első forrás, amelyen az erődítmény neve olvasható. A Maros völgyében fekvő várat később Kán László erdélyi vajda szerezte meg, és az Árpád-ház kihalása utáni zűrzavaros időszakban – immáron az ország egyik „kiskirályaként” – itt alakította ki uralmi központját. A vajda a trónutódlás kérdésébe is igyekezett beavatkozni: az 1305 végén megkoronázott, de csekély támogatottsággal bíró Ottó királyt Erdélybe csalta azzal az ígérettel, hogy feleségül adja hozzá a leányát, ám lakodalom helyett tömlöc várta az uralkodót. Feltételezések szerint Kán László itt tartotta fogságban Ottót, és vélhetően ugyanitt őriztette a Szent Koronát is, amíg – a pápa által Magyarországra küldött Gentilis bíboros nyomására – 1309-ben ki nem szolgáltatta I. Károlynak. A Maros-völgyi uralmi központ jelentősége és a vajda hatalma ettől még a következő években is megmaradt. A kiskirályok uralmát sorra letörő Anjou uralkodó Kán László 1316-ban bekövetkező halálát használta ki a tartományúr területeinek megtámadására. A vajda fiai a dévai vár alatt vívott 1317. évi csatában súlyos vereséget szenvedtek Károly hadaitól, aminek következtében az erősség az uralkodó kezére került.
Déva a következő évszázadok során elsősorban uradalmi központként működött, és a vár kulcsa ez idő alatt számos ismert történelmi személyiség kezében megfordult. Hunyadi János kezdetben erdélyi vajdaként – Újlaki Miklóssal közösen – rendelkezett az erősség felett, majd V. László adományának köszönhetően már magánbirtokként igazgatta azt. A törökverő hős halála után Szilágyi Mihály, majd Hunyadi Mátyás vehette birtokba Dévát. Nagy királyunk aztán a diadalmas kenyérmezei csata társhadvezérének, Báthori Istvánnak ajándékozta a várat, akitől II. Ulászlóhoz, tehát ismételten a kincstárhoz került. A Marost vigyázó erőd a mohácsi csata után a keleti királyság részét képezte, és amikor 1551-ben – Fráter György politikai manővereinek köszönhetően – rövid időre egyesült a két keresztény országrész, I. Ferdinánd seregei szállták meg Dévát. A király – a török ostrom alatti helytállás elismeréseként – az „egri hősnek”, Dobó Istvánnak ajándékozta a várat, a vajdává kinevezett egykori kapitány azonban nem sokáig élvezhette új birtokát. 1556-ban az erdélyiek megelégelték a Habsburgok erőszakos kormányzási stílusát, és visszahívták a Fráter György által korábban lemondatott Szapolyai János Zsigmondot, valamint az özvegy Izabella királynét. Ferdinánd uralmának megrendülésével Dobó is elveszítette dévai uradalmát, sőt, egy időre – Szamosújváron – börtönbe is vetették őt. A következő hosszú évszázadban, a török elleni felszabadító háborúig számos fejedelem és arisztokrata birtokolta hosszabb-rövidebb ideig a várat. Tulajdonosai közé tartozott Széchy Mária, a „murányi Vénusz” is, aki első férje, Bethlen István – a kiemelkedő fejedelem unokaöccse – után örökölte meg Dévát.
Részlet Déva várából
1552-ben a törökök elfoglalták Temesvárt, és a későbbiekben Lippa és Jenő erődjét is maguknak követelték az erdélyi fejedelmektől, így aztán Déva fokozatosan az oszmán hódoltság szomszédságába, a végvárak vonalába került. Ennek következtében egyre szükségesebbnek tűnt az erődítmény fejlesztése, hiszen Dévát addig elsősorban börtönként használták: 1579-ben itt raboskodott és hunyt el Dávid Ferenc, a híres reformátor, akit azért fosztottak meg szabadságától, mert Báthory István fejedelem tilalma ellenére is folytatta hitújítói munkáját, és egyre radikálisabb nézetekig jutott. A vár nagyarányú fejlesztését az 1580-as években Geszthy Ferenc várnagy végezte el, aki a falak erősítése mellett házat építtetett a későbbi Magna Curia helyén. Az ott található épületet, amely napjainkban a Dák és Római Civilizáció Múzeumaként működik, az erődítményt tovább bővítő Bethlen Gábor fejedelem emeltette. Dévát egyébként számos megpróbáltatás érte a török korban: a tizenötéves háború idején például Giorgio Basta generális kegyetlenül megsarcolta a várost, és itt tartotta meg a hírhedt 1603. évi országgyűlést, amely rémuralmának kezdetét jelentette.
Amikor a török elleni felszabadító háború részeként Lotharingiai Károly főherceg serege megszállta Erdélyt, Déva is császári őrséget kapott. A Rákóczi-szabadságharc alatt a kurucok két esztendőre birtokukba kerítették a hosszú harcok által megviselt várat. A szatmári béke után Bécs megbízásából Giovanni Morando Visconti hadmérnök impozáns tervet készített a felújításra, ami a 18. század során nagyrészt meg is valósult. A következő évtizedekben elvégzett folytatólagos erődítési munkák során sáncokat emeltek, korszerűsítették az ivóvíz-ellátást, és a védműveket egészen a hegy lábáig kiépítették – majd 1800-ban Erdély katonai parancsnoka, Anton Mittrowsky gróf váratlanul úgy döntött, hogy használaton kívül helyezi a dévai erősséget. Ezt követően a várat eladták, az új tulajdonos az ingóságok egy részét elárverezte, a környező síkság lakói pedig megkezdték az építőkövek széthordását. Így, amikor I. Ferenc király 1817-ben körutazást tett Erdélyben, Dévához érkezve már csak romokat talált a várhegyen. Az uralkodót olyannyira elbűvölte az erődítmény látványa, hogy azonnal elrendelte a felújítását. Személyes adománnyal is támogatta az építkezést, így 1829-re Déva régi pompájában tündökölhetett, hogy aztán két évtizeddel később ismét utolérje a végzete.
Az 1848–49-es szabadságharc idején a dévai erődítmény csekély harcászati jelentőséggel bírt. Amikor 1848 őszén a szász egységekkel és román felkelőkkel megerősített – nagyrészt román nemzetiségű katonákból álló – császári reguláris erők megszállták a várost, a várat is hatalmukba kerítették. Annak ellenére, hogy az erdélyi hadjárat során 1849 februárjában Déva a honvédseregek kezére került, a várhegyen berendezkedett helyőrség ellen még sokáig nem indult támadás. Áprilisban aztán Forró Elek ezredes ostromgyűrűbe zárta a várat, és május végére elérte, hogy a védők – kedvező feltételek mellett – átadják azt. A szabadságharc utolsó hónapjaiban Bem lőszerraktárként használta a dévai erősséget, amely egy szerencsétlen baleset következtében augusztus 13-án, a világosi fegyverletétel napján felrobbant. A katasztrófában körülbelül 100 honvéd lelte halálát. Szimbolikus jelentőségűnek is mondható, hogy néhány nappal később Bem seregének maradéka a füstölgő romok alatt tette le a fegyvert.
Az 1849-es robbanás olyan súlyos károkat okozott, hogy hosszú ideig senki nem gondolt Déva felújítására. A millennium évében a Hunyad Vármegyei Régészeti és Természettudományi Társulat vette birtokba a hegyet, amely különleges figyelmet fordított a döntően román népességű megye magyar kultúrájának megerősítésére. A társulat fásítással és sétányok kiépítésével igyekezett kellemesebb arculatot adni a romokat őrző várhegynek. A maradványok konzerválására csak évtizedekkel az impériumváltás után került sor. 2005-ben aztán a Hunyad megyei tanács hatalmas projektbe fogott, hogy a festői helyen álló erősség restaurálásával turisztikai központtá fejlessze Dévát. Hamarosan elkészült a várhegy keleti oldalán közlekedő felvonó, és a finanszírozási gondok miatt többször is megszakított felújítási munkálatok eredményeként 2014-ben a külső, majd két évvel később a belső részek is megnyíltak a turisták előtt. A megye és a város vezetése nagy reményeket fűz a dévai erődítmény napjainkban is zajló fejlesztéséhez, ahol évente több százezer látogatót szeretnének majd vendégül látni.”
A csatolt képen a fenti szövegben is említésre kerülő Magna Curia épülete látható, mögötte a várhegyen ülő középkori vár maradványaival.
Déva várának pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
