A Boreszku-felszín névadója a Godjánban
A Déli-Kárpátok magashegységei igazi alpesi túraterepet jelentenek felfedezőinek: sziklás és éles gerincek, glaciális teknővölgyek, lenyűgöző tengerszemek, törmelékes lejtők, hogy csak a leglátványosabbakat említsük. Több hegységben azonban 1800–2300 m között olyan közel sík vagy enyhén hullámos felszíneken vándorolhatunk, amelyek megjelenése jelentősen különbözik a területre jellemző magashegyi glaciális formakincsétől. Vajon hogyan kerülhettek a magas hegyek tetejére „vonalzóval összeköthető” füves fennsíkok láncolatai? Írásunkban a Déli-Kárpátokra jellemző lepusztulási felszínekkel foglalkozunk részletesebben, ezek közül is a legmagasabbikkal, a Boreszku-felszínnel. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A Déli-Kárpátok övezetét bonyolult takarós szerkezetek építik fel, amelyeket többszörösen metamorfizálódott, szakmai kifejezéssel polimetamorf kőzetek alkotnak. A metamorf kőzetek protolitjai (alapanyagai) évszázmilliókkal ezelőtt létezett üledékgyűjtőkben (óceánokban, tengerekben) lerakódott üledékek – például agyag, kőzetliszt, homok, mésziszap – voltak. Ezek a szedimentek a földtörténet későbbi szakaszaiban – a különféle hegységképződési fázisokhoz köthetően – a földkéreg mélyére kerülve szilárd fázisban átkristályosodtak, azaz metamorfizálódtak. Ez a lerakódás, illetve a metamorfózis nem a mai földrajzi helyén következett be, hanem több ezer km-re jelenlegi pozíciójától, valahol az Egyenlítő vidékén. Ezek a fent megnevezett tengeri üledékek a földtörténeti prekambriumban (ős- és előidő) és a paleozooikum (óidő) első felében rakódtak le laza üledékként, s szintén a prekambriumban/paleozooikumban, több fázisban (1000–800 millió, 500–475 millió év, 325–315 millió év) metamorfizálódtak. Az ősi kristályos kőzeteket (például fillit, csillámpala, szericit- és kloritpala, kristályos mészkő, gránit, granodiorit) a paleozooikum és mezozooikum (középidő) későbbi szakaszaiban törmelékes és karbonátos üledékes kőzetek fedték be. Ezek többek között a Kis-Retyezátban, jura–kréta mészkövek formájában tanulmányozhatók (például Jorgován-kő térsége).
A Déli-Kárpátokat felépítő bonyolult takarós egységek az alpi hegységképződéskor, a kréta időszaki ausztriai és larámi fázisok során jöttek létre. A takarók olyan hatalmas kőzettestek, amelyek lenyíródtak eredeti aljzatukról, s akár több ezer km-t vándorolva kerültek új helyükre. A Déli-Kárpátok térségében a takaróképződést a kréta időszakban az Afrikai- és Eurázsiai-lemez közeledése váltotta ki, a „harapófogóba” kerülő, egymásra préselődő kőzettestek hatására. A Déli-Kárpátokat három nagy takarórendszer (Dunai-, Szörényi- és Géta) építi fel, amelyek közül a Dunai- a legalsó, a Szörényi- a köztes, míg a Géta-takaró a legfelső szerkezeti helyzetű.
A Csindrel (Szebeni-havasok) Boreszku-felszíne 2200 m magasan
A tömeges megjelenésű Déli-Kárpátokat jellegzetes kupolaszerű tetők sorozata alkotja, amelyek alapvetően hullámos, lapos és lekerekített formákként jelentkeznek. Ezen sajátos tájképhez szorosan hozzátartozik a térség tetőszintjeinek lépcsős elrendezése, a különböző magasságokban elhelyezkedő, denudációs eredetű lepusztulási felszínek, amelyek itt az egész Kárpátokban a legszebbek és legtípusosabbak. Emmanuel de Martonne (1873–1955) francia geográfus három eróziós felszínt (tönkfelszínt) különböztetett meg (1907) a Déli-Kárpátokban, csökkenő tengerszint feletti magasságban: a Boreszku-, a Sebes- és a Gornovica-felszín.
Általában 2000 és 2400 m-es magasságban húzódik a havasi és alhavasi gyepekkel borított Boreszku-felszín, amely a cikkünk fő témája is. A legszebb Boreszku-szintek a Jézer–Papusa, a Csindrel (Szebeni-havasok), a Kudzsiri-havasok (Surján-hegység), a Godján és a Szárkő hegységekben érhetők tetten, több km2-es kiterjedésű, szinte alföldi simaságú felszíneket alkotva. A Déli-Kárpátok tagjaiban nyugatról kelet felé haladva a Boreszku-felszín emelkedő tendenciát mutat, a Bucsecsben például 2200–2300 m magasságban húzódik. A Fogarasi-havasok, a Páreng és a Retyezát vidékein az egykori Boreszku-felszínt a pleisztocén eljegesedés jelentősen átformálta, ezért ott nehezebben követhető. De Martonne a Boreszku-felszín korát 1907-ben a kréta végére és az eocénre tette, de véleményét később többször megváltoztatta: „A Boreszku-tábla semmiképp sem lehet krétakor végéről való, pedig ezt lehet következtetni akkori állításaimból, amikor G. Murgocival egyetértésben, az áttolásokat a flisnél régebbieknek tartottam. Így ez a tábla bizonyára miocén korú, de még nem látom módját annak, hogy korát pontosabban lehessen meghatározni (1913)”.
Román geológusok a 20. század második felében de Martonne kutatásaira alapozva hasonló korú felszíneket mutattak ki a Déli-Kárpátokban. Szintén román kutatók egy csoportja a Boreszku-felszín kialakulását nem hegységenként elkülönülve, hanem egységes, nagy kiterjedésű késő kréta–késő oligocén trópusi tönkfelszín kiformálódásával magyarázta, amelyet harmadidőszaki (miocén) epirogenetikus mozgások daraboltak fel, s emeltek különböző magasságokba.
Napjainkban a Déli-Kárpátok lepusztulási felszíneinek kiformálódását különböző genetikájú (poligenetikus) elegyengetések eredményeként írják le a szakemberek, ahol a tektonikus mozgások mellett a felépítő kőzetek típusa, kora, szerkezete, illetve az éghajlat is fontos szerepet kap. Fontos, új megállapítás, hogy a lepusztulási szintek száma a különböző hegységekben nem azonos, hanem azok a hegységek kora szerint változnak. Legtöbb a kristályos masszívumokban található, ahol számuk akár kilenc is lehet. A szinteket négy csoportba, illetve ezeken belül további alcsoportokba sorolták. A szóban forgó, a Déli-Kárpátokban fellelhető pediplén tetőszintek az SI.-be tartoznak, s eocén (kb. 30 millió év) korúak. Ezek a lepusztulási szintek 2200–2300 m, 2000 m és 1800–1900 m közötti magasságokban húzódnak a Déli-Kárpátok hegységeiben.
A Boreszku-felszín a Szárkőben, a Baicu tömbjében
A csatolt képen a Godján, a Szárkő és a Csindrel (Szebeni-havasok) Boreszku-felszínmaradványai sejlenek fel. Összefoglalva tehát hogyan is értelmezhetjük ezeket az alföld simaságú területeket, miközben éppen kényelmesen gerinctúrázunk rajtuk? Az ősi, prekambriumi és paleozoos metamorfitokból álló takarós egységek a Déli-Kárpátok szerkezetfejlődése, mondhatni felgyűrődése során többször kiemelkedtek a tengeri üledékgyűjtők világából. Így volt ez az eocén korban is, kb. 30 millió évvel ezelőtt. A szárazföldi lepusztulási környezetbe kerülő kőzettestek felszínén az akkori meleg és csapadékos trópusi klímán jelentős mállási, tönkösödési folyamatok indultak meg. Az évmilliókig tartó lepusztulás során „lenyalt” formák, elegyengetett felszínek alakultak ki, a mai Boreszku-felszín ősei. Ezek a legrégebbi felszínek emelkedtek később a legmagasabbra, természetesen hegységenként más és más tengerszint fölé. A lepusztulási folyamatok még később (miocén, pliocén) többször elérték a Déli-Kárpátokat, létrehozva például a fent említett Sebes- és Gornovica-felszíneket (ezekkel egy későbbi cikkünkben foglalkozunk majd). A füves platókon vándorolva tehát egy 30 millió évvel ezelőtti lepusztulási felszín magasba emelt maradványait járjuk, amelynek peremeit már kikezdte a folyóvízi és a jégkorszakban a glaciális erózió, utóbbi például kárfülkék formájában.
A cikk nyitó képe a Godján hegységben készült, ahol a névadó Nagy- és Kis-Boreszku platója látható. Innen írták le először, s innen kapta a nevét a Kárpátokban több helyen is fellelhető Boreszku-felszín.
A Nagy-Boreszku (Godján) pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
