A Bisztra tömbje a Pietrii irányából
A Déli-Kárpátok vagy korábban Déli-Felföld a Kárpátok legváltozatosabb hegyláncait hordozza. Itt húzódik a Fogarasi-havasok, a Retyezát és a Páreng is, hogy csak a legismertebbeket említsük. A pleisztocénben eljegesedett magashegységek csúcsait turisták ezrei járják a nyári szezonban, a legtöbb esetben komoly környezeti terhelést okozva az adott területnek. Vannak azonban a Déli-Kárpátokban olyan eldugott gyöngyszemek is, ahol a pásztorokon kívül nem igen találkozni túrázókkal. Ilyen a korábban már bemutatott Godján vagy annak „ikertestvére”, a Szárkő is. A „Bánság tetejének” is nevezett Szárkő e sorok íróját is elbűvölte egy 2017-es és egy 2023-as nyári gerinctúra során, ezért most klaviatúrát ragadva mutatja be az izgalmas formakincsű hegységet. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A Godján-hegységcsoport (Szörényi-hegytömeg) északnyugati részén emelkedő Szárkő neve a régi magyar nyelvben használatos „szár”, azaz tar vagy kopasz szóból eredeztethető, ugyanis a hegység felé közeledve annak jellegzetes kopasz homloka tűnik fel először az utazóknak. A Retyezáttal, a Godjánnal, a Csernai-havasokkal, a Ruszka-havassal, valamint a Bánsági-hegyvidékkel határos Szárkő tömbjét a Temes, a Bisztra, a Sebes-, a Sesz- és a Hideg-patak mély völgyei választják el szomszédjaitól. A hegység 1600–2200 m magas központi tömege merészen emelkedik ki az 1100–1400 m-es átlagmagasságú peremi hegységekből (például Magas-Pojána, Pleaşa, Borlói-hegység, Bisztra-hegység). Utóbbiak az úgynevezett Sebes-felszín legklasszikusabb példái a Szárkő vidékén.
A Déli-Kárpátokat, így a Szárkő vidékét is bonyolult takarós szerkezetek építik fel, amelyeket többszörösen metamorfizálódott, szakmai kifejezéssel polimetamorf kőzetek alkotnak. A metamorf kőzetek alapanyagai évszázmilliókkal ezelőtt létezett üledékgyűjtőkben (óceánokban, tengerekben) lerakódott üledékek – például agyag, kőzetliszt, homok, mésziszap – voltak. Ezek a szedimentek a földtörténet későbbi szakaszaiban – a különféle hegységképződési fázisokhoz köthetően – a földkéreg mélyére kerülve szilárd fázisban átkristályosodtak, azaz metamorfizálódtak. Ez a lerakódás, illetve a metamorfózis nem a mai földrajzi helyén következett be, hanem több ezer km-re jelenlegi pozíciójától, valahol az Egyenlítő vidékén. Ezek a fent megnevezett tengeri üledékek a földtörténeti prekambriumban (ős- és előidő) és a paleozooikum (óidő) első felében rakódtak le laza üledékként, s szintén a prekambriumban/paleozooikumban, több fázisban (1000–800 millió, 500–475 millió év, 325–315 millió év) metamorfizálódtak. Az ősi kristályos kőzeteket a paleozooikum és mezozooikum (középidő) későbbi szakaszaiban törmelékes és karbonátos üledékes kőzetek fedték be, ezek azonban a szóban forgó hegységben nem érhetők tetten (például a szomszédos Kis-Retyezátban már igen, jura–kréta mészkövek formájában).
A Déli-Kárpátokat felépítő bonyolult takarós egységek az alpi hegységképződés időszakában, a kréta időszaki ausztriai és a larámi fázisok során jöttek létre. A takarók olyan hatalmas kőzettestek, amelyek lenyíródtak eredeti aljzatukról, s akár több ezer km-t vándorolva kerültek új helyükre. A Déli-Kárpátok térségében a takaróképződést a kréta időszakban az Afrikai- és Eurázsiai-lemez közeledése váltotta ki, a „harapófogóba” kerülő, egymásra préselődő kőzettestek miatt. A Szárkő vidékét a Déli-Kárpátokat felépítő három nagy takarórendszer (Dunai-, Szörényi- és Géta) közül az úgynevezett Dunai-takaró (Danubikum) alkotja, amely a felsoroltak közül a legalsó szerkezeti helyzetű. Foltszerűen jelennek csak meg a Danubikumra rátolódva a Géta-takaró metamorf képződményei.
A Danubikum kőzetei a Szárkőben gránitos lencsékkel átjárt késő prekambriumi klorit- és szericitpalák, amfibolitok, valamint paleozoos fekete palák formájában jelennek meg, amelyekre középső és késő jura vulkanitok, illetve késő kréta mészkő, konglomerátum, homokkő és márga települ. A gránitos kőzettestek a Petreanu (1835 m), valamint a Bloju (2161 m) tömbjeiben, a gabbró és a konglomerátum a Baicu (2123 m) vidékén jelennek meg. A hegység északnyugati és déli peremein mutatkoznak csak meg foltszerűen a Géta-takaró gránitokkal átjárt csillámpalái, többek között a Szárkő (2190 m), valamint a Căleanu (2190 m) tömbjeiben.
Az egységes Szárkő hegytömegét, illetve a Boreszku- és Sebes-felszínek térszíneit a mélyen bevágódó vízfolyások több önálló, északkelet–délnyugati vonal mentén sorakozó hegytömbökre tagolták szét. A mai felszín kialakításában azonban nem csak a vízfolyások, hanem a jég is részt vett a földtörténeti jégkorszakban (pleisztocénben). Az eljegesedés mértéke ugyan nem volt számottevő, de a formakincs kialakításában döntő szerepet játszott. A hegységben három eljegesedési központ mutatható ki a formakincs alapján, amelyek a Bloju, a Baicu és a Szárkő csúcsok térségében érhetők tetten. A Bloju vad formakincsű és sziklás tömegében tíz gleccserkatlan alakult ki, ahol az északi és keleti oldalakon figyelhetők meg jól fejlett és összetett kárfülkék. Egyébként ez a régió a Szárkő legmagasabb része, itt található a hegység „teteje”, a 2192 m magas Pietrii is. A gránitból álló masszívum óriási tömegét a fagyaprózódás vastag törmeléktakaróba „csomagolta”. A Baicu tömegének szintén északi és keleti oldalain nyolc gleccserkatlan fejlődött ki. A jég által szállított moréna vizsgálatai alapján a jégkori gleccserek itt 1750–1850 m magasan végződtek. A leghosszabb jégár 1,5 km hosszú lehetett, s 1500 m-ig húzódott le. A harmadik eljegesedési központ a Szárkő és Căleanu vidéke volt, ahol szintén szépen fejlett, de aszimmetrikus kárfülkék figyelhetők meg. Az itteni gleccserek 1650–1750 m-ig ereszkedtek alá. Egyedül itt, a Hideg-patak völgyében mutatható ki egy korábbi, a würmnél idősebb eljegesedés nyoma, melynek morénája 1350–1380 m-es magasságban fekszik (ezen gleccser hossza kb. 3 km volt).
A Netiş-tó látképe a felette lévő gerincről
A Szárkő gleccserei alapvetően rövidek (700–1500 m) voltak, az úgynevezett pireneusi típusú jégárak közé tartoztak. A kárfülkék a Boreszku-felszín peremébe maródtak, számuk 37, s mindegyik 2100 m felett fekszik. A jég által kivájt glaciális völgyek túlmélyített völgyfőiben 10 kisebb méretű tengerszem vize maradt vissza, többségük a Bloju tömegében. A legnagyobb kiterjedésű tengerszem a Pietrele Albe (14100 m2), amely a Szárkő északkeleti oldalába mélyül. A legmélyebb a Bisztra-tó, a maga 6,5–7 m-es mélységével. A hegységben mesterségesen felduzzasztott tavak is találhatók, mint például a Nagy-Lepusnyik völgyében található Gura Apei-tó, valamint az Almafatelep mellett található víztározó. A jégkor után napjainkban a krionivális folyamatok alakítják a felszínfejlődést, amelyek a felhalmozódó hó eróziós tevékenységéhez kapcsolódnak.
A Temes vízgyűjtőjéhez tartozó Szárkő éghajlatában az óceáni, a kontinentális és szubmediterrán hatások egyaránt érvényesülnek. A hegység északkelet–délnyugati csapású tömegként állja útját a nyugat felől érkező frontoknak, ezért az egyik legcsapadékosabb kárpáti hegylánc. A Szárkő és a Kishavas térségében 1100–1200 mm csapadék hullik le évente, méghozzá döntően április és szeptember között. A hótakaró 200 napon át marad a legmagasabb területeken, a fagyos napok száma 230–330 nap között változik. A gazdag növény- és állatvilággal megáldott Szárkőben több endemikus növényfaj (például retyezáti paróka imola, búzavirág) és védett madárfaj is él.
A pásztorok hegységének is nevezhető Szárkőben a szervezett turizmus már a 19. század második felében megindult, a Délvidéki Kárpát Egyesület jóvoltából. A Kishavas (Muntele Mic) turisztikai hasznosítása, például a síelés már 1914-től kezdetét vette, a Magyar Turista Egyesület Szörénységi Osztályának áldozatos munkája árán. Napjainkban is a Kishavas tömbje a téli turizmus egyik fő központja, ide járnak síelni a bánságiak, többek között a temesváriak is. A hegység többi része viszonylag feltáratlan: jelzett turistaút kevés van, a gerinc közelében pedig nincsenek menedékházak. Ebből következőleg a hegység ösvényeit kevesen tapossák, ami miatt a környezeti terhelés is jóval kisebb, mint a cikk elején említett környező hegységekben. A meteorológiai állomással „koronázott” névadó Szárkő-csúcs térsége viszonylag sűrűbben járt, hisz a Kishavas és a Cuntu menedékház (Bem-forrás) irányából könnyebben elérhető.
A több napos gerinctúrák szerelmesei a Godján irányából is megközelíthetik a Szárkőt. E sorok írója egy 5 napos gerinctúra (2017) keretében a Kis-Retyezát (Jorgován-kő) irányából, a Godján gerincén végig haladva jutott át a Szárkőbe, a Kishavas alatt fejezve be a túrát. A 2023-as év nyarán pedig Almafatelepről tett egy 3 napos körtúrát a Bisztra, a Pietrii, a Bloju, a Baicu és a Nedeia csúcsok érintésével. Bizton állíthatjuk, hogy a turistát ritkán látó Szárkő a Déli-Kárpátok egyik legizgalmasabb hegylánca, változatos kőzettani és geomorfológiai viszonyokkal, s az utolsó eljegesedés látványos nyomaival.
A Pietrii (legmagasabb pont) pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
