Az eocén–oligocén határszelvény Síkfőkút határában
Eger városától nem messze, a festői Bükkalja kistájon terül el Noszvaj település, melynek földtudományi értékeiről már több ízben cikkeztünk. Noszvajtól északnyugatra, erdős hegyek árnyékában, tavakkal ékesítve bújik meg Síkfőkút, amely a térség hegyi túráinak egyik közkedvelt kiindulási pontja. A földtudományokban jártas geoturisták azonban egy unikális földtani feltárás miatt is jegyzik Síkfőkutat, amely az eocén és oligocén földtörténeti korok határát mutatja be, mint védett határ-alapszelvény. Írásunkban a felhagyott kőfejtő rétegsorát mutatjuk be, az évmilliók távlatából visszatekintve. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A síkfőkúti Cseres utca nagy kanyarjában, a Kánya-patak medrétől nem messze egy növényzettől megtisztított, felhagyott kőfejtő jól rétegzett üledékes rétegsora hívja fel magára a figyelmet, amely mellett az aspiráns Bükk-vidék Geopark ismertetőtáblája áll. Mielőtt beszélnénk a rétegsort felépítő üledékekről, kezdjük kicsit „távolabbról” a történetet. Mondanunk sem kell, hogy az itt feltáruló kőzetsorozat nem a mai földrajzi helyén rakódott le, ugyanis a mai Bükköt hordozó kőzetlemez a paleogénben (eocén, oligocén) még jó pár ezer km-rel délnyugatabbra helyezkedett el jelenlegi pozíciójától. Nagyjából 35–30 millió évvel ezelőtt a Bükk a Paratethysnek nevezett üledékgyűjtő tengermedencéjében ült, amelyben nagy vastagságú törmelékes üledékes rétegsorok lerakódása zajlott. Itt jegyeznénk meg, hogy a Paratethys a földtörténeti mezozooikumban (középidőben) létező Tethys utódja volt, melynek lefűződése az oligocén kor elején (34–33 millió éve) történt meg, a mediterrán területek és az Európa északabbi részei között történt alpi hegységképződés hatására. Ezen víztömegek kommunikációja egymással és a mediterrán tethys-i térséggel csak tengerszorosokon keresztül volt lehetséges, de időnként ezek elzáródásával megtörtént a medence teljes izolációja is. A mai Kárpát-medence területe a Bécsi-medencétől az Erdélyi-medencéig húzódó Középső-Paratethys része volt. Ebben a Paleogén-medencében rakódott le a Síkfőkút határában feltáruló üledékes rétegsor is, amelyet a szakemberek a Szépvölgyi Mészkő Formációba (eocén) és a Budai Márga Formációba (oligocén) sorolnak be. A továbbiakban alulról felfelé, az idősebbtől a fiatalabb irányába haladva építjük fel a neves határszelvény 10 m-es vastagságú üledékes rétegsorát.
Jura, majd késő eocén üledékekre (Kosdi Formáció) települve, a felhagyott kőfejtő legalsó szakasza még eocén kori, szürkésfehér színű, bioklasztos mészkövet tár fel, mintegy 1,5 m-es vastagságban. Erre zöldesszürke, vastagpados glaukonitos mészmárga és márga települ. Mindkét kőzettípus gazdag eocén nummulitesz-faunát tartalmaz. A márgarétegek felett kb. 0,5 m-es vastagságú molluszka-kőbeles (molluszka=puhatestű; például csiga, kagyló) glaukonitos mészkő települ, rossz megtartású ősmaradvány-együttessel. A kemény mészköves és mészmárgás összlet felfelé laza, kevéssé rétegzett, fehér–zöldesfehér színű glaukonitos márgába megy át, az alatta települő rétegeknél magasabb agyagtartalommal. A finomszemű üledékes sorozatba két glaukonitos, agyaglencsés, kemény mészturbidites pad települ. A kőfejtő feletti kb. 10 m hosszú mesterséges árok sárgászöld, laza, erősen glaukonitos márgát–mészmárgát tár fel, apró nummuliteszekkel. A bekezdésben többször megjelent a márga és a glaukonit fogalma, amelyet a továbbiakban röviden megmagyaráznánk. A márga egy olyan finomtörmelékes (agyagos) üledékes „keverékkőzet”, amely 40–60% karbonátot tartalmaz, azaz egy meszes agyag. A karbonáttartalom függvényében még az agyagmárga és mészmárga elnevezések is használatosak a kőzettanban. A márga alapanyaga egy olyan üledékgyűjtőben rakódott le, ahol a leülepedett agyaghoz mésziszap is keveredett. A glaukonit pedig egy zöld színű, sörét alakú vas-alumínium-hidroszilikát, amely sekélytengeri törmelékes üledékek jellegzetes ásványa. Vajon milyen ősföldrajzi környezetben rakódhatott le az imént bemutatott rétegsor?
A rétegsorban felfelé haladva nő a szárazföldi eredetű (terrigén) szemcsék aránya, csökken a karbonáttartalom és az átlagos szemcseméret is, amely egy lassú tengerelöntésre (transzgresszióra) utal a néhai üledékgyűjtőben, az üledékciklus kezdetén. A tengervíz mélysége a néhányszor 10 m-ről legalább 200, de akár 500 m-re is növekedhetett. Fentebb említettük, hogy a rétegsor középső részébe mészturbiditek települnek be. Ezek úgy jöttek létre, hogy a karbonátos iszap annak idején egy viszonylag meredek tengerfenéken rakódott le, amelyen a vízzel átitatott üledéktömeg időnként a mélybe szánkázott (például földrengések hatására). A plasztikus „masszából” először a nagyobb méretű karbonátszemcsék ülepedtek ki, majd az idő elteltével az egyre kisebbek is. Így egy gradált felépítésű réteg jött létre, amelyben a szemcseméret lentről felfelé haladva csökkenő tendenciát mutat. Ezek többszöri ismétlődésével jöttek létre a turbidites padok. A síkfőkúti rétegsor legfelső glaukonitos márgája viszont már egy lassú tengervisszahúzódás (regresszió) tanúja. A több millió évet átfogó, az eocén és oligocén földtörténeti korok határán is átívelő rétegsor tehát egy mélyülő, tagolt aljzatú, majd egy lassan elsekélyesedő tengeri üledékgyűjtőben, a Paratethys vizében rakódott le.
Végezetül pedig beszéljünk kicsit a rétegsor ősmaradványairól. A szabad szemmel is látható, nagyobb méretű fosszíliák (például kagylók) ritkák az üledékekben, viszont az egysejtű élőlények meszes vázmaradványai már nagy számban képviseltetik magukat. A planktonikus, azaz a lebegő életmódot folytató foraminiferák közül a Globigerina nemzetség fajai (például Globigerina eocaena, Globigerina ampliapertura, Globigerina tapuriensis) emelendők ki. A szabad szemmel is látható nagyforaminiferák közül a nummulitesz-nemzetség (népies nevén: „Szent László pénze”) a domináns, azon belül is a Nummulites incressatus. Jóval ritkábbak, de előfordul a Nummulites fabianii, a Nummulites chavannesi, a Nummulites pulchellus, a Nummulites variolarius és az Operculina alpina. Az ősmaradványok szempontjából legérdekesebb a kőzetsorozat 17. számú rétege, ahol a még késő eocén Nummulites fabianii eltűnésével egyidőben megjelenik a Nummulites vascus faj, amely már egyértelműen oligocén kort jelez.
A síkfőkúti szelvény tudományos jelentősége éppen abban áll, hogy a nummulitesz-fajok váltását az eocén–oligocén határon itt kiválóan, szakmailag hitelesen ki lehetett mutatni. Az egysejtű foraminiferák (likacsoshéjúak) mellett az üledékekben iszapfaló állatok (például rákok) nyomfosszíliái is tanulmányozhatók, 1–2 cm-es átmérőjű, üledékekkel kitöltött járatok formájában.
A védett földtani alapszelvénynél (természeti emléknél) ne feledjük: mindent a szemnek, semmit a geológuskalapácsnak! A cikk végén megjegyezzük, hogy Noszvaj térségében több olyan geo-helyszín (például Kis-Eged, Szöllőske) is felkereshető, ahol paleogén üledékek tárulnak fel.
A síkfőkúti határ-alapszelvény pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
