Tiszaderzs templomának ősi téglái
Számos cikkünkben foglalkoztunk már az egyik megunhatatlan témánkkal, a hazánk területén fellelhető Árpád-kori templomromokkal és azok építőanyagával, a téglával. Az évszázadok történetét elmesélő üszkös romok közül a legtöbb sajnos már az enyészeté lett, köveit építkezésekhez hordták szét. A megmaradt romok viszont számos esetben parkosított környezetben, ismertető táblákkal ellátva várják a múlt iránt érdeklődő látogatókat. Ilyen a Tiszafüred és Abádszalók között, a Tisza-tótól kőhajításnyira fekvő Tiszaderzs ősi temploma is, amellyel jelen írásunkban foglalkozunk részletesebben. Kalandra fel, irány a kövek világa!
Mielőtt azonban a település és a templom történetével megismerkednénk, egy korábbi cikkünkből idézve elmeséljük azt, hogy is született meg a templom építőanyaga, a tégla. A tégla egy olyan mesterséges építőanyag, amelynek alapanyaga (az ún. téglaföld) agyag, kőzetliszt és homok szemcseméretű részecskék különféle arányú keveréke, kiegészülve egyéb szervetlen alkotókkal (pl. mész). Ásványtani értelemben általában a téglák fő alkotói a kvarc, a földpátok, az agyagásványok, a kalcit, a dolomit, a csillámok és vas-oxidok/hidroxidok. A 80%-nál nagyobb agyagtartalmú téglaföldet kövér anyagnak, a 60% feletti homoktartalmút sovány agyagnak nevezzük. Ha a kibányászott agyag nem volt elég kövér, akkor iszappal kövérítették, ha viszont túl kövér volt, akkor soványító-anyagokat (pl. homok, pelyva, őrölt kerámia, fűrészpor, őrölt csiga- és kagylóhéj) adalékoltak hozzá. A soványításra azért volt szükség, mert a túl kövér agyag kiégetése során az erősen felrepedezhetett, deformálódhatott. A fent megnevezett adalékanyagok a tégla súlyának csökkentésében, valamint a hőszigetelő-tulajdonságainak javításában is szerepet játszottak. A téglákat tábori- vagy boksakemencékben égették ki, általában kb. 650–850°C közötti hőmérsékleten. A kiégetett téglák színe alapvetően a kiégetési hőmérséklet és az üledék eredeti ásványos összetételétől függött. A téglát alapozásnál szilárdítóként, a falazásnál építőanyagként, a díszítésnél pedig idomtéglaként is előszeretettel használták.
A Nagyalföld vízjárta, folyók és árterek szabdalta síkságain bőven rendelkezésre állt a téglakészítés alapanyaga, amelyet agyagnyerő gödrökből bányásztak ki az adott kor szakemberei, általában nem túl messze (kb. 1–2 km) a felhasználás helyétől. A Nagyalföld mai felszínét (egy-két szél által kiformált, homokkal fedett hordalékkúp-térség kivételével) a Tisza, a Maros, a Körösök, valamint ezek mellékfolyói alakították ki. Az ártéri térszínekre kitóduló árvizek lassú visszahúzódása során a vízben lebegtetett finom kőzetliszt- és agyagszemcsék kiülepedtek, nagy vastagságú agyagos összleteket hozva létre. Ezek a holocén (jelenkori), különféle „kövérségű” ártéri agyagok és vizes környezetben lerakódott ún. infúziós löszök voltak a téglaégetés alapanyagául szolgáló leggyakoribb téglaföldek. Így volt ez a Tisza árterének peremén fekvő Tiszaderzsen is, ahol bőségesen rendelkezésre állt a téglaégetéshez szükséges agyag. De vajon kik és mikor építették a település néhai templomát?
„A település helyét jelentő magaslat már a történelem előtti időkben is lakott volt. Maga a falu is minden bizonnyal korai, már a 13. század előtt is létező település. Román stílusú templomának nyomai is az egyházi élet kora középkori eredetére, ill. jelenlétére utalnak. A honfoglalást követően a Tomaj nemzetség ősi birtokai között szerepelt, a 13–14. században pedig a Szalók és a Tomaj nemzetségek birtokolták. A 13. században itt lehettek birtokai a Derzsy nemzetségnek is, a 14. században a Kun, a Pásztói és a Losonczy család rendelkezik a faluban birtokkal. A Derzsyekkel együtt a Bajomiak, majd Mohács után, a Derzsyeken kívül a Fürök, Szabók, Chernelek birtokolták.
A Derzsyekkel rokon Széky Pál egri hadnagy is birtokhoz jut Derzsen. A később elzálogosított birtokait az 1670-es években az unoka, Széky Péter szendrői kapitány szerzi vissza. A török hódoltság végéig Derzs mai területén több falu is létezett. Cserőközt már 1343-ban említik az oklevelek, s ez a falu még az 1480-as években is létezett. Derzs 1548-as dézsmajegyzékében 9 család szerepel. Derzs és környéke Szolnok várának bevétele után került török fennhatóság alá. A falu lakossága a tatárok 1566-os betörésekor elmenekült, de 1571-ben már 20 házát és templomát említi az összeírás. Az 1590-es években minden bizonnyal újra menekülni kényszerült a lakosság, ám egy 1594-ben készült Báthory-kehely tanúsága szerint újra visszatelepült. A falu református lelkészeinek névsora 1646-tól ismert, noha a falut a török kiűzésekor és a Rákóczi-szabadságharc idején többször elpusztították. A falut 1711–12-ben a népesítik be végleg. A felszabadító háborúk idején a falu birtokjoga a kincstárra száll, ám a közeli Burán birtokot szerző Borbély Balázs 1728-ban Derzsen is birtokrészhez jut. Mária Terézia végül 1745-ben az egész falut neki adományozza, így Derzsen hosszú ideig a Borbély család az egyedüli birtokos. A falu földesurainak támogatásával történtek a 18–19. századi nagyobb építkezések, így pl. 1795–96-ban a templom, 1801-ben a lelkészlak, 1803-ban az iskola építése.
A település régmúltját idézi az 1200-as évekhez kapcsolódó kert és a benne lévő román stílusú Domonkos-rendi Mária-templomrom. A homlokfal íves kapuja és az északi fal kis része őrzi az Árpád-kori téglaépítészet emlékét. A templomnak épült téglaépületet a feljegyzések szerint az 1706-os Rabutin-féle hadjárat idején égették fel.” (forrás: turautak.com)
A templomrom pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
