A Zagyva az 1551-re kiásott néhai várárokban

A Tisza és a Zagyva torkolatánál fekvő Szolnok városa általában nem tartozik a turisták közkedvelt célpontjai közé. Az útkeresésben lévő egykori iparváros napjainkra sokat változott: csodálatos parkok, folyóparti sétányok, felújított műemlék épületek és számtalan sportlehetőség várja a kikapcsolódni vágyókat. A mesélő kövek iránt érdeklődő turisták a nyomába eredhetnek az Alföld egykori legnagyobb várának is, persze csak ha nyitott szemmel járnak. Írásunkban Szolnok néhai várának mítoszát elevenítjük fel, s megkeressük azokat az objektumokat is, amelyek emlékeztetnek az 500 évvel ezelőtt létezett erősségre. Kalandra fel, irány a kövek világa!

A fontos folyami átkelőhelyen, s kereskedelmi utak csomópontjában fekvő Szolnokon, a Tisza és a Zagyva szögében már a honfoglalás előtt állt egy föld-fa vár, amely később az ispánsági vár és a megyei székhely szerepét is betöltötte. A föld-fa vár építése a 11. század 20-as–30-as éveiben történt, s már a tatárjárás idején romjaiba dőlt. Régészeti leletek tanulsága alapján a néhai erősség területe már Kr. e. 6000 körül lakott volt, a neolitikum (újkőkorszak) korai szakaszától kezdődően. A kezdetleges földmű helyén egészen a 16. századig kellett várni arra, hogy komolyabb erősség épüljön fel.
Habsburg Ferdinánd parancsára, Niklas von Salm generális és Báthori András főkapitány segédletével 1550. szeptember 14-én közel tízezer ember sereglett össze Szolnok térségében. A hatalmas „embertömeg” először a várárok kiásását kezdte el, amely során egyszerre és folyamatosan kb. 500–600 ember dolgozhatott (pl. egész vármegyék parasztsága). A komoly környezet átalakítással és fölmunkával járó vállalkozás során kerültek kiásásra a vár egykori árkai, amelyek közül ma az egyikben a Zagyva folyik, méghozzá a tiszai torkolati szakaszán. A szabálytalan trapéz alakú palánkvár sarkait és a vízikapu melletti falakat szögletbástyákkal erősítették meg, s három nagyobb kaput alakítottak ki rajta. A vár mellett a mezőváros falait és bástyáit is palánkból építették fel, mert a kevés idő és a természetes építőkövek hiánya erre kényszerítette egykori felépítőit. A várat és a várost körülvevő vizesárok kb. 14 m széles és kb. 4–5 m mély lehetett, betemetett nyomvonala felett ma a belváros épületei magasodnak.
A rohamtempóban, egy év alatt felépült óriási területű erősség rendeltetése Eger várának és a Tisztántúlnak a védelme lett volna, de sajnos feladatát nem sokáig látta el. 1552. augusztus 24-én Ali budai pasa vezetésével kb. 40 ezer fős sereg szállta meg Szolnok térségét. Velük szemben Nyáry Lőrinc állt kb. 1400 fős várvédő csapatával, amelyek nagy része idegen ajkú (pl. spanyol, cseh) zsoldos volt. Alihoz később csatlakozott a Temesvárt romba döntő Ahmed basa is, nagyszámú hadnépével. Az éj leple alatt a zsoldosok nagy része elszökdösött, s szeptember elejére Nyáry Lőrinc csak kb. 50 fős „seregével” maradt az erősségben. Szeptember 4-én a török csapatok betörtek a várba, s lekaszaboltak mindenkit. Szolnok ezzel elesett, s megnyílt az út a törökök előtt Eger várának irányába. A vár elfoglalása után a törökök Szolnokot szandzsáksági székhellyé, a budai tartományhoz hasonlóan középszintű igazgatási terület központjává alakították, kb. ezerfős török helyőrséggel. A várat a törökök átépítették, a palánkvár szögletbástyáit körbástyákká (rondella) bővítették, illetve később megépült a Tisza első állandó, fából készült folyami hídja is. A várban egy korábbi keresztény templom átépítésével megépült Szulejmán szultán dzsámija is, és még sorolhatnánk a törökök által kreált míves épületeket.
Szolnok a 133 éves török uralom alól 1685. október 18-án szabadult fel, Mercy és Heissler császári tábornokok vezetésével. Szolnok és környéke a császári hadak fontos hadműveleti bázisa lett, a várat is folyamatosan erősítették, őrségét német és magyar csapatok alkották. Az 1703-ban induló Rákóczi-szabadságharc során is fontos szerepe volt Szolnoknak. 1706-ban a város rövid ideig a kuruc állam hat kerületi főkapitányságának egyik központja lett. A többször megerősített vár 1710. október 17-én esett el végleg, Cusani császári tábornok vezetésével, aki kétnapi bombázás és ostrom után foglalta el az erősséget.
A szabadságharc után a vár keleti kapuját 1732–1742 között megszüntették, de a vár többi része még több mint fél évszázadig dacolt az idő vasfogával. A 18. század további részében a Tisza és a Zagyva árvizei ostromolták az évszázados falakat, majd a vár tervszerű bontását 1799-ben kezdték el. A fokozatosan elbontott vár köveiből épült fel például a városháza és a Zagyván működő malom is. A hajdani erősség legjobb állapotban lévő része a délkeleti bástya volt, amely a legtovább dacolt az időkkel. Pusztulását végül az 1879-es nagy tiszai árvíz okozta. Az északnyugati bástyát a Zagyva mosta el fokozatosan, majd maradványait a 20. századi folyószabályozások tűntették el. A régi török dzsámit és vártemplomot 1821 elejére lebontották, majd köveiből épült fel a jelenleg is álló Vártemplom, 1822 és 1824 között.
A modern, 21. századi Szolnokon barangolva a néhai várra köztéri plasztikák, emléktáblák, a Zagyva torkolati szakasza (ez volt az 1550–51-ben ásott várárok), a várkút felépítménye, valamint a művésztelepen álló, 1905-ben a vár köveiből felépült romantikus műrom (itt állt valaha a vár északnyugati bástyája) emlékeztetnek. További érdekesség, hogy alacsony tiszai vízállások idején (pl. 2015 nyara) néha előbukkannak a régi török fahíd cölöpjei is, amely első változata 1562-ben épült fel Güzeldzse Rüsztem budai pasa parancsára. Az építmény volt az első állandó Tiszán átvezető híd.
Írásunkban Tinódi Lantos Sebestyén szavaival búcsúzunk Szolnok ősi várától: „Oly igen szép erős Szolnok vára vala, Egyfelől az Tisza alatta foly vala, Másfelől a Zagyva alatta foly vala, Vár alatt a két víz összehaladva vala.”

Az egykori várárok (Zagyva-meder) pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet

Fotó és szöveg: Veres Zsolt