Az újmassai őskohó látképe
A történelmi Magyarország területe rendkívül gazdag volt ásványi nyersanyagokban, többek között ércekben. A fémtartalmú ásványok és kőzetek közül a vasat tartalmazó kőzettestek változatos kifejlődésben voltak jelen, amelyek bányászata évszázadokig zajlott a térségben. A vasércek egyik klasszikus területe volt a Bükk vidéke, ahol már a 18. században megindult a vasércekre alapozott ipari tevékenység, például bányászat és a vasolvasztás. Írásunkban a bükki vasércek földtani–teleptani jellemzőivel, valamint a Fazola-féle újmassai kohóval foglalkozunk részletesebben. Kalandra fel, irány a kövek világa!
Hazánk legnagyobb és legismertebb vasérc-előfordulása Rudabányán volt, ahol azonban az 1980-as évek közepén végleg megszűnt a termelés. A rudabányai mellett a mai Magyarország területén több helyen is bányásztak vasércet, amely lelőhelyek azonban kevésbé voltak a köztudatban. Ezek közül a Bükk-vidék bányái talán ismertebbek voltak, hisz a Fazola család 1765-ös Garadna–Szinva-völgyi vasgyáralapítása úttörőnek számított a magyar kohászat történetében. Kik is voltak valójában a Fazolák (Fassolák)?
Mária Terézia jóvoltából 1741-ben lett egri püspök gróf Barkóczy Ferenc, akinek szívügye volt Eger városának minél sokoldalúbb fejlesztése. Ebből kifolyólag a püspök külföldről hívott be mesterembereket a város gazdaságának felvirágoztatására. Így került Egerbe 1758-ban Würzburgból Fazola Henrik (1730–1779) kovácsmester is, aki korának egyik legtehetségesebb vasmegmunkáló szakembere volt. A mester készítette többek között az egri vármegyeháza míves kovácsoltvas kapuzatát, amely Eger egyik fontos látnivalója napjainkban is. Fazola a tevékenységéből nyert vagyonát a térség vasérceinek kutatására, kiaknázására és felhasználására fordította, s elkezdte álomtervének, az ómassai kohó megépítésének megvalósítását is. A továbbiakban tekintsük át, hogy miképp is kerülhetett vasérc a bükki kőzetek rétegsoraiba?
A Fazola-féle kutatásoknak (1768–1769) köszönhetően a legkorábban felfedezett vasérces indikációk a Bükktől északra található Upponyi-hegység vidékén kerültek elő, Uppony, Dédestapolcsány és Nekézseny települések határában. Uppony és Sáta között, a Zsinnye-dűlőben lelte meg Fazola Henrik 1769-ben azt a barnavasérc-telepet, amelyet a rövid idő alatt kimerülő Péter-bányában kezdtek kitermelni. Hasonló típusú telep bújt meg Uppony délkeleti oldalában, a „Bánya” falurészben is, melynek vastartalma 35–49% volt. A hamar kimerült kicsiny vasérc-indikációk több 10 m-es átmérőjű Fe- és Mn-oxidos/hidroxidos, malachitot és baritot is tartalmazó, rudabányai típusú barnavasérc tömbjei tercier törmelékes üledékes képződményekben ágyazva fordultak elő. Jelenlegi helyükre tektonikai folyamatok hatására kerülhettek, a rudabányai érctestről lenyíródva, takarómozgások hatására.
Szintén a Fazola család fedezte fel a Dédestapolcsány és Nekézseny határában megbújó indikációkat is, amelyek paleozós metamorf kovapalákban fejlődtek ki, hidrotermális hatásokra. A rétegkövető, de nem összefüggő dúsulások vas- és mangántartalma (30–35%, illetve 5–7%) alacsony volt, ezért gyenge minőségű érceknek számítottak. A vasércet hordozó ásványok a hematit és a magnetit voltak. A kovás összetételük miatt rosszul kohósítható érceket 1776-tól fogták művelésbe, a telérkibúvásokat vágatokkal tárták fel. A kis, néhány száz vagy ezer tonnás telepek készletei hamar elfogytak, még a 19. század folyamán kimerültek. Ezek az ércek adták kezdetben az alapanyagát a Fazola-féle Garadna–Szinva-völgyi vasgyárnak is. A tárók egy része még napjainkban is bejárható a Lázbérci-víztározó délkeleti partja feletti hegyoldalban.
Szilvásvárad és Bélapátfalva között, a Kelemen-széken már évszázadok óta ismeretes volt mangános limonit-előfordulás, amely paleozós, karbon időszaki metamorf aleurolitpalában fejlődött ki. 1802-ben épült fel az a kis vaskohó, amelyben feldolgozták az ezekből fejtett ércet a korábban gömöri nyersvassal ellátott szilvásváradi (Tótfalu-völgyi) vasverő hámor számára. 1848-ig tartó működése során a dédestapolcsányi érceket is itt olvasztották meg. Itt jegyeznénk meg, hogy a Bükk hegységben Répáshuta térségében voltak ismertek karsztvasércek, melyek Fe- és Mn-hidroxidok (főleg goethit) formájában fordultak elő a paleokarsztos kitöltésekben. A kisméretű érctesteket már a 19. században lefejtették. A jura időszaki intruzív, ultrabázikus eredetű titánvasércek Szarvaskő környékén fordulnak elő, ezek kitermelésére azonban soha nem került sor, csak megkutatásukra.
Az előzőekből látszik, hogy az Uppony és a Bükk vidékének vasércei gyenge minőséget adtak, nehezen voltak kohósíthatók, s hamar lemerültek. Ezekre az ércekre alapozva alapította meg első vashámorait (1765) Fazola Henrik a Garadna- és Szinva-völgyben. 1772-ben helyezték üzembe a Felső-Hámori (ma Ómassa) vasolvasztót, melynek építéséhez és üzembe helyezéséhez stájer és felvidéki szakembereket alkalmaztak. A kohó helyének kiválasztása nem bizonyult túl szerencsésnek, hisz túl közel volt hozzá a patak, s a vizes talaj hátráltatta a munkát. A gyenge minőségű bükki vasércek lemerülése, a nagy szállítási költségek és az udvari támogatások elmaradása miatt Fazola Henrik – az ipari tőke egyik első hazai képviselője – álmai és pénze is hamar szertefoszlott. 1779-es halála után a Felső-Hámori kohó 1820-ig működött még, köveiből épült fel később az iskola. Ekkor lépett színre Fazola Henrik fia, Frigyes (1774–1849).
Apja nyomdokaiba lépve Fazola Frigyes Újmassán faszéntüzelésű kohó építésébe kezdett, amely 1813-ra készült el. Ekkora duzzadt fel az a víztömeg is a Garadna- és a Szinva-patakok összefolyásánál, amely a kohó vízellátását hivatott biztosítani (napjainkban ez az állóvíz a Hámori-tó néven ismeretes). A Garadna-patak partjára épült zömök, terméskőből épült kohó feladata a kibányászott vasércből olvasztott nyersvas előállítása volt. A 11,4 m magas olvasztó négy sarokpilléren áll, s három szintje csonkagúlát formáz. A hegyoldaltól szabad három oldalon kosárívű boltövek vannak, a keleti és a nyugati oldali nyílásban történt a levegő fújtatása, az északi nyílásban csapoltak. Az átlagos napi termelés 1300 kg nyersvas volt. Alapterülete 9,5×8,5 m, térfogata 22 m3. A kohó körül öntödék is üzemeltek, ahol az öntöttvas használati tárgyakat formázták.
A kohót 1831-ben átépítették, s 1872-ben olvasztottak benne utoljára vasat. A vasgyártás központja innen később átkerült a mai Diósgyőr területére, ahol kisebb-nagyobb megszakításokkal 2009-ig folyt a termelés. A 20. században leromlott állapotú őskohó felújítására 1951–1954 között került sor. A hazánk egyik legjelentősebb ipari műemlékének számító újmassai őskohóban évente egyszer jelképes csapolást is végeznek, a szeptemberben megrendelésre kerülő Fazola-napok keretében. Az őskohó mellett a Massa Múzeumban ismerkedhetünk meg alaposabban a bükki vasgyártás történetével, Felsőhámorban pedig a Kohászati Múzeum gyűjteménye nyújt betekintést a méltán híres ipar emlékei közé.
Az újmassai őskohó pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
