A somogyvári romkert látképe a kilátóból
A korábban Külső-Somogynak, napjainkban Somogyvári-dombságnak nevezett, döntően lösszel fedett dimbes-dombos kistáj nem tartozik hazánk leglátogatottabb vidékei közé. A Balaton déli partjának „árnyékában” fekvő területre a tópartról a turisták csak kis hányada indul el, hiszen úgy gondolják, a fogyó és elöregedő népességű falvak semmilyen számukra érdekes látnivalót nem kínálnak. Ezt határozottan cáfoljuk, hiszen a somogyi dombok természeti és kultúrtörténeti látnivalók tárházát vonultatják fel az arra járó turistáknak. Ott van mindjárt a Pogány-völgyi-víz és a Somogyvári-patak mellett elterülő Somogyvár, ahol többek között az ezer éves magyar történelem elevenedik meg. Írásunkban egy kis földtani-felszínalaktani okfejtés után a somogyvári Kupavárhegy történetét ismerhetjük meg. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A Somogyvár–Kupavár Történelmi Emlékhelyen magasodó háromemeletes kilátóból szemlélődve nemcsak az egykori monostor teljes alaprajza körvonalazódik, hanem a lágy somogyi dombok kontúrja is. Csukjuk be szemünket, s gondolatban utazzunk vissza az időben a késő miocén korba, úgy 10 millió évvel ezelőttig. Ekkoriban még nem létezett a Balaton és a Somogyi-dombság sem, hanem a területen a Pannon-tó vize hullámzott. Az évmilliókig aktív üledékgyűjtőben különféle szemcseméretű homokos, kőzetlisztes és agyagos üledékek rakódtak le, amelyek ma a terület negyedidőszaki rétegsorának alapját képezik. Ezek a törmelékes üledékes képződmények napjainkban azonban csak foltokban bukkannak elő a térségben, általában a mélyebben bevágódott völgyek oldalaiban. A miocén kor végére, nagyjából 8 millió évvel ezelőttre a Pannon-tó végleg eltűnt a somogyi területekről, hiszen az észak–északnyugati irányból érkező vízfolyások deltaüledékeikkel fokozatosan feltöltötték azt. A pliocénre a mai Somogyi-dombság vidéke egy feltöltött lapály lett, kisebb-nagyobb tavakkal, mocsaras területekkel és vízfolyásokkal. A vízfolyások közül a Duna és mellékfolyói, valamint a mai felvidéki folyók (például Morva, Vág, Garam) ősei emelendők ki, amelyek közel észak–déli futásiránnyal haladtak a Dunántúlon a Pannon-tó maradványának számító Horvát–Szlavón-tó süllyedékébe (ez a mai Horvátország északi részén hullámzott). Ezeket az észak–déli futású, szerkezeti vonalakhoz kötődő völgyeket meridionális völgyeknek nevezi a szakirodalom. Az igazán jelentős változások a térségben azonban csak a pleisztocén (jégkorszak) elején vették kezdetét.
A dunántúli vízfolyások mindenkori futását az aktívan süllyedő és kiemelkedő területek elhelyezkedése, térbeli rendje határozta meg. A jégkorszak elején a Keszthely és Gleichenberg közötti, valamint a Dunántúli-középhegység területén futó vízválasztók lassú kiemelkedése alapjaiban rajzolta át a térség vízhálózatát. A Duna, a Rába és a fentebb említett felvidéki folyók ősei emiatt már nem a Dunántúli-dombság, hanem a Kisalföld süllyedéke felé vették az irányt. A lassú áthelyeződés miatt a Dunántúli-dombság vízfolyásai a pliocén óta szerkezetileg előrejelzett (tektonikusan preformált) meridionális völgyekben a Dráva-süllyedék felé haladtak, amíg a középső pleisztocénben be nem zökkent a Felső-Kapos–Kalocsai-árok. Ezzel párhuzamosan a Zselic, a Mecsek és a Szekszárdi-dombság emelkedése is lezajlott, amely egy új vízválasztót hozott létre a Dunántúl déli részén. A meridionális vízhálózat így újból megosztódott, s a Dunántúli-középhegységből érkező vízfolyások már nem jutottak el a Drávához, hanem csak a Felső-Kapos süllyedékéig. Láthatjuk tehát, hogy a Somogyi-dombság vidéke kezdetben a dunántúli vízfolyások „átjáróháza” volt a Dráva felé, míg ez az állapot a jégkorszak közepére megváltozott. A Kapos-árok, valamint a középső pleisztocén végétől a Balaton medrének lassú kialakulása miatt a somogyi vízfolyások és a meridionális völgyek a Balaton, valamint a Kapos vízgyűjtője között osztódtak már meg, az újabb somogyi vízválasztó kialakulásának megfelelően.
Az észak–déli irányú somogyi meridionális völgyek vidékén a középső és késő pleisztocén során olyan szerkezeti mozgások is lezajlottak, amelyek feldarabolták a korábbi völgyeket, új völgy- és vízhálózatot alakítva ki. A Somogyvári-dombság keleti felében nyugat–keleti irányú törések lettek a meghatározóak, ezek mentén jöttek létre a terület fő vízfolyásai, például a Jaba, a Kis- és a Nagy-Koppány. A hozzájuk kapcsolódó mellékvölgyek viszont megőrizték az eredeti meridionális völgyszerkezeteket. A somogyi területek folyóvízi-völgyi felszabdalódását a térség lassú, térben és időben eltérő intenzitású emelkedése is segítette. A törésvonalakkal határolt kisebb szerkezeti egységek kiemelkedését aszimmetrikus kibillenés is kísérte, Somogyban például észak–déli irányban billentek ki a töréslépcsőkkel határolt táblarögök. Ennek megfelelően napjainkban a völgyközi hátak északi lejtői rövidek és meredekek, a déliek viszont hosszan elnyúló lankákat képeznek.
A Somogyvári-dombság előző bekezdésekben bemutatott folyóvízi felszínfejlődése mellett ne feledkezzünk meg a mai felszín kialakításában részt vevő legfontosabb üledékről, a löszről sem. A területen a különféle korú löszöknek több változata is kialakult. A típusos vagy plató lösz szél által szállított, majd lerakott kőzetlisztes poranyaga a tetőkön, táblás felszíneken és az enyhe lejtőkön ülepedett le. Ennél viszont a táj nagyfokú felszabdaltságából adódóan elterjedtebb a deráziós lösz (völgyi vagy Lóczy-lösz), amely a lejtős térszíneken különféle tömegmozgásos folyamatok (például geliszoliflukció, lejtőlemosás) hatására halmozódott fel. Előfordulnak még az úgynevezett löszderivátumok is, amelyek utólagosan áthalmozott löszváltozatok. A lösztakaró vastagsága nyugatról kelet felé haladva általában vastagodik, a Somogyvári-dombság vidékén 10–20 m között változik. Itt jegyezzük meg, hogy a geomorfológusok a Balaton medrének és a somogyi meridionális völgyeknek a kialakulását eolikus, azaz a munkaképes szelek eróziós tevékenységével hozzák összefüggésbe, a tektonikus és a folyóvízi hatásokat a háttérbe szorítva. Napjainkban ez az eolikus modell a legelfogadottabb a szakmai körökben, amelynek részleteiről itt olvashatunk. Jelen írásunkban mi a klasszikus tektonikus és folyóvízi modellt ismertettük, mintegy tudománytörténeti megemlékezést téve. A somogyi eolikus felszínformálással egy későbbi cikkünkben fogunk részletesebben foglalkozni.
A lösszel fedett, a többnyire törésvonalakat (vagy a szél által kivájt völgyeket) követő vízfolyások által sakktáblaszerűen felszabdalt somogyi táj adta a hátteret a magyarság itteni ezeréves krónikájának is, amelyet egy internetes forrás segítségével idézünk fel. Ennél a fejezetnél viszont a kilátóban már nyissuk ki a szemünket, s alaposan tekintsük át a somogyvári romkertet! „A monostor alapításakor már állhatott itt egy kisebb méretű templom, de a hatalmas, háromhajós, bazilikás elrendezésű épületet csak 1070 után kezdték építeni. A bejárat a nyugati oldalon volt, amely fölött két torony őrködött. A templomhoz északról csatlakozott a kolostor épülete, amelyet a 13. század elején, egy tűzvész utáni újjáépítés során kiegészítettek egy oszlopokkal ölelt, négyzet alaprajzú, kora gótikus kerengővel.
A leletek azt mutatják, hogy az évszázadok során folyamatosan építhették, bővíthették és alakíthatták a monostort, de egy 16. század eleji felmérés szerint addigra már szinte romos állapotban volt, és mindössze öt szerzetes lakta. Ezután jelentősen átalakították a kolostort. Az új, kisebb udvar közepén ciszterna állt, amelynek eredeti darabokból összeállított kútkávája ma a romterületen látható.
A templom is kisebb lett, elbontott vagy nyitottá tett részeit már világi célokra is használták. 1526 után, a török veszély közeledtével a falakat erődítették, és Magyar Bálint vezetésével végvárrá építették át. Amikor 1556-ban a török elfoglalta Somogyvárt, a monostor már nem működött, és a szerzetesek soha nem is tértek vissza. Az egykor évszázadokon keresztül virágzó központból már csak rom maradt, köveit széthordták, maga a monostor pedig lassan feledésbe merült.
Az első feltárásokra a magyar műemlékvédelem hajnalán, a 19. század elején került sor, de csak 1972-ben kezdték meg az apátság régészeti kutatásait. A munkák közel két évtizedig tartottak, és bár 1983-tól történelmi emlékhelynek nyilvánították, csak az alapítás 900. évfordulóján, 1991-ben nyitották meg a területet a látogatók előtt.
Talán nem véletlenül Koppány ősi földjén, „Somogyország” szívében alapította I. László király 1091-ben a bencés apátságot. Koppány emléke sokáig elevenen élt a környéken. A domb aljában lévő forrásról például a nép azt tartotta, hogy István Koppány legyőzése után ennek vizében mosta le kardját 997-ben. Egy másik legenda szerint Somogyváron állt Koppány vára, de ezt semmilyen régészeti lelet nem támasztja alá. Az viszont valószínű, hogy Koppány vezér szállásterületeinek központja itt lehetett. László királynak így az is célja lehetett a bencések idetelepítésével, hogy a kereszténységet megszilárdítsa.
A monostorba a szokástól eltérően a dél-franciaországi Saint-Gilles-ből hívott szerzeteseket, és ezért a francia anyakolostor patrónusa, Szent Egyed (Saint Gilles) tiszteletére szentelték azt fel. Nem csak hogy francia szerzeteseket hívott Somogyba a király, de az újonnan alapított kolostort szervezetileg is a francia anyakolostor alá helyezte, függetlenítve azt a hazai bencés központtól, Pannonhalmától. Az 1091-ben keltezett alapítólevél eredetije sajnos nem maradt fenn, de 12. századi másolatát egy francia kódexben épen megtalálták, így óriási jelentőségű kultúrtörténeti emlék. Az alapításnál megjelent maga László király, családtagjai, a veszprémi püspök és Saint-Gilles apátja, Odilo. Ezzel meg is alakult az első szerzetesi közösség Péter apát vezetésével. Ugyan Saint-Gilles igen fontos állomás volt a compostelai zarándokok számára, de a korabeli iratokból sajnos nem következtethető vissza pontosan, miért döntött úgy a király, hogy egy ilyen messzi egyház alá rendelje a somogyit. Külpolitikája, családja befolyása és személyes, vallási okok egyaránt közrejátszhattak benne.
Az első szerzetesi közösség túlnyomórészt, esetleg kizárólag franciákból állt, és közel száz éven át ez így is maradt. A francia jelenlét és a folyamatosan érkező zarándokok miatt Somogyvár a magyar-francia szellemi kapcsolatok egyik központja lett, a településen pedig a középkor jelentős kulturális központja alakult ki. Az 1220-as évektől már a vármegye okiratainak első letéteményese volt a kolostor, az itt kibocsátott oklevelek fontos írásbeli emlékei a korszaknak. Mindezek mellett a településen vezetett keresztül a hadiút, amelynek segítségével élénk kereskedelmet folytattak – így lett Somogyvár az országrész szellemi-közigazgatási központja ötszáz éven keresztül.
A somogyvári monostor jelentőségét bizonyítja az is, hogy I. Lászlót ide temették el 1095-ben, csak később – feltehetőleg 1100 után – vitték át holttestét Nagyváradra, s helyezték ott örök nyugalomra. A templom főhajója alatt két méterrel talált ereklyesír, amelyhez sokan elzarándokoltak, egyes elméletek szerint Szent László sírja volt, de ezt nem támasztja alá semmilyen kézzelfogható bizonyíték. Lehetett benne akár az 1192-ben szentté avatott király vagy egy másik szent ereklyéje is – annyi azonban biztos, hogy a 16. századig nagy becsben tartották.
A feltárt 11. századi romok, a tőlük tisztes távolban épült, 21. századi látogatóközpont és a kettő közt vezető tematikus sétaút együttese alkotja a 2015-ben átadott Szent László Nemzeti Emlékhelyet, ahol a történelmi emlékek mellett feltárul a „lovagkirály” élete, az őt övező kultusz és az épületegyüttes kultúrtörténeti értéke egyaránt.
A romterületet bejárva és a háromemeletes kilátóból letekintve lelki szemeink előtt szinte újjáéled a monumentális monostor, amelynek minden részleténél információs táblák szolgáltatnak újabb és újabb érdekességgel. Középen az őseink által is használt fűszerkert terül el, mellette pedig a terület leglátványosabb elemét, a kerengő egy részletét láthatjuk. Az eredeti mellvédfal alapján rekonstruált épületrészbe korabeli és 20. századi köveket egyaránt beépítettek. A legenda szerint az általa alapított apátságban temették el Szent Lászlót, akinek sírjához évszázadokig zarándokok sokasága látogatott el – az ereklyesírt ma is láthatjuk itt.”
A történelmi emlékhely pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
