A Liptói-havasok főgerince a Szalatin térségében
A Felvidék, s benne az Északnyugati-Kárpátok vitathatatlanul legnépszerűbb hegysége a Magas-Tátra, amelynek jég faragta ormait tízezrek járják a nyári mászószezonban. A Magas-Tátra csipkés gerincétől nyugatra, annak szerves folytatásaként szégyenlősen bújik meg a Nyugati-Tátrának is hívott Liptói-havasok. A Magas-Tátra „kistestvére” nem olyan magas, nem is olyan népszerű, szelídebb domborzatú, ennek ellenére látványában és formakincsében vetekszik keleti szomszédjával. Írásunkban a Liptói-havasok kialakulásával, kőzeteivel, formakincsével, valamint a gerinctúra legfontosabb tudnivalóival ismerkedünk meg. Kalandra fel, irány a kövek világa!
Az Északnyugati-Kárpátok vidékét földtani–szerkezetföldtani értelemben négy övezetre szokás felosztani. Északon a Külső-Kárpátok flisvonulatai húzódnak, amelyeket az eocéntól a miocénig takarókká gyűrt tengeri üledékes kőzetsorozatok építenek fel. Tovább haladva dél felé a keskeny Pienini-szirtöv következik, amelynek karbonátos kőzetanyaga egy mezozoos (középidei) óceáni medence üledékét képviseli. A Liptói-havasokat is hordozó Belső- vagy Nyugati-Kárpátok a térség tömbszerű magját alkotja, amelyet a krétában takarós szerkezetekbe gyűrődött paleozoos (óidei) kristályos, valamint újpaleozoos–mezozoos törmelékes és karbonátos kőzetsorozatok alkotnak. Az Északnyugati-Kárpátok legdélebbi egységét a neogén vulkanitokból álló, ércekben gazdag vulkáni koszorú képezi. A négy övezet közül a továbbiakban a Belső-Kárpátok kristályos kőzetekből álló takarós egységeiről lesz szó, hisz ez a terület (Tátrikum) hordozza a Liptói-havasok vidékét.
A Liptói-havasokat alkotó kőzetek eredeti képződményei óceánok mélyén rakódtak le valamikor a prekambrium (előidő) végén, illetve az óidő első felében. A különféle típusú magmás és üledékes kőzetsorozatok az óidei hegységképző fázisok (például variszkuszi orogenezis) hatására többször meggyűrődtek és kristályospalákká (fillit, csillámpala, gneisz, amfibolit) alakultak. A variszkuszi hegységképződés hatására kivastagodó litoszféra mélyén, az irtózatos nyomás- és hőmérsékletemelkedés hatására olvadás is bekövetkezett. A keletkező magas szilícium-dioxid-tartalmú, azaz savanyú kőzetolvadék a mélyből megindulva gránitos és granodioritos intrúziókat hozott létre a metamorf összletekben (a részleges olvadás során migmatitok is keletkeztek). A gránitos testek benyomulása a variszkuszi hegységképződés végén, a karbon és a perm időszakokban következett be. Ezeket az ősi metamorf és mélységi magmás kőzeteket fogjuk döntően taposni a Liptói-havasokban tett gerinctúránk során is. Itt jegyezzük meg, hogy a bekezdésben leírt földtani–szerkezetföldtani folyamatok természetesen nem a mai földrajzi helyükön zajlottak le, hanem több ezer km-re innen, valahol az Egyenlítő környékén, azaz ott, ahol a térséget hordozó kőzetlemez elhelyezkedett.
Az óidő végén, valamint a középidőben a Tethys-óceán kinyílásával a területet több ízben is tengerelöntés érte. A lerakódó üledékes kőzeteket döntően a vastag karbonátos rétegsorok (például mészkő, dolomit) képviselik, de megjelennek a törmelékes üledékes képződmények, többek között például a homokkő és a márga is. Ezek az üledékes kőzetek a hegység északi területein, döntően a lengyel oldalon alkotnak összefüggő rétegsorokat. Az imént, valamint az előző bekezdésben leírt vastag kőzetösszletek a jura végén és a krétában óriási takarós szerkezetekbe gyűrődtek az alpi hegységképző mozgások hatására, melynek kiváltója Afrika észak felé történő mozgása volt Eurázsia irányába. A korábbi óceáni medencékben lerakódott rétegsorok összepréselődtek, áttolódtak, s eredeti helyükről többszáz km-rel északabbra-keletebbre vonszolódtak el. Így, s ekkor alakult ki a Belső-Kárpátok bonyolult takarós szerkezete. A középidő végén bekövetkezett takaróképződés után harmadidőszaki üledékképződés már csak a hegyláncok közötti medencékben zajlott. A hegység mai arculata és magassága a pliocén–pleisztocén emelkedés, valamint erózió során jött létre.
A közel nyugat–keleti, illetve északnyugat–délkeleti csapású Liptói-havasok tömbjét északon a Nowy Targi-medence, délen a Liptói-medence határolja, nyugaton a Nagy-Kócs tömegétől a Huty-nyereg (ebből az irányból még az Árvai-Magura is keretezi), keleten a Magas-Tátrától a Liliove-hágó választja el. Az egységes főgerincű, középső és keleti szakaszán a szlovák–lengyel államhatárt hordozó hegység formakincsének vadsága nem közelíti meg a Magas-Tátráét. Ennek ellenére a jég által a jégkorszak hidegebb (glaciális) szakaszaiban megfaragott ormai élénk domborzatot kölcsönöznek a hegységnek, a Déli-Kárpátokban található Retyezáthoz hasonlatos morfológiát alakítva ki. A hátravágódó kárfülkék keskeny gerinceket, kárcsúcsokat formáltak ki az ősi kristályos kőzetekből, a glaciális teknővölgyek alján a visszahúzódó jég után tengerszemek maradtak vissza. Ezek a völgyek hosszúak és mélyek, a merész sziklaszirtek, függőlegesen leszakadó bástyák és fűrészfogas gerincek inkább csak színezőelemként vannak jelen a domborzatban. A Liptói-havasok legvadabb domborzatú szakasza a Bánya-hegy és a Hegyes-Rohács között húzódik, ahol a pengeéles gerinceken láncok és kapaszkodók segítik az előrejutást. A bércek azonban 2200 m alatt maradnak, a tengerszemeket hordozó völgyek talpa a csúcsok alatt „csak” 400–600 m-rel húzódik. A hegység legnagyobb része azonban szélesebb hátakban, menedékes gerincekben végződik, ilyen például a legmagasabb csúcs, a 2248 m magas Bystrá is.
Részlet a Liptói-havasok főgerincéről, glaciális formakinccsel
Nagy Balázs „Gerinctúrák a Kárpátokban” c. klasszikusa a következőt írja a Liptói-havasok gerincéről: „A kiépítés révén a meredek, sziklás szakaszok biztonsággal járhatóak, a füves, kőtörmelékes tetejű magaslatok és hátak a nagy peremlejtők ellenére is könnyedén bekalandozhatóak, veszélytelen hegyi túraterepet alkotnak, ahonnan kényelmesen gyönyörködhetünk a magaslati táj szépségeiben. Összességében a változatos formakincs, a látványos glaciális domborzat, a könnyebben járható ösvények túlsúlya, de a komolyabb megpróbáltatásokkal, mászással járó szakaszok jelenléte eszményi túratereppé avatja a vonulatot.
A Tátrai Nemzeti Park részét képező hegységet a kiváló túralehetőségek miatt igen sokan keresik fel, s itt is érvényben vannak a magas-tátrai korlátozások (téli lezárás, táborozási és ösvényelhagyási tilalom). A legeltetés hiánya miatt a gyephavasi övezet kiterjedt, az 1600 m-ig emelkedő lucosok és a sűrű törpefenyő-borítás fölött pompás virágos rétek terülnek el, s zergékkel is találkozhatunk.”
Írásunk végén álljon e sorok írójának rövidke beszámolója a Liptói-havasok gerinctúrájáról: „A Liptói-havasok gerincét barátokkal 2022 augusztusában jártam be. Délelőtt Budapest határából, Gyömrőről indultunk, s kora délután érkeztünk meg a Liptószentmiklós városától északra található Jalócra (Jalovec). Összeszedtük magunkat, s komolyabb szintemelkedéseket lekűzdve haladtunk első napi úticélunk, a Pálenica-nyereg felé. A Náružím-menedékháznál elfogyasztott jól eső Gambrinus sörök után a Hegyes (Ostrá, 1764 m) és a Szürke-hegy (Sivý Vrch, 1804 m) triász mészkőtömegei következtek. Utóbbin tekintettük meg a naplementét, majd a meredek, sziklás ösvényeken lemásztunk a hegy alatti kis nyeregbe. Itt bivakoltunk hálózsákjainkban a szabad ég alatt mindaddig, amíg éjszaka el nem kezdett esni az eső (forrásvizet a menedékház alatt vételeztünk).
A második nap reggelén felpakoltuk csomagjainkat, majd a Pálenica-hágóból (sedlo Pálenica) Szabados Zoltán túratársammal lemásztunk az alattunk húzódó völgybe, ahol forrásvizet vételeztünk. Olyan 10 óra felé indultunk el a nyeregből a csodálatos körpanorámákat adó főgerincre, ahol az első nagyobb utunkba eső csúcs a Szilfás (Brestová, 1903 m) volt. Az ebéd elfogyasztása után az első 2000 m feletti csúcs, a Szalatin (Salatín, 2048 m) következett. Ezt követően a borotvaéles, láncokkal biztosított szakaszokon igencsak lelassultunk, így a Bánya-hegy alatti nyeregbe (Baníkovské sedlo, 2040 m) csak késő délután érkeztünk meg. A ködös és hideg időben kőből rakott bivakhelyekre sátraztunk le, elfogyasztva a közös vacsorát és pálinkákat. Az éltető forrásvízről Molnár László túratársam gondoskodott.
Reggel hideg és szeles időre ébredtünk, de mivel az égiek kegyesek voltak hozzánk, tiszta légköri viszonyok között vándorolhattunk harmadik túranapunkon. A reggeli vízszerzés (Kalmár László túratárs) után a Bánya-hegy (Baníkov, 2178 m) sziklapiramisa következett. Innen nehéz, hosszú órákig tartó láncos mászás vette kezdetét, amely méretes csomagjainkkal igencsak megterhelő és lassú volt. A Szomorú-nyeregbe (Smutné sedlo, 1963 m) ebédeltünk, majd a Placslivo (Plačlivé, 2125 m) csúcsa következett, ahol már jelentős volt a népsűrűség. Mivel kifutottunk az időből, a Hegyes-Rohácsra már nem jutottunk fel, a Zsári-nyeregből (Žiarske sedlo) a Jamniki-patak völgyén (Jamnícka dolina) keresztül ereszkedtünk le a Racskó-völgyi kempinghez (Račkova dolina), ahová este 7 felé érkeztünk meg. A kempingben már tudtunk zuhanyozni, enni és sörözni egy nagyot, sátrainkban töltve az éjszakát. Utolsó túranapunkon a hegylábi felszínek turistaútjain 4 órát gyalogolva értünk vissza a Jalócnál hagyott autónkhoz.
A Liptói-havasok bejárása kárpáti gerinctúráim egyik meghatározó élménye volt, s a Kárpátok egyik legcsodálatosabb gerince is egyben. Egy dolog azonban biztos, több napra szánt csomaggal az útvonal nehéz és az eredeti távok nem teljesíthetők. A 4 napos túra vége amúgy 46 km és 3300 m-es összesített szintemelkedés lett.”
A csatolt fotón is látható központi gerincrégió helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
