Hátráló erózióval létrejött szikpadkák Miklapusztán
A Nagyalföld egykoron folyóvizek járta kistájain barangolva gyakorta találkozhatunk szikes területekkel. A speciális sziki növényzettel borított, a sziksótól gyakran vakítóan fehérlő felszíneken kisebb-nagyobb szintkülönbségekkel is szembesülhetünk. A szikpadkáknak nevezett, max. 5–30 cm magas mikroformák tagolttá teszik a terepet, amelyet már a laikusok is észrevehetnek utazásaik során. Írásunkban a szikpadkák kialakulásával és fejlődésével ismerkedünk meg. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A hazánkban fellelhető szikes területek (kb. 6–10%) a Nagyalföld azon részein találhatók, amelyek időszakosan vízhatás alatt állnak. Az időszakos vízhatás azt jelenti, hogy a laposabb, mélyebb fekvésű területeken a felszín alatti víz időszakosan (pl. tavasszal) megemelkedhet, s a talajfejlődést ez a folyamat egy jellegzetes irányba mozdíthatja el. Potenciálisan ilyen vidékek a folyószabályozások előtt rendszeresen elöntött ártéri területek, ahol a felszín fölé emelkedő vizek gyakori „vendégek”. A talajban található sófélék a felszín alatti vízben oldva vagy szilárd fázisban, a talajkolloidok felületéhez kötve, kristályos sók formájában találhatók meg. Ezen sófélék közül a nátriumsók szerepe a legfontosabb, a szikesek kialakításában is ezek a domináns vegyületek. A felszín alatti víz időszakos megemelkedése a felszínre vagy annak közelébe hozhatja az oldott sóféléket, amelyek a víz elpárolgása után kikristályosodhatnak. A folyamat ismétlődésének hatására a talaj felszíne „kivirágzik” a nátrium-karbonát (sziksó, szóda; képlete: Na2CO3) kicsapódása miatt. A kicsapódó nátriumsók a talaj felszínét fehéres színűvé teszik, szerkezetét, levegő- és vízgazdálkodását lerontják. A szárazon kemény és felrepedező, csapadék hatására elszappanosodó talajok mezőgazdasági szempontból nem számítanak jó területeknek (noha a szocialista mezőgazdaság időszakában megkezdték ezek feltörését és rizzsel bevetését). A szikesedés lehet természetes eredetű (elsődleges szikesedés), de a túlzott öntözés emberi hatásai miatt másodlagos is. A szikes talajoknak alapvetően két típusát különböztetjük meg: a szoloncsákok esetében a sófelhalmozódás a talaj felső szintjében zajlik, míg a szolonyeceknél ez a szelvény mélyebb részeire koncentrálódik.
A szikes területek jellegzetes formakinccsel rendelkeznek. Rakonczai János és Kovács Ferenc, az SZTE kutatói 2006-os cikkükben a következőt írják a szikpadkákról: „A sajátosan gazdag mikroformakincset formakomplexumokként lehet felfogni. A szikpadka a zárt szikes pusztai gyeppel borított, ép talajszelvényű – a denudációból kimaradt, eredeti felszínmagasságot mutató – térszínnek (hát, padkatető) különböző lejtőszögű peremmel való leszakadása (padkaperem) egy alacsonyabb, elvékonyodó – a lehordódott talajt tartalmazó – térszínbe (sziklanka), majd a legmélyebb szikfokba (szikfenék, sziklapos). A szikpadka tehát a tető, a perem és a sziklanka formaegyüttese, amely szorosan kapcsolódik a helyi erózióbázis szintjéhez. A padkaperem sokszor szinte vonalszerűen jelenik meg, máskor pedig több méteres fokozatos átmenetet képez. Az eróziós felszínen feldarabolódott, változatos félsziget- és szigetszerű mikroformák alakulnak ki.” Tóth Csaba (2001) cikke szerint: „A szikpadka a különféle szikes növénytársulásokkal gazdagon borított, ép talajszelvényű térszínnek (padkatető), egy általában 5–30 cm magas, különböző lejtőszögű peremmel (padkaperem) való leszakadása egy alacsonyabb, a talajszelvény „A” szintjét elvesztett térszínbe (padkaelőtér, padkaalj vagy sziklanka). A szikpadka tehát a tető, a perem és a sziklanka forma együttese.” De vajon hogyan alakulhatnak ki ezek a látványos szikpadkák?
A kutatók nagy része egyet ért abban, hogy a padkásodást a síkvidéki területen egy minimális, akár csak pár cm-es relatív magasságkülönbség kialakulásának kell megelőznie. Ezek létrejöhetnek természetes (pl. medermaradványok, száradási repedések) vagy mesterséges folyamatok (pl. legeltetett állatok taposása, keréknyom) hatására is. A további felszínfejlődést döntően a relatív magassági különbség és a talajszerkezet befolyásolja, de hatással vannak rá a növényzettel való fedettség, valamint az antropogén (emberi) tényezők is. A padkás erózió négy alaptípusát különítették el a szakemberek. A leggyakoribb az ún. hátráló erózió, ahol a padka peremén egy folyamatos, növényzetmentes szabálytalan sáv mentén figyelhető meg a talajpusztulás. A folyamat során a talaj legfelső „A” szintje fizikai alkotóira esik szét és elszállítódik a helyszínről. A leszakadásos erózió során a jellemzően 60–100 cm magas padkák, a vizek alámosó tevékenységének hatására egyszerre szakadnak le. A leszakadó talajtömbök később esnek szét és szállítódnak el. A lineáris erózió során a padkás felszínek apró medrek mentén félsziget- vagy szigetszerű formákká darabolódnak fel, s határvonaluk is gyorsabban pusztul. Az areális erózió során a szikpadkák felülről pusztulnak, amelyek így folyamatosan alacsonyodnak le. Az imént leírt eróziós folyamatok terepi mérései évi átlagos 10–15 cm-es padkahátrálást mutattak ki, amely egy jelentős síkvidéki eróziónak számít. Láthatjuk tehát, hogy a domb- és hegyvidéki területeink mellett a nagyalföldi, síkvidéki területeinken is számolnunk kell komolyabb eróziós folyamatokkal!
Napjainkban hazánk területén a szikes területek, pontosabban a szikes tavak már „ex lege”, azaz a törvény ereje által védettek. A jellegzetes felszínű, növényzetű és morfológiájú szikes területek a magyar Alföld csodálatos és egyedi tájképi elemei, amit már Arany János is megénekelt a Toldiban: „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta; Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben, Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.”
A csatolt képen a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatósághoz tartozó miklapusztai szikes egy részlete látható, Akasztó és Dunatetétlen között.
A miklapusztai szikes pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
