A tari Fehérkő-bánya monumentális falai
A Mátra nyugati peremén, a Zagyva folyócska völgyében fekszik az ősi település, Tar. Az épített örökség iránt érdeklődők a Szent Mihályról elnevezett erődtemplomot, valamint a felette található dombocskán meredező középkori udvarház maradványait szokták útjukba ejteni. A természeti értékek iránt rajongók általában a Csevice-völgy, majd Ágasvár felé veszik az irányt, ahol a források mellett az Aba-kő, a Szakadás-gödör vagy éppen a Dr. Tuzson János Arborétum készteti megállásra őket. A völgy elején azonban érdemes felszaladni a néhai Fehérkő-bányába is, ahol látványos geológiai csemegék várnak ránk. Írásunkban a tudományos vitákat is szító kőfejtő földtani képződményeit tanulmányozzuk. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A tari Fehérkő-bánya a Mátra és a Cserhát miocén vulkáni összletének határán, egy vulkanotektonikus árokban helyezkedik el. A kőbánya vulkáni törmelékes (piroklasztikus) kőzeteit tekintették hosszú ideig a középső-miocén (kárpáti korszak) Tari Dácittufa Formáció (korábbi nevén „középső riolittufa”) alapszelvényének, melynek korát kb. 16 millió évesre datálták. A 2000-es évek elején végzett kutatások azonban kiderítették, hogy a bánya falaiban feltáruló vulkáni törmelékes összlet nem a Tari Dácittufa Formáció, s kora is jó pár millió évvel fiatalabb a korábban gondoltnál. Harangi Szabolcs „Vulkánok–A Kárpát-Pannon térség tűzhányói” c. kötete a következőt írja a tari Fehérkő-bányáról: „A Mátra északnyugati szegletében, a tari Fehérkő-bánya felhagyott sziklafala egy impozáns, több tíz méter vastag, összesülést nem mutató, 13 millió éves ignimbritet tár fel, amelynek alsó részén szép gázkiszökési csatornákat figyelhetünk meg.” De mit is jelent ez pontosan?
A Mátra fő tömege a miocén bádeni korszakában született meg (kb. 16–15 millió éve), azonban a változó intenzitású vulkanizmus a területen egészen kb. 13–12 millió évvel ezelőttig zajlott. A nagy miocén vulkanizmus egyik záróakkordja volt tulajdonképpen a bányában is feltáruló „felső riolittufa” (Galgavölgyi Riolittufa Formáció) megszületése. Ekkor heves, robbanásos jellegű vulkáni anyagszolgáltatás zajlott a vidéken (méghozzá viszonylag közeli kitörésekből), amelyből nagy vastagságú vulkáni törmelékes rétegsor rakódott le. Az irtózatos erejű vulkáni működés során nem összesült ignimbrites fehér, horzsaköves, biotitos, amfibolos középszemű tufa jött létre, amelyben felfedezhetők finomabb szemcseméretű tufarétegek is. Az ignimbrit egy olyan piroklasztikus kőzet, amely a robbanásos eredetű kitörési felhő összeomlásából jön létre, a vulkáni felépítmény oldalán lavinaszerűen lehömpölygő szilárd részecskékben (pl. horzsakövek, kőzetdarabok, kristály- és üvegtörmelékek) és gázokban gazdag törmelékből (innen a görög eredetű neve is: „tűzárfelhő”: ignis=tűz, nimbus=felhő). A tufa 1–10 cm-es amfibolandezit, riolit és slír litoklasztokat (azaz idősebb, mélyből felszakított kőzetdarabokat) tartalmaz, melyek sokszor a gázkifúvási csatornákban dúsulnak. Az alsó szinten helyenként nagy tömegben cm-es méretű gabbró jellegű, durvakristályos magmatit litoklasztok is megjelennek, az andezit litoklasztokkal együtt (ezek az alaphegységet alkotó bükki zóna mezozós ofiolit összletéből származhatnak). De hogyan is születtek meg a fent megnevezett gázkiszökési csatornák?
A kitörések közben a felszínen folyamatosan vastagodó, jelentős hőtartalékkal bíró ignimbrites összlet felforralta a környezetében található pórusvizeket, amely közel függőleges gázkifúvási csatornákon talált utat magának a lassan hűlő, tömörödő porózus vulkáni anyagból, a kisebb nyomással jellemezhető felszín felé. Ez a gőz a cm–dm-es nagyságrendű csatornákból kifújta a kisebb kőzetszemcséket (pl. horzsakövek), de otthagyta a méretesebbeket (pl. nagyobb sűrűségű, cm-es lapillik), amelyek szépen kirajzolják az egykori fumarola csatornák hálózatát a bányafalakon (horzsakő fogalma: viszkózus savanyú lávából, a felszínközelben felszabaduló gázok és gőzök gyakori robbanásainak következtében szétszóródó lávadarabok repülés közben megnyúlnak és felhólyagosodnak, világos színű, porózus, savanyú piroklasztitot alkotva).
A 2000-es évek elején a terület részletes földtani felvételével sikerült a korábbi ásvány–kőzettani és földtani települési helyzetet Tar környékén megnyugtatóan tisztázni. Ez alapján a tari Fehérkő-bánya dácittufa feltárása nem a „középső riolittufa” szint típusszelvénye, hanem a földtani–tektonikai, a kőzettani (kőzetkémiai), a paleomágneses és a K/Ar radiometrikus koradatok alapján szarmata korú (13,9–13,0 millió év), tehát a Galgavölgyi Riolittufa Formációhoz tartozik.
Az itt kibányászott kő kemény volt, de ennek ellenére jól hasítható és faragható. Egertől Miskolcig gyakran alkalmazták a legkülönbözőbb építkezéseknél, valamint útjelzőkövek, keresztek készítésére. Taron és a környező községekben falazó tömbkőként is hasznosították. A kőzet kis térfogatsúlya miatt jó hő- és hangszigetelő tulajdonságokkal bírt. A bánya – a fejtés esetenként igen nagy termelési vesztesége miatt – már jó ideje nem működik. A meglévő falakban jól követhető a két művelési mód időbeli változása: a felső szinten vésés–feszítés, alatta fűrészelés nyomait (óriási sima felületek) fedezhetjük fel. Figyelemre méltóak a felhagyott bánya környezetében azok a csapadékvizek által „kifaragott” eróziós tufakúpok is, amelyek a bükkaljai kaptárkövek kezdeményeihez hasonlatosak. Mellőlük szép kilátásban lehet részünk a Csevice-völgyre, a Zagyva menti, valamint a Kelet-Cserháti területekre is.
Láthatjuk tehát, hogy hazánk földjének mélyreható vizsgálata közben újabb és újabb meglepetések, tudományos eredmények látnak napvilágot. Korántsem tudunk még mindent! Amiről azt gondoltuk, hogy idősebb, fiatalabb lett, amiről meg hogy fiatalabb, az idősebbé vált!
A tari Fehérkő-bánya pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
