Tamáshida ősi temploma a Fekete-Körös felől
A Nagyalföld partiumi részén, Kisjenő és Nagyszalonta városai között, a Fekete-Körös partján, nem messze a Tőz folyócska torkolatától fekszik az ősi település, Tamáshida. „A kis zsákfalu különösebb látnivalókat nem rejt!” – mondhatná a település melletti főúton autójával elsuhanó turista. Pedig ez nem igaz! Tamáshida őrzi ugyanis a térség egyik legrégebbi és talán legjobb állapotban megmaradt Árpád-kori templomát, amelyet kár volna kihagyni a település melletti főúton autójával elsuhanó turistáknak is. Írásunkban a méltatlanul elhanyagolt romok szemlélése közben elmélkedünk annak építőanyagairól és történelméről. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A település házai között, magánterületen álló, tulajdonképpen tyúkólnak használt monumentális romok megpillantása során az első szó, amely eszünkbe jut, a tégla. De vajon honnét és miből szerezték be annak idején a templom felépítéséhez szükséges nyersanyagokat? A tégla egy olyan mesterséges építőanyag, amelynek alapanyaga, az ún. téglaföld agyag, kőzetliszt és homok szemcseméretű részecskék különféle arányú keveréke, kiegészülve egyéb szervetlen alkotókkal (pl. mész). Ásványtani értelemben általában a téglák fő alkotói a kvarc, a földpátok, az agyagásványok, a kalcit, a dolomit, a csillámok és vas-oxidok/hidroxidok. A 80%-nál nagyobb agyagtartalmú téglaföldet kövér anyagnak, a 60% feletti homoktartalmút sovány agyagnak nevezzük. Ha a kibányászott agyag nem volt elég kövér, akkor iszappal kövérítették, ha viszont túl kövér volt, akkor soványító anyagokat (pl. homok, pelyva, őrölt kerámia, fűrészpor, őrölt csiga- és kagylóhéj) adalékoltak hozzá. A soványításra azért volt szükség, mert a túl kövér agyag kiégetése során az erősen felrepedezhetett, deformálódhatott. A fent megnevezett adalékanyagok a tégla súlyának csökkentésében, valamint hőszigetelő tulajdonságainak javításában is szerepet játszottak. A téglákat tábori- vagy boksakemencékben égették ki, általában kb. 650–850°C közötti hőmérsékleten. A kiégetett téglák színe alapvetően a kiégetési hőmérséklet és az üledék eredeti ásványos összetételétől függött. A téglát alapozásnál szilárdítóként, a falazásnál építőanyagként, a díszítésnél pedig idomtéglaként is előszeretettel használták.
A Nagyalföld vízjárta, folyók és árterek szabdalta síkságain bőven rendelkezésre állt a téglakészítés alapanyaga, amelyet agyagnyerő gödrökből bányásztak ki az adott kor szakemberei, általában nem túl messze (kb. 1–2 km) a felhasználás helyétől. A Nagyalföld mai felszínét – egy-két szél által kiformált, homokkal fedett hordalékkúp térszín kivételével – a Tisza, a Maros, a Körösök, valamint ezek mellékfolyói alakították ki. Az ártéri térszínekre kitóduló árvizek lassú visszahúzódása során a vízben lebegtetett finom kőzetliszt- és agyagszemcsék kiülepedtek, nagy vastagságú agyagos összleteket hozva létre. Ezek a holocén (jelenkori), különféle „kövérségű” ártéri agyagok és vizes környezetben lerakódott ún. infúziós löszök voltak a téglaégetés alapanyagául szolgáló leggyakoribb téglaföldek. A Fekete-Körös és a Tőz árterein lerakódott téglaföldek szinte tálcán kínálták magukat az Árpád-korban, hogy belőlük épüljön fel például Tamáshida ősi, román stílusú temploma is, valamikor a 12. században.
Az egyik internetes forrás a következőt írja a templomromról: „A jelenleg zömében románok lakta Tamáshida egyébként nem mindig volt 1100 lelkes falucska: a tatárjárás előtt jelentős, nagy kiterjedésű szász város volt – mesélte el lapunknak Pázmány Attila helyi református lelkipásztor. A tatárdúlás után újjáépítették és újratelepítették, 1550 körül pedig már erdélyi rendi országgyűlést is összehívtak itt. Az 1600-as évek közepén újra elpusztult a templom és a város, és egészen az 1700-as évekig törökök lakták. Ezután ismét újratelepítették, de már csak falu lett belőle, régi jelentőségét nem kapta vissza.
„Tudjuk, hogy az itteni földesúr a reformáció idején reformátussá lett, így a korabeli szokások szerint valószínű, hogy a 12. században épült templom is református istenházaként szolgálhatott” – idézte fel a lelkipásztor. Azok a reformátusok azonban, akiket aztán idetelepítettek, nem vették birtokba a templomot, hanem újat építettek maguknak. A régi istenházát a báró családi kápolnaként használta, és 1920-ig valamennyire vigyázott is rá – teteje legalábbis volt. Mára csak a torony, illetve a szentély egy része áll, de a falakban méretes repedések vannak, és a torony is megdőlt. „A habarcs, amit használtak hozzá, égetett mész volt. Ma már szinte csak az tartja össze az épületet” – mondja Pázmány Attila. A tiszteletes egyébként lapunktól értesült a helyi közgyűlés döntéséről, és a maga részéről eléggé szkeptikus: úgy véli, látszatintézkedésről van szó, amelyet az önkormányzat az egyház és a sajtó nyomására hozott meg, következménye viszont nem biztos, hogy lesz.”
Írásunk végén örömmel számolhatunk be róla, hogy a 2021-es évben elkezdődött a templom állagmegóvása és felújítása, amelyben majd templommúzeumot szeretnének berendezni. A település és a templom történetéről a Körösvidék oldalán tudhatunk meg többet.
A templomrom pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
