Részlet az ipolytarnóci lábnyomos homokkőből
A Novohrad–Nógrád Geopark és hazánk egyik legkülönlegesebb földtani bemutatóhelye Ipolytarnóc határában kereshető fel. A hivatalos honlapjuk a következőt írja: „Az Ipolytarnóci Ősmaradványok Természetvédelmi Területen egy 17 millió éves időutazásra csábítjuk a látogatókat. Egy ősi tenger, a Paratethys fenekétől – egy folyóparti, szubtrópusi esőerdő övezetén keresztül – a vulkánok tetejéig ívelő időutazás révén csöppen a látogató a történelem előtti múltba. A példásan akadálymentesített, 800 m hosszú körút utcai cipőben, esős időben is bonyodalom nélkül bejárható. Területünk legfontosabb ősmaradványai a cápafogak, kövesedett fák, levéllenyomatok és az ősállati lábnyomok. A lábnyomos homokkövet két csarnok és egy védőpince rész mutatja be, a legújabb, folyamatban levő feltárások belső terét ideiglenes, faszerkezetű épület védi.” Írásunkban a világhírű lábnyomos homokkövek (föld)történetét és kialakulását mutatjuk be. Kalandra fel, irány a kövek világa!
Első lépésként elevenítsük fel Ipolytarnóc térségének ősföldrajzi viszonyait abból az időből, amikor a lábnyomok a puha folyóparti homokba „íródtak”. A helyszínen tanulmányozható legidősebb kőzetek 23–19 millió évvel ezelőtt jöttek létre, a miocén kor elején (eggenburgi korszak). A Pétervásárai Formáció különféle törmelékes üledékes (homokos), helyenként keresztrétegződést mutató, glaukonit-ásványokban gazdag rétegsora a Paratethys elnevezésű ősi üledékgyűjtő partmenti sávjában rakódott le, egy trópusi sekélytenger cápáktól, rájáktól, delfinektől és tengeri tehenektől hemzsegő vizében. Ezek a törmelékes üledékes képződmények a Borókás-árokban húzódó geológiai tanösvény elején bukkannak a felszínre. Korábban ezen üledékek cápafogait árusították a helyi gyerekek megkövesedett madárnyelv címén.
A miocén eggenburgi korszakát követő ottnangira a sekélytengeri öböl lefűződött a tengerágról, s fokozatosan egy folyóparti–ártéri környezetnek adta át helyét. Az ősföldrajzi környezetbe kezdetben még beleszólt a vissza-visszatérő tengervíz is, ezért a formáció alsó tagozatában az édesvízi, a félsós vízi és a tengeri ősmaradványok együttesen fordulnak elő. A kora miocén (ottnangi–kora kárpáti) Zagyvapálfalvai Formáció nagyobb részét azonban egy ősi folyóvízi rendszer különféle fácieseiben (például meder sodorvonala, ártér) lerakódott, kavicsos–homokos–kőzetlisztes–agyagos szemcseösszetételű és színezetű heterogén rétegsor alkotja.
Az ősi folyók partját trópusi–szubtrópusi párás és buja esőerdő borította, melynek többszintes erdeiben pálma-, babér-, magnólia- és platán-félék tenyésztek, sűrű páfrányos aljnövényzettel. Ebben a számukra ideálisnak mondható környezetben rendkívül gazdag állatvilág tenyészett, amelyek szívesen jártak le szomjukat oltani a folyóvíz, s forrásai mellé. Ezt a paradicsomi tájat temette maga alá 17,5–17 millió évvel ezelőtt egy óriási vulkánkitörés vastag és forró törmelékanyaga (Tihaméri Riolit Lapillitufa Formáció), amely ugyan elpusztította az akkori élővilágot, de egyben konzerválta is a 21. század embere számára. A vulkánkitörés hamuja, valamint a későbbi kovasavas oldatok őrizték meg az utókor számára Ipolytarnóc megkövesedett ősfáit és levéllenyomatait, valamint a következőkben bemutatásra kerülő szürke színű lábnyomos homokkövét is. Érdekességként jegyezzük meg, hogy a vulkáni működés idejében az Ipolytarnóc térségét hordozó kőzetlemez-darab még nem a mai földrajzi helyén, hanem a paleomágneses vizsgálatok alapján valahol a mai Görögország térségében helyezkedett el. Vajon milyen ősállatok népesíthették be a 17,5 millió évvel ezelőtti buja esőerdőt?
Ipolytarnóc vidékének különleges ősmaradványai már a 19. század első felében ismertek voltak a helybéliek előtt. Kubinyi Ferenc földbirtokosnak 1836-ban mutatták meg pásztorok az általuk csak „gyurtyánkő-lócának” nevezett óriási megkövesedett fatörzset, amelyet híd gyanánt használtak a Borókás-árok felett. A lábnyomos homokkövet Kubinyi ekkor még nem ismerte, felfedezésére még 1900-ig kellett várni. Ekkor a megkövesedett fatörzs tanulmányozására érkezett a Borókás-árokba a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémia két fiatal tanára, Tuzson János és Böckh Hugó. Ők fedezték fel a „kűlóca” szomszédságában a lábnyomokkal tarkított homokkőpadot, amelyről Tuzson János botanikus szűkszavúan a következőt írta: „őskori emlősök lábnyomaira is akadtunk”. Az 1900-as felfedezést számos további kutatás követte, például ilyen volt az 1928-as budapesti őslénytani kongresszus tanulmányútja vagy Tasnádi Kubacska András 1937-es feltárása. Utóbbi során egy 8 m2-es, nagyrészt orrszarvú lábnyomokat tartalmazó kőzetlapot emeltek ki, amelyet a Nemzeti Múzeumba szállítottak. Tasnádi Kubacska volt az, aki leírta, hogy „a ritkaságszámba menő lábnyomos homokkövet nem a helyi házak falába kell beépíteni, hanem az ország büszkeségeként be kell mutatni”. A kiváló szakember 1963–1964-ben folytatta a lábnyomos homokkő feltárását, amely során jelentősen nőtt a lábnyomokkal tarkított ismert felületek száma és mérete. A lázas feltáró munka folytatódott az 1970-es években is, melynek fontos eleme volt 1979-ben a lábnyomos homokkő fölé emelt védőcsarnok, mint az „in situ” megőrzés hazai jelképe. Az 1980-as évek első felében „csak” 11 ősi állatfaj (4 ragadozó, 4 madár, 2 párosujjú patás és 1 orrszarvú), összesen 1298 nyoma volt ismert. Itt azonban még nem ért véget a történet!
Az elmúlt évtizedek folyamatos feltárási és földtani–természetvédelmi eredményeinek egy fontos állomása volt a kihalt medvekutya, a Bestiopeda maxima nyomainak felfedezése (például 2013 nyarán). Napjainkban az ipolytarnóci lelőhelyről már 3000-nél több lábnyom ismeretes! Ezek közül a leggyakoribbak az orrszarvúak jellegzetes alakú, tenyérnyi lábnyomai, a párosujjú patások a második helyen szerepelnek. Gyakoriak az apró madárnyomok, ritkábbak a ragadozók lábnyomai. A 17,5 millió évvel ezelőtt élt állatok inni és dagonyázni járhattak le a forrásokkal tarkított folyópartra, ahol iszapba mélyedő nyomaikat egy heves vulkánkitörés riolittufája őrizte meg az utókor számára.
Az elmúlt évek legfontosabb eredményeiről az Ipolytarnóci Ősmaradványok honlapja a következőket írja: „A geológiai tanösvény középső szakaszán bukkan felszínre az a lábnyomos homokkő, melyen páratlan értékű pillanatfelvételek, ősállati nyomok maradtak hátra. Az 1900-ban elkezdődött feltárásait védőépületek óvják. Az 1986-ban nagyközönségnek megnyitott tanösvény ismertetőjében még csak 11 gerinces állatfaj 3 ezer lábnyomát említették, az ősorrszarvú, őz-, szarvas-félék, ragadozók és madarak lábnyomai mellett egyéb nyomfosszíliák is iszapba kövültek. Az ipolytarnóci rétegek előfordulását már akkor is a világ egyik leggazdagabb komplex lábnyomos lelőhelyének tartották!
2014 végén a geológiai tanösvény mentén ez idáig ismeretlen vizes biotóp faunájának ősélet nyomaira találtak, a gázlómadár, krokodil, teknős- és varánusz-féle ősállati nyomok alapján a fauna lista várhatóan további 35–40 gerinces taxonnal bővül, bioeróziós nyomokra is akadtak. A tudományos vizsgálatok Dr. Kordos László és Dr. Botfalvai Gábor vezetésével folytatódnak. Az Interreg RiWild projekt a 2. csarnok felújítása mellett a lábnyomos felszín nyomfosszíliáinak 2023 végéig befejezésre tervezett digitális archiválását célozza.”
Az ipolytarnóci lábnyomos homokkő pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
