Részlet a kardoskúti Fehér-tóból
A Csongrádi-sík kistájon, a Kardoskút, Békéssámson és Székkutas települések alkotta háromszögben terül el a Körös–Maros Nemzeti Park Igazgatóság egyik féltve őrzött gyöngyszeme, a madárzajtól hangos kardoskúti Fehér-tó. A kilátókkal és madárlesekkel határolt sekély szikes tó nem tartozik a Nagyalföld leglátogatottabb természeti értékei közé, pedig földtani múltja, növény- és állattani értékei megérnek legalább egy cikket. Írásunkban a Fehér-tó kialakulásával foglalkozunk, a területen korábban elvégzett környezettörténeti vizsgálatok eredményeinek felhasználásával. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A Körös–Maros köze legnagyobb (3,6 km hosszú és max. 500 m széles) természetes állóvizének számító Fehér-tó az Ős-Maros pleisztocén (jégkorszaki) hordalékkúpjának peremén helyezkedik el, a Dél-Tisza-völgy és a Körös-vidék süllyedékei között. A jégkorszak végén lefűződött folyómederben helyet foglaló Fehér-tó közvetlen környezetében 1–2 m-es vastagságban homokos üledékösszletre települő ártéri eredetű, löszszerű üledékek, illetve infúziós löszök borítják a felszínt. Ezek a jelentős agyag- és karbonáttartalmú üledékek olyan lassan mozgó vagy állóvízi, mocsaras jellegű környezetben rakódtak le, ahol a szél által szállított (eolikus) és folyóvízi (fluviális) üledékek egyidejűleg halmozódtak fel. Ezen löszszerű üledékek felszínközeli rétegeiben a fluktuáló talajvízmozgás hatására a holocénben (jelenkorban) szikesedési folyamatok is lejátszódtak.
A Maros folyó fő- és mellékágai által kialakított jégkorszaki hordalékkúp-térszínen elhelyezkedő Fehér-tó története azonban akkor lesz érdekes igazán, ha a hajdani folyómederben lerakódott üledékeket „visszalapozzuk”, időben és térben, négydimenzióban vizsgálva a rétegsort. A tómederben mélyített fúrások üledékanyagának szedimentológiai, geokémiai, pollenanalitikai és kvartermalakológiai vizsgálatai feltárták a Fehér-tó kb. 25 ezer évvel ezelőtt kezdődött izgalmas fejlődéstörténetét.
Korábban már említettük, hogy a Fehér-tavat magában foglaló meder a pleisztocén végén, a késő würmben még az Ős-Maros egyik aktív ágának adott otthont, amelyben egy vízfolyás haladt nyugatias irányban. Tektonikus hatások miatt a Maros vízrendszere fokozatosan, viszonylag gyorsan lecsúszott a kiemelt hordalékkúpfelszínről, medrei áthelyeződtek. Ennek nyomán egy több km-es hosszúságú mederszakasz fűződött le az élő folyóvízről, átadva helyét később a Fehér-tó vizének. A mederszakasz-áthelyeződés során nem klasszikus morotvatavak, hanem hosszan elnyúló tórendszerek jöttek létre, amelyek egyes szakaszain, az eltérő helyi környezeti hatások következtében igen különböző üledékes és hidrológiai környezetek formálódtak ki. Ezekben a hosszanti mélyedésekben, leszakadt folyóágakban az árvizek alkalmából mindig friss áradmányvizek hatoltak be, ezért nemcsak tavi, kőzetlisztben dús üledékek, hanem folyóvízi eredetű homoklencsék és -sávok is lerakódtak, az áradási ritmusoknak megfelelő ciklicitással. A Fehér-tó ezen ősi folyóvízi fázisa 24000–23000 évvel ezelőttre tehető.
Még a pleisztocén végén (23000–20000 évvel ezelőtt), a folyóvízi állapot megszűnése után a hosszan elnyúló mederágban egy állóvíz fejlődött ki, egy 3 m-es mélységű, tiszta és mélyvízű oligotróf tavi rendszerrel. Az oligotróf állapot azt jelentette, hogy a medrek fő vízforrása a csapadék volt, vizük oldott sótartalma ezért minimális szinten mozgott. A tavi üledékek lerakódása mellett a tómederben eolikus poranyag felhalmozódása is zajlott. A térséget a pollenanalitikai vizsgálatok alapján zárt vegyeslombú tajgaerdő vette körül, amely az időszakos tajgatűz hatására felszakadozott és sztyeppés tajgává alakult. Az üledékekben talált puhatestűek (molluszkák), pontosabban csigák alapján a balkáni faunakör elemei voltak a dominánsak. Ez azt jelentette, hogy a napjainkban a Balkán-félszigeten élő flóra- és faunaelemek kiterjedtek észak felé, s a Kárpát-medence déli határán (Dél-Dunántúl, Duna-Tisza köze déli része, Körös–Maros köze) is megjelentek. A Fehér-tó ezen fejlődési szakasza egy rövidebb felmelegedéses időszakban (mikrointerstadiális) zajlott le, ahol intenzívebb mállás volt a jellemző, s podzol vagy podzolos talaj fejlődött ki a területen, elsősorban a nyers, szilikátokban gazdagabb öntésfelszíneken.
A rövidke felmelegedés után a folyómederágban létrejött oligotróf tavi rendszerben mállatlan üledékszemcsékből álló (minerorganikus) üledékek lassú lerakódása vette kezdetét, amelyet folyóvízi áradmányok homokbetelepülései tagoltak fel. Az Ős-Fehér-tó vízborítása azonban nem volt állandó, hanem időszakos ingadozást mutatott. Vize tiszta, hideg, karbonátban gazdag, ezért enyhén lúgos volt. A pollenanalitikai és kvartermalakológiai vizsgálatok szerint a tavat sztyeppés tajga, illetve zárt vegyeslombozatú tajga övezte, a vízben az infúziós löszökre jellemző csigákkal. A tómeder térségében még ekkor is jelentős volt a hullóporos löszlerakódás, az infúziós löszképződés. A tavi rendszer ezen állapota 20000–14000 év között volt jellemző.
A késő glaciális során, a tómeder feltöltődésének előrehaladtával egyre sekélyebb vízű állapot alakult ki, fokozatosan megszűnt a porakkumuláció, s az emelkedő hőmérséklet miatt intenzív mállás indult meg a tó környezetében. Az éghajlat fokozatos változásával lassan kicserélődött a növényzet és az állatvilág is. A jégkorszaki élőlények visszaszorultak, a holocénre jellemző fajok pedig szétterjedtek. Az utólagos vízmozgások és az üledékrétegek kiszáradása miatt a pollenek megsemmisültek ezekben az üledékes rétegekben, ezért a növényzet változásairól a pleisztocén–holocén határon (12000–10000 év) nincsenek közvetlen információink. A növényzet átalakulásával párhuzamosan jelentős geokémiai változások is bekövetkeztek az üledékgyűjtő térségében, amelyek a talajosodási folyamatokkal vannak összefüggésben. A lassan átalakuló, sekélyebb és melegebb vízű tóban, valamint környezetében erőteljes talajvízszint-ingadozások indultak be, amelyek már szikesedési folyamatokat is generálhattak a pleisztocén–holocén határon. Ezt többek között a tó vizének erőteljes kémhatás-növekedése, valamint az Anisus spirorbis csigafaj dominanciája jelzi a tavi üledékekben.
A tavi rétegsorok elemzései azonban nemcsak az üledékgyűjtő környezetében bekövetkező természetes változásokról tanúskodnak, hanem emberi hatásokról is. A 8000–7000 évvel ezelőtt lerakódott üledékekből (1,3 m mélyen a felszín alatt) arra lehet következtetni, hogy a tó körül élő neolit közösségek az erdő felégetésével nyertek mezőgazdasági művelésre alkalmas területeket, ahol növénytermesztést folytattak. Az emberi bolygatás, az eróziós folyamatok felgyorsították a tó feltöltődését, s a mocsár–eutróf tó–mocsár stádiumokon keresztül eljutott a mai állapotáig. A közelmúltban a mocsári üledékek kiszáradtak, s szikesedésnek indultak.
Szikes pusztai életkép a Fehér-tó mellől
Végezetül röviden nézzük meg a Fehér-tó élővilágát is, amelyhez a Körös–Maros Nemzeti Park Igazgatóság írását hívjuk segítségül: „A szikes vizekre jellemző élőlények közül a tó gerinctelen faunája is egyedi, mikroszkopikus kerekesférgek, rákok, pajzsosrákok, vízibolhafajok jelentősek. A szitakötőfaunája is figyelemre méltó, gyakori a lomha rabló (Lestes sponsa), foltossszárnyjegyű rabló (Lestes barbarus), és az apró légivadász (Ischnura pumilio), ritkának mondható a védett nagy foltosrabló (Lestes macrostigma) és a réti rabló (Lestes dryas).
A tó tavasszal és ősszel a Kárpát-medence egyik legfontosabb madárszállója. Az átvonuló darvak, vadludak, récék, partimadarak hatalmas számban jelennek meg a tó nyugati, kiszélesedő, nyílt vízzel borított részén. Október végén akár nyolcvanezer madár is éjszakázhat a számukra biztonságot jelentő sekély vízen. Esti behúzásuk, különösen a darvaké (Grus grus), rendkívül látványos jelenség, legnagyobb őszi létszámuk az elmúlt években elérte a 20 000 példányt is.
A Fehér-tó nemzetközi szinten is elismert vizes élőhely, 1979 óta a Ramsari Egyezmény hatálya alá tartozik. De nemcsak a vonuló-, hanem a költőfajok is kiemelkedő értéket képviselnek. A nádasokban alakult ki telepe a nagy kócsagnak (Egretta alba), a vakszikeseken széki lile (Charadrius alexandrinus) és gulipán (Recurvirostra avosetta), a ritkább növényzetű partszéleken gólyatöcs (Himantopus himantopus), a legelőkön nagy goda (Limosa limosa) és piroslábú cankó (Tringa totanus), a zsiókás, ecsetpázsitos mocsarakon haris (Crex crex), pettyes vízicsibe (Porzana porzana) és különböző récefajok fészkelnek. Jellegzetes ragadozómadara a pusztának a kék vércse (Falco vespertinus), melynek több nagy kolóniája alakult ki a gyakorlati védelmi tevékenységek révén.”
A kardoskúti Fehér-tó pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
