Részlet a Barátlakások rétegsorából
„A kövek mesélnek” weboldal eddigi 4 éve során méltatlanul keveset foglalkoztunk a Tihanyi-félsziget „vulkanológiai paradicsomával”. Hazánk első, 1952-ben létrehozott tájvédelmi körzete nem véletlenül itt jött létre, hisz a 7,9 millió évvel ezelőtt beinduló vulkanizmus igencsak megáldotta a területet geoturisztikai látnivalókkal. A számos „geo-csemege” közül jelen írásunkban a vulkanikus kőzetekbe vájt Barátlakásokkal foglalkozunk, amelyek egyben a félsziget legfontosabb mesterséges geológiai feltárásai is. Ismerkedjünk meg közösen a mesterséges üregek földtörténetével és történetével. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A mai Tihanyi-félsziget helyén a vulkáni működés a késő-miocénben (pannóniai korszak) kezdődött el, s típusát tekintve egy maarvulkán, pontosabban egy Tihany-típusú maar volt. Mit is jelent ez pontosan? A nagy mélységből, a földkéreg hasadékain át viszonylag gyorsan feláramló bazaltos magma heves robbanásos, azaz freatomagmás kitörésekkel indította „pályafutását”. Ennek oka a felnyomuló forró kőzetolvadék és a felszín közelében települő, nagy mennyiségű felszín alatti vizet tartalmazó pannon homokos üledékek találkozása volt. A pórusokban tárolt víz felforrt és irtózatos erejű robbanások sorozatán keresztül egy tölcsér alakú kürtő (diatréma) kezdett mélyülni a pannon üledékek alkotta ősi térszínen. A tomboló vulkán a földkéregben egyre lentebb ásta magát, amíg el nem érte a nagyobb mélységben található, idősebb kőzetformációkat. Itt a magma a triász karbonátos kőzetekben tárolt karsztvízzel találkozott, amely hatására folytatódtak az óriási energiájú kitörések. A nagy vízgőztartalmú kitörési felhő nagy mennyiségű feltépett kőzetdarabot tartalmazott, ezért az nem felfelé terjeszkedett a légkörben, hanem oldalirányba, gallérszerűen csapott ki a kürtőből. A sok felszakított kőzetből, magmafoszlányokból és nagy mennyiségű vízgőzből álló kitörési felhő „szökőárként” rohant végig a felszínen. Az áramlás során a nagyobb kőzetdarabok folyamatosan ülepedtek ki belőle, míg végül egy folyóvízhez hasonló, turbulensen mozgó, vízgőzben gazdag piroklaszt-torlóárrá nem alakult. A Tihany-típusú maar tehát egy fentről lefelé építkező vulkán, „egy nagy lyuk” volt a földkéregben, amely egyre mélyebbről, több száz méteres mélységből tépett fel kőzeteket a Balaton-felvidék mezozós és paleozós rétegsoraiból. Az imént leírt lefelé történő „vulkáni építkezés” vajon hogyan érhető tetten a Barátlakások falaiban? A válasz: kiválóan!
A lefelé történő vulkáni építkezés ékes bizonyítékai a mesterséges üregek falaiban tanulmányozható, nem vulkanikus, a mélyből felszakított kőzetdarabok, amelyek a különféle szemcseméretű bazaltos lapillitufába ágyazódnak. Ezek között találunk pannon márgákat és homokköveket, triász karbonátos kőzeteket, permi vörös homokköveket, valamint szilur filliteket is. Ha a geológia ősi törvényét vesszük alapul, akkor ezeknek a kőzeteknek a rétegsorban felfelé haladva fiatalodniuk kellene, azaz alul kellene legyen például a szilur fillit és a vörös homokkő, legfelül pedig a pannon üledékes tömbök. Itt viszont pont fordítva van, a bekezdés második mondatában található felsorolás szerint a kőzetek lentről felfelé idősödnek. Ez a megfigyelés kiválóan összecseng azzal, hogy a Tihany-típusú maar a késő-miocénben először a felszínhez legközelebb található kőzeteket szakította fel, majd lefelé ásva magát az egyre idősebb kőzetek feldobott tömbjei következtek.
Becsapódási szerkezet permi vörös homokkő alatt
Nem csak a kőzettömbök sorrendiségét érdemes megfigyelni, hanem az alattuk található üledékeket is. Az üledékek a kőzetek alatt behajlanak, úgynevezett becsapódási szerkezetek figyelhetők meg rajtuk. Ezek a jelenségek úgy értelmezhetők, hogy a heves kitörések során a kürtőcsatornából kirepülő kőzetdarabok becsapódtak az alapi torlóárak nedves, nagy víztartalmú, képlékenyen viselkedő kitörési felhőjének tufás alapanyagába, és „benyomták” maguk alatt az üledékeket. A Barlanglakások falaiban nem csak ezek a becsapódási szerkezetek figyelhetők meg, hanem keresztrétegzett üledékek is. Az egymással szöget bezáró rétegek (pl. antidűne szerkezetek) a fent említett torlóár áramló, nagy nedvesség tartalmú üledékeiből rakódtak le. A keresztrétegzésekből kiolvasható, hogy annak idején milyen irányból jött a torlóár, azaz merre volt a vulkáni kürtő. A torlóár üledékek, valamint a kőzetblokkok becsapódási irányaiból megállapították, hogy Tihanyban a fő vulkáni kürtő a mai Külső-tó térségében volt, de ezen kívül még jó pár kitörési központ létezhetett (pl. a Füredi-öböl térségében). A vulkanizmus befejeződése után a területen jelentős hévforrás-tevékenység kezdődött, amellyel egy korábbi cikkünkben már foglalkoztunk.
A Barátlakások készítői nem is sejtették a középkorban, hogy egy pusztító vulkán üledékeiben alakítják ki lakhelyeiket. A hajlékok történetét a tihanyi apátság weboldala segítségével idézzük fel: „Barátlakásoknak a tihanyi Óvár északi, 20–30 m-es meredek bazalttufa falába, az Orosz-kőbe faragott, egykor emberi lakhelyül szolgáló helyiségeket nevezzük. Ez a Kárpát-medencében, sőt egész Közép-Európában az egyetlen, viszonylag épségben fennmaradt remetetelep.
Keresztrétegzett alapi torlóár üledékei a Barátlakások falában
András király feleségével, a kijevi Anasztáziával együtt keleti papok és szerzetesek is érkeztek Magyarországra. Egy csoportjukat az Óvár keleti oldalába, a bazalttufába vájt barlangokban telepítette le az alapító. A hely elnevezése még: Oroszkő és Petra. A barlangmonostor (hivatalosan perjelség) védőszentje Szent Miklós püspök volt, aki mint patrónus leggyakrabban a vízközeli települések esetében fordul elő (pl. Fertőszentmiklós, Gyergyószentmiklós, Liptószentmiklós). A Tihanyi-félszigeten így nyugati (bencés) és keleti szerzetesek éltek együtt: találkozóhely volt Kelet és Nyugat között. A barlangmonostor a 14. század közepe táján néptelenedett el.
Az üregek kutatásával sokan és sokszor foglalkoztak. 1913-ban kényelmes feljáró utat készítettek hozzájuk. 1984-ben régészeti és geológiai feltárást végeztek, melynek során több csontváz is előkerült. 1994-ben a sziklafalat és a még meglevő cellákat stabilizálták. Napjainkban már csak 3 épen megmaradt üregről szólnak a leírások. 1983-ban még 7 mesterséges üreget sikerült Eszterhás Istvánnak azonosítania a Leánylakásokkal együtt, amelyek eredetileg szintén a remetetelephez tartoztak néhány kutató szerint. Az, hogy eredetileg mennyi lehetett a számuk, máig ismeretlen. Bél Mátyás (1737) körülbelül 10-ről ír. Dornyay Béla 1942-es ásatásakor 9 cellát és 8 kisebb fülkét talált, melyek később megsemmisültek. A ma már ismeretlen üregek sziklaomlások miatt semmisülhettek meg.”
Itt jegyeznénk meg, hogy a fent nevezett tömegmozgásos folyamatok a bazalttufa mellett/alatt települő pannon üledékekkel van összefüggésben. A félsziget ÉK-i pereme hidrogeológiai szempontból kiáramlási terület, amely miatt az agyagosabb pannon üledékek átáznak, kiváló csúszópályát jelentve az üledékeknek. A kiáramló vizeket jelzi a félsziget egyetlen forrása, a Ciprián-kút (Orosz-kút) fakadása is a Barátlakások közelében, amelyet a remeték is hasznosítottak annak idején. A felfedező apátról elnevezett forrás átlagos hozama 2 l/min, átlaghőmérséklete 11°C.
A Barátlakások pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
