Dolina a Zsidó-réten

A jól oldódó, azaz karsztosodó kőzetekkel (pl. mészkő, dolomit, kősó) borított térszíneken jellegzetes és speciális, csak ezekre a geotópokra jellemző formakincs alakul ki. A felszín alatti oldódásos formák (endokarsztok) közül például a barlangok és a zsombolyok (aknabarlangok), míg a felszíni (exokarsztos) jelenségek közül a karrmező, a víznyelő és a dolina emelendők ki. Ezek közül a karsztos térszínek egyik leglátványosabb és legtípusosabb formái a dolinák (vagy szép gömöri nyelven töbrök), amelyek változó kiterjedésű, általában tál alakú oldódásos formák. A legszebb dolinák hazánkban a Bükk-fennsík vidékén kereshetők fel, ezért nem véletlen, hogy írásunkban is ezekkel foglalkozunk. Kalandra fel, irány a kövek világa!

Bükk-fennsík hazánk legnagyobb átlagmagasságú (600–950 m) területe, amely 20–22 km-es nyugat–keleti és 5–7 km-es észak–déli kiterjedésével Magyarország legtípusosabb fennsíkja. A jól oldódó mészköveken változatos karsztos formakincs alakult ki, jellegzetes növényzettel (pl. Nagy-fennsík), amely a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság féltve őrzött kincse. A Bükk-fennsík fő tömegét a középső- és késő-triász korú (kb. 240–225 millió éves) Bükkfennsíki Mészkő Formáció üledékes kőzetrétegei építik fel. A sekélyvizű tengerrel borított peremes self (szakmai kifejezéssel karbonátplatform) különböző őskörnyezeteiben (pl. lagúna, zátony) lerakódott karbonátos kőzetösszlet a földtörténet későbbi szakaszaiban (kréta időszak) enyhe metamorfózist szenvedett, rétegei meggyűrődtek, helyenként függőlegesre állítódtak. Ezekkel a fehéres és szürkés színű mészkövekkel találkozhatunk lépten-nyomon a fennsíki kalandozásaink során is. A fent nevezett formáció alapszelvénye is a fennsíkon átvezető út egyik bevágásában (13,1 km-es szelvény) tanulmányozható. Zárójelben jegyeznénk meg, hogy természetesen a fent megnevezett üledékképződési környezetek nem a mai földrajzi helyükön léteztek, hanem több ezer kilométerre jelenlegi pozíciójuktól (lemeztektonika).
Az „Általános természetföldrajz” c. egyetemi tankönyv szerint a dolina fogalma a következő: „Megközelítően kör alakú, néha ovális vagy csillagszerűen formált, eredetileg zárt, esetenként más karsztformákkal kombinálódó felszíni bemélyedések délszláv eredetű összefoglaló elnevezése. Átmérőjük néhány m-től több mint ezer m-ig, mélységük pár m-től több száz m-ig terjedhet. Felszíni megjelenési formáik a lapos csészealj vagy sekély tál alaktól a különböző meredekségű tölcséres formákon át a henger- és kútszerű figurákig nagy változatosságot mutatnak.” A dolinákat számos szempont szerint csoportosíthatjuk, de a legjellemzőbb osztályozás a genetika, azaz a kialakulás szerint történik. E szerint megkülönböztetünk oldásos, omlásos (szakadék) és szuffóziós (süppedt) dolinákat. Hazánk karsztos területein, így a Bükk-fennsíkon is az oldásos genetikájú dolinák a legjellemzőbbek. Ezek közös jellemzője az egy helyre összpontosuló (fókuszált) mélybeszivárgás, amely koncentrált korrózióval (azaz kémiai oldódással) és mélybe irányuló anyagelhordással jár együtt. Kicsit bővebben ez azt jelenti, hogy a lehulló és a talajtakarón átszivárgó csapadékvíz az onnan felvett szén-dioxid hatására szénsavassá válik. Az így agresszívvé, azaz oldóképessé váló víz egy kitüntetett nyelőcsatorna vagy csatornarendszer mentén megkezdi a kőzettest mélyére való szivárgását. Hosszú idő alatt így a jól oldódó mészkő karbonátos anyaga oldatba megy, s a mélybe szivárog. Így a kitüntetett nyelési pont körül egy fokozatosan és koncentrikusan növekvő mélyedés, anyaghiányos tér alakul ki, a tulajdonképpeni dolina. Természetesen a folyamatot számos paraméter befolyásolja, többek között a kőzettani felépítés, a felhalmozódó málladék mennyisége és minősége, biogén hatások, stb.
A dolinák, mint felszíni karsztos vízelvezetési formák rendkívül gyakoriak a Bükk-fennsíkon, kiváltképp az erdőtakaró hiánya miatt jól áttekinthető Nagy-mezőn. A kihantolt nyílt önálló és kihantolt nyílt vegyes nemönálló karszt legjellemzőbb formaegyüttesei a triász mészkőre átöröklött, víznyelőtöbör-sorokkal mélybe fejezett völgyek, amelyek között karrmezőket, elaggott víznyelőtöbröket, zsombolyokat vagy romosodó forrásbarlangokat hordozó karsztos bérceket és tetőket találunk. Leegyszerűsítve a mondandónkat, a Bükk-fennsíkon a dolinák különféle méretű és típusú kifejlődései ismeretesek. Előfordulnak olyan magányos töbrök, amelyek a bérceken tetőközeli helyzetben vannak (ezek korábbi víznyelők utódai lehetnek). Sokkal gyakoribb és látványosabb formák a völgyekben elhelyezkedő dolinák és dolinasorok. Ezek az ún. víznyelőtöbörsoros völgyek a fennsík peremei felé tartanak, s kialakulásuk egy korábbi fedettkarsztos állapot vízfolyásainak átöröklődésével magyarázhatók. A dolinákat és dolinasorokat tartalmazó völgyek mellett észrevehetünk olyan nagyobb méretű karsztos formákat is, amelyek a dolinák összeolvadásával jöttek létre. Ezek úgy alakulnak ki, hogy a dolinákat az oldódás csak oldalirányba szélesíti: előbb-utóbb kettő, három, sőt négy dolina is összeérhet. Ezeket az ikertöbröket, karszttálakat a karsztos szakirodalom uvaláknak nevezi. Láthatjuk tehát, hogy a változó méretű, alakú, orientáltságú dolinák szinte teljes tárházát felvonultatja a Bükk-fennsík térsége. Nem is beszélve a különféle kombinált formákról, mint például azokról a töbrökről, amelyekben víznyelő van, vagy azokról a víznyelőkről, amelyek töbörré alakultak.
A sekély termőrétegű, sötét színű rendzina talajokkal fedett és borókákkal tarkított dolinák mikroklimatológiai szempontból is rendkívül érdekesek. A térszín negatív formáinak minősülő dolinák fagyzugos területként működnek. Ez azt jelenti, hogy a sűrűbb hideg levegő beléjük „csorog”, s kitölti azokat. Ezért fordulhat az elő, hogy a töbrök mélyén augusztus hónapban is mínusz fokokat mérnek a szakemberek.
A csatolt képen egy tipikus Bükk-fennsíki, dolinákkal és borókákkal tűzdelt tájkép látható, amely a Tar-kőtől északnyugatra található Zsidó-rét térségében készült.

A dolinás térszín pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet

Fotó és szöveg: Veres Zsolt