A Nagyberek kiszárítása

A Balaton térségének műholdképét böngészve a Fonyód, Balatonfenyves és Balatonmáriafürdő tóparti sávtól délre egy üde színfoltot vehetünk észre. A környező, szántóföldektől barnálló és sárgálló löszös somogyi dombok között egy viszonylag nagy területű és mélyebb térszín figyelhető meg, ahol települések sincsenek. A nyári sötétzöld szín a műholdképen azt jelenti, hogy a felszín alatti víz nincsen túl mélyen és a terület vízhatás alatt áll. Ez azért lehetséges, mert a Nagyberek valaha a Balaton része volt, amíg természetes és antropogén (emberi) folyamatok azt teljesen meg nem változtatták. Írásunkban a Nagyberek kialakulását és tájtörténetét mutatjuk be. Kalandra fel, irány a kövek világa!

A nyugat felől a Marcali-hát, déli irányból a Kelet-Belső-Somogy hordalékkúpja, keleten pedig a Somogyvári-dombság (Boglári-hát) által határolt Nagyberek a néhai balatoni berkek közül a legnagyobb volt (a berkek mocsaras, elzárt, feltöltődő egykori Balaton-öblök a tó körül). Egykori kiterjedését elképzelhetjük, ha a Balatonszemes és Balatonkeresztúr közötti kelet–nyugati irányú tengelyt meghosszabbítjuk dél felé körülbelül 30 km-rel, egészen Nikla településig. Nem érthetjük meg azonban a Nagyberek „lelkivilágát” anélkül, hogy ne beszéljünk kicsit a Balaton kialakulásáról is (itt utalnánk korábbi cikkeinkre a Balatonról). Ehhez körülbelül 15 000 évet kell visszapörgetnünk az idő kerekén, méghozzá a földtörténeti pleisztocénbe. A más néven jégkorszaknak vagy jégkornak is nevezett szakaszban a Balaton térségében jelentős szerkezeti és eróziós (például deflációs) folyamatok zajlottak, amelyek hatására a mai tó helyén mélyedések jöttek létre a késő pleisztocén elején, az úgynevezett posztglaciálisban (15 000 és 10 200 évek között). A korábbinál melegebb és csapadékosabb éghajlaton létrejött tavacskák kis mélységűek voltak, tiszták és hideg vizűek. A részben csapadékvízből, valamint felszíni és felszín alatti vizekből táplálkozó medencerendszer vízzel való borítottsága nyugatról kelet felé haladva egyre később következett be. A nyugati medencéket mocsaras, többször kiszáradó és nyugodt, mezotróf, illetve mezo–eutróf vízminőségű, nádasokkal övezett sekély víz borította. Keleti irányban haladva a mocsaras állapot egyre később következett be, és egyre rövidebb ideig tartott. Az igazán markáns változásokat a megszülető Balaton életében a földtörténeti holocén (jelenkor) beköszönte hozta csak el.
10 200 évvel ezelőtt kezdődően, a holocén különböző átlaghőmérséklettel és csapadékmennyiséggel jellemezhető szakaszaiban a kis részmedencék vízszintje hol megemelkedett, hol kiszáradtak. Valamikor 7500–5100 évek között, a csapadékosabb atlantikus fázisban a tavacskákat elválasztó gátakat a hullámzás eróziós tevékenysége (abráziója) elmosta, majd lassan bekövetkezett a részmedencék egyesülése. Ez a folyamat átnyúlhatott a holocén következő szakaszába, a szubboreálisba (5100–2100 év) is, a kis gátak végleg eltűntek, a csapadékosabb klíma miatt egységes vízfelszín jött létre. Kimondhatjuk tehát, hogy a Balaton medrének és egységes vízborításának kialakulása között körülbelül 10 000 év telt el, hiszen a tektonikus–eolikus genetikájú részmedence-sorozat 15 000 évvel ezelőtt (késő pleisztocén) jött létre, míg az egységes vízborítás a holocénben, körülbelül 5000 évvel ezelőtt. Az utóbbi 5000 évben a melegebb és csapadékosabb klímaszakaszokban a Balaton vízszintje a mainál 1,5–2 m-rel is magasabb lehetett, vízfelülete pedig kétszer nagyobb. Ez azt is jelentette egyben, hogy a Balatont övező alacsonyabb térszínek víz alá kerültek az elmúlt évezredekben. Ilyenek voltak a somogyi meridionális völgyek északi szakaszai, a Kis-Balaton és a Tapolcai-medence vidékei is. Ezekben a szakaszokban Tihany sziget volt, akárcsak a fonyódi és szigligeti hegyek. Szándékosan hagytuk cikkünk témáját a felsorolás végére, hiszen a Nagyberek területe a Balaton legnagyobb déli öble volt, a magasabb vízállásos időszakokban tartós vízborítással. Vajon hogyan lett ebből a hajdani vízivilágból ma egy csatornákkal felszabdalt „agrársivatag”?
Kezdjük a természetes folyamatokkal. A Balaton térségében az uralkodó szélirány az észak–északnyugati, amely légmozgás intenzíven csap le a Bakony irányából a Balaton süllyedéke felé. Ezek a nagy gyakorisággal fújó szelek észak felől rendszeresen felkorbácsolták a vizet, dél felé irányuló hullámzást okozva. A déli partra kifutó hullámok jelentős üledékmozgatást is végeztek: az agyagos, kőzetlisztes és homokos tavi fenéküledékeket, valamint az áthalmozott pannóniai üledékeket egy hosszú és keskeny parti- vagy szegélyturzás (népies elnevezéssel „Kösköny”) formájában halmozták fel Balatonszemes és Balatonkeresztúr között. Ez a balatoni hullámok által épített turzásrendszer fűzte le a Balaton hajdani legnagyobb öblét, a 104–110 m-es átlagmagasságú Nagyberek területét az élő víztömegről, kialakítva egy lassan elláposodó, tőzeges, sekély vízzel borított térszínt, amelynek vízivilága a 19. század közepéig élte fénykorát. Ekkor azonban megjelent a lecsapoló ember, aki mezőgazdasági területet szeretett volna nyerni és a tónál üdülni!
A Nagyberek lecsapolási munkálatai előtt annak gazdasági haszna csekély volt: az itt élők nádat vágtak, tőzeget termeltek ki, valamint bivalyokat és marhákat legeltettek rajta. A 19. század derekán a Zichy, a Hunyady és a Festetics családok voltak a Nagyberek „megrendszabályozásának” kezdeményezői. Ez a kedvezőtlen folyamat az 1860-as évektől gyorsult fel, amikor Buda és Nagykanizsa között megépült (1861) a Déli Vasút (méghozzá a parti turzáson), feltárva a Nagyberek vidékét is. Ez azért volt érdekes, mert korábban nemcsak a vasút, hanem az utak is elkerülték a mocsárvidéket, hiszen azok messze délen, Somogyországban húzódtak nyugat felé. A következő fontos esemény a tó és a térség életében 1863. október 25. napja volt, ekkor adták át ugyanis a Sió torkolatánál található zsilipet, amely a szabályozott balatoni vízszint, s ezzel együtt az üdülőterületek kialakításának kezdetét jelentette. Ekkoriban vita alakult ki az alacsonyabb és magasabb vízszintet óhajtó érdekcsoportok között: a Nagyberekben gazdálkodók a vízszintapasztás mellett, míg a községek, a halászok, a hajósok és a fürdőzők a magasabb vízállás mellett kardoskodtak. Végül a vízszintcsökkentés ügye nyert, amely az 1870-es évektől felgyorsította a kiszáradó területek mezőgazdasági termelésbe vonását. Ennek egy bevezető akkordja volt gróf Festetics Tasziló parti turzáson telepített szőlői, a mai Balatonfenyves és Balatonmáriafürdő területén (a rekesztőturzáson fut ma a régi 7-es számú főút, a vasútvonal, valamint a parti üdülőtelepülések is). Ezzel párhuzamosan megindult a Nagyberek lecsapolása, vízelvezető csatornákkal történő behálózása is. A folyamat eredményeként állandóan lakott telepek jöttek létre a mocsárvilágban, mint például Bélatelep (Zichy), Pálmajor (Esterházy) és Imremajor (Hunyady).
A lassú, de biztos lecsapolás, a Nagyberek kiszárítása folytatódott a 20. század első felében is, amelyet a kommunista rendszer próbált felgyorsítani az 1950-es évek elejétől. A rendszer ellenségei közül több ezer embert deportáltak a Nagyberek vidékére, akik az 1950-es évek közepére uradalmi romokon felépítették a Nagyberek központjának számító Imremajort. A nagyberki „barakkvárosban” összesítve 1500–3000 fő között lehetett a politikai okokból elítélt rabok száma. A kommunista rendszer akkoriban óriási eredményekről és termésátlagokról számolt be, de a valóság merőben más volt. A rossz minőségű réti- és láptalajok miatt alacsony volt a kender rosttartalma, a zöldségek szárazanyag-tartalma, valamint a cukorrépa cukortartalma is. További érdekesség, hogy az 1970-es évekig különleges illóolaj-lepárlóüzem („Mentagyár”) is működött, ahol helyi mentát és kaprot dolgoztak fel. Később próbálkoztak kalászosok termesztésével, erdősítéssel, majd vadbetelepítéssel is (például vadliba, fácán, őz, szarvas). Utóbbiakra alapozva a Nagyberek kiemelt „hasznosítása” lett a gazdag, a rendszer barátainak számító nyugati vendégek vadásztatása, amely komoly pénzeket hozott a párt kasszájába. Később megjelent a ridegtartású szarvasmarha-tenyésztés, fácánnevelő telepek és dámvadkertek létesültek, de belefogtak a lótenyésztésbe és a lovassportokba is. A rendszerváltás a Nagyberek korábbi „szocialista” szerkezetét is szétzilálta, a korábbi állami gazdaság egy német üzletember bérletébe került közel 100 évre. A nagy lecsapolás tehát sikerült: a Nagyberek mai területének körülbelül 15%-a áll csak vízhatás alatt!
„A vízi világ rendkívül fontos természetvédelmi szerepkörét ma a madárzsivajtól hangos Fehérvízi-láp testesíti meg. A Balaton-felvidéki Nemzeti Park igazgatta terület az utolsó helyszín, ami ízelítőt adhat a Herman Ottó által még látott és leírt ősmocsárból.
A Nagyberek területe nagyjából 10–12 ezer ha: ebből 8000 ha-t kezel a Hubertus Bt., 1000 ha a nemzeti park közvetlen felügyelete alatt áll, a többi Natura 2000 státuszú terület. A Nagyberek szivattyúi folyamatosan üzemelnek: a Balatonnál átlagosan 1–1,5 méterrel alacsonyabban fekvő vidék szinte azonnal víz alá kerülne, ha leállnának. Sokak szerint viszont pont ez lehet a jövőbe vezető út: a természet szabadjára engedése a terület egy részén. Ugyanakkor az emberi szorítás sem gyengült: az M7-es autópálya átvezetése a Nagyberek északi részén falként vágta le a tájat a tóról, megszüntetve a már amúgy sem túl aktív ökológiai összeköttetést a Balatonnal.” (forrás: A Földgömb)
A csatornahálózattal „felkockázott”, kiszárított, sík felszínű, de kisformákban (például alacsony turzásgátak, lapos futóhomokformák, vizenyős mélyedések, lápteknők) gazdag egykori balatoni öböl a turisták számára is kínál bőven látnivalókat. Balatonfenyvesen ülhetünk fel a Balatonfenyvesi Gazdasági Vasút keskeny nyomközű kisvasúti szerelvényére, amely hálózat az 1950-es években épült ki, alapvetően mezőgazdasági termékek, tőzeg és mésziszap szállítására. Később az áruszállítás jelentősége lecsökkent, s napjainkban már csak a turisták szállítása a fő profil. A kisvonaton csattoghatunk el Csisztapusztára is, ahol a geológusok 1956-ben kőolaj helyett 42°C-os hidrokarbonátos kénes termálvizet találtak. Erre épült ki a napjainkban népszerű kis Csisztafürdő. A környező települések közül Buzsák népi kultúrája és tájháza, a Somogyszentpál határában fellelhető varjaskéri várrom (Fehérvízi-láp), a niklai Berzsenyi-kúria, valamint a kéthelyi Fancsi-vár érdemelnek említést. Ha szeretnénk még többet megtudni a Nagyberek vízivilágáról, Fonyódon érdemes meglátogatni a Berek Világa Látogatóközpont interaktív kiállítását is.

A Nagyberek pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet

Fotó és szöveg: Veres Zsolt