Budapest és a Balaton között félúton helyezkedik el a maga 24 km2-es területével a Velencei-tó, amely hazánk harmadik legnagyobb méretű természetes tava. Vízgyűjtő területe körülbelül akkora, mint maga a Balaton víztükre (602 km2), s az Észak-Mezőföld, a Velencei-hegység, valamint a Vértes déli lejtőinek vizeit gyűjti össze.
A tó hosszú és keskeny árkos süllyedék rendszerét szerkezeti mozgások és eróziós folyamatok (pl. a szél okozta defláció) közösen alakították ki a jégkorszak végére. A tómedencét meghatározó szerkezeti vonalak a Dunántúli-középhegység csapásirányában húzódó északkelet–délnyugati, és az erre merőleges északnyugat–délkeleti irányokat követik.
A sekély állóvíz vízháztartását alapvetően a csapadékvíz mennyisége befolyásolja, amely miatt az meglehetősen kiegyensúlyozatlan. Mivel ez nem csak napjainkban van így, ezért nem véletlen, hogy a Velencei-tó létezése során legalább 14-szer kiszáradt (legutóbb 1866 és 1870 között), összhangban a melegebb és szárazabb klímaperiódusok kialakulásával.

A földrajz tananyaghoz való kapcsolódás (témakör/lecke):
– A vízburok földrajza: A felszíni vizek (A tavak)
– Magyarország természeti földrajza: A Velencei-tó (Magyarország vízrajza)

Ábra és szöveg: Veres Zsolt