Az ország legmagasabban fekvő barlangja

A Bükk hegység vidéke hazánk egyik barlangokban leggazdagabb tájegysége, hiszen a nagy területeket lefedő, jól oldódó karbonátos kőzetek előfordulása kiváló lehetőséget teremtett az elmúlt évmilliókban a barlangosodási folyamatoknak. A Bükk legismertebb barlangjai az úgynevezett ősemberbarlangok, de számos „csúcstartó” karsztos üreg is van a hegységben. Itt található hazánk legmélyebb barlangja (Bányász-barlang), de a legmagasabban fekvő is; utóbbiról szól jelen írásunk. Kalandra fel, irány a kövek világa!

Bevezetésként szóljunk néhány szót arról, hogy miért van 1000-nél is több oldódásos eredetű üreg a hegységben. Az egyik, ha nem a legfontosabb ok az, hogy a Bükk területének 2/3-át kitűnően, jól, illetve közepesen karsztosodó karbonátos kőzetek építik fel. Ezek a mészkövek és dolomitok több földtörténeti időszak és kor termékei, de kiemelendők közülük a hegység fő tömegét alkotó triász karbonátos rétegsorok. Ha tovább akarjuk szűkíteni a kört, akkor a középső–késő triász (kb. 240–225 millió éves) Bükkfennsíki Mészkő Formáció emelendő ki, amely óriási kiterjedésű peremes selfeken (karbonátplatformokon) rakódott le a néhai Tethys-óceánban. A formáció fő tömegét alkotó mészkő oldási maradéka 1% alatti, ami arra utal, hogy tisztán csak kalcitásványok alkotják. Ezek az ásványok erősen irányított szövetet alkotnak, egymásba fogazódó, mikropátit és pátit sávos váltakozásából álló szemcsékkel. Ezekből a szöveti jellemzőkből, valamint a hasadékos kőzetszerkezetből következik, hogy a Bükkfennsíki Mészkő Formáció szénsavas víz hatására kiválóan oldódik, azaz karsztosodik. Ebben a kőzetben alakult ki a cikk témájául szolgáló Körös-lyuk üregrendszere is.
A jól oldódó és szinte tisztán csak kalcium-karbonátból álló – azaz oldási maradék nélküli – kőzetek mellett a barlangosodási folyamatokhoz természetesen kellett az enyhén szénsavassá váló csapadékvíz is. Ez a kémiai értelemben agresszív fluidum képes oldani a mészkövet felépítő karbonátásványokat, és elszállítani a helyszínről. A szénsavassá váláshoz pedig egy megfelelő éghajlati környezet (optimális hőmérséklettel és csapadékkal) szükségeltetik, megfelelő vastagságú és biológiai hátterű talajtakaróval (ugyanis a lehulló csapadékvíz a talajon átszivárogva lesz szénsavas, a talajpórusok szén-dioxidját magába oldva).
A Bükkben a karsztosodás folyamata már az eocén korban megindulhatott a mezozoos (középidei) karbonátos kőzeteken, majd a többszöri tengeri és vulkáni üledékekkel való betakarózás miatt hosszú ideig szünetelt. A hegység mai napig is tartó, változó intenzitású karsztosodása a késő miocén óta tart (erről részletesebben a Bükk-fennsíkot bemutató cikkünkben írtunk). A Bükkre a mészkővel borított területeken jellemző a nagy barlangsűrűség, de ezek a karsztos üregek általában kisebb méretűek. Ennek oka, hogy a Bükk karbon és jura időszakok között lerakódott alaphegységi rétegsorát a kréta időszakban intenzív deformáció érte. Az anchizónás (nagyon kisfokú) metamorfózis során palásodás és kétszeres gyűrődés történt, amely a kőzettesteket erősen igénybe vette. A kialakult repedés- és hasadékhálózat a felszínre, illetve annak közelébe kerülve már magában hordozta a járható méretű karsztos üregek kialakulásának lehetőségét. A barlangok hossza viszont azért rövidebb, mert az „egymásba gyúrt” vízvezető és vízfogó kőzettestek váltakozása a hosszú barlangok kialakulásának gátat szabott, hiszen egy vízfogó kőzetben (például agyagpalában) nem tud egy mészkőben fejlődésnek indult barlang tovább formálódni. Ebből kifolyólag a jelentősebb, meghatározó vízvezető törések hiányoznak a Bükkből, a nagyobb barlangok irányultságát a rétegmenti elválások mellett a palássági síkok és a redők tengelyvonalaival párhuzamos irányok jelölték ki.

A hegység legmagasabban (935 m) fekvő és egyben legidősebb barlangja az 1993 óta fokozottan védett Körös-lyuk (Körös-barlang, Körös-bérci-barlang). Itt jegyezzük meg, hogy a barlang neve több szakirodalomban is hosszú első „ő” betűvel szerepel. A Nagy-fennsík nyugati részén, a Körös-bérc csúcsától délnyugatra fekvő 42 m-es hosszúságú karsztos üreg befoglaló kőzete a korábban már röviden bemutatott Bükkfennsíki Mészkő Formáció. A Körös-lyuk járatrendszere évmilliókkal ezelőtt forrásbarlangként „üzemelt”: a pliocén kor végén, a pleisztocén elején több száz méterrel alacsonyabb topográfiai helyzetben helyezkedett el, amely a mögöttes területek hideg, leszálló karsztvizeit vezette ki a felszínre. A Bükk több száz méteres szakaszos jégkori emelkedése miatt a Körös-barlang napjainkra egy magasra kiemelet, szárazra került, elaggott fosszilis (inaktív) forrásbarlanggá alakult. A jégkor hidegebb és szárazabb glaciális szakaszaiban a fagyaprózódás emésztette fokozatosan a barlangot, ennek hatására szakadt fel a felszín felé egy kürtővel a korábban zárt járatrendszer. Bejárata 5 m széles és 3 m magas boltíves sziklakapu, amelyen 6 m után jutunk a felszínre nyíló kürtőhöz. Utána egy szabályos kupola alakú tágas terem következik, majd tovább a járatok már beszűkülnek.
A barlangot 1851-ben Fényes Elek említi először „Köröskő lyuk” néven. Az első próbaásatás és barlangtérképek Kadić Ottokár nevéhez fűződnek (1929), amelyet egy nagyobb ásatás követett 1941 nyarán. Az 1944-ben Kadić és Mottl Mária tollából született publikáció részletesen leírja a korábbi kutatások eredményeit. Kadić az ásatások során hat réteget különített el, gazdag pleisztocén gerinces faunával (például barlangi medve, barlangi oroszlán). A talált cserépedényeket újkőkorszakinak írták le. Kadić a terület birtokosának, Pallavicini Alfonznak javasolta az itt lerakódott gazdaságilag értékes guanó kitermelését, amelyet végre is hajtottak. A barlang 1944-ben védett természeti érték lett.
A barlanggal később több szakirodalom is foglalkozott. 1977-ben Dénes György a Körös-lyukat már a Bükk legidősebb barlangjának említi. Érdekesség, hogy Nyáj-barlangja névvel is illették a karsztos üreget, amely arra utalt, benne annak idején legeltetett állatokat is tanyáztattak. 1987-ben Juhász Márton készített új barlangtérképeket. 1988-ban és 1989-ben Hír János vezetésével újabb ásatásokra került sor, amely során számos fajból álló kisemlősfauna került elő. Utóbbiak közül a vízipocok, valamint egyéb sztyeppei kisemlősök (például füttyentő nyúl, földikutya, fosszilis ürge, csíkos egér, hörcsög, mezei pocok) emelendők ki. 1991-ben a MÁFI barlangkutatói mérték fel a barlangot újból. Sásdi László 1990-es évek elején történt kutatásai alapján a Körös-lyuk egy inaktív forrásbarlang, amely a pliocénben volt aktív.
Írásunk végén említenénk meg, hogy a kiemelkedő földtani és őslénytani jelentőségű Körös-lyuk nemcsak a Bükk legmagasabban fekvő és legősibb barlangja, hanem egy fontos bizonyítékot is találtak benne az elmúlt évtizedek kutatásai során. A barlangi kitöltésből miocén tengeri üledékek és miocén riolittufa elbontott foszlányai kerültek elő. Ezek az üledékek azt bizonyítják, hogy a Bükk területe a kora és középső miocén során eltemetődött, majd a későbbi lepusztulási folyamatok során a miocén üledékek a Körös-lyuk járatrendszerében csapdázódtak. Ezt a fent említett Hír János-féle ásatás is alátámasztotta, hiszen az üledékekből középső miocén cápafog került elő.
A fokozottan védett Körös-lyuk szabadon bejárható barlang, fejlámpa használata javasolt. Ne feledjük: a barlang és környezete fokozottan védett, a Bükk-vidék UNESCO Globális Geopark egyik féltve őrzött gyöngyszeme. A barlang az Olasz-kapui tanösvény egyik állomása is egyben.

Felhasznált irodalom:
Barázs, Cs. (szerk., 2002): A Bükki Nemzeti Park – Hegyek, erdők, emberek. Bükki Nemzeti Park Igazgatóság, Eger
Pelikán, P. (szerk., 2005): A Bükk hegység földtana. Magyar Állami Földtani Intézet, Budapest

A Körös-lyuk pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet

Fotók és szöveg: Veres Zsolt