Magyarremete – 1944. szeptember 23.

A Belényesi-medence és a Király-erdő vonulatainak találkozásánál, a Rósa (Rossia)-patak és a Mézgedi-patak összefolyásánál terül el az ősi település, Magyarremete. A közel fele-fele arányban magyarok és románok által lakott falu a térség turizmusának egyik központja, ahonnan a természeti látnivalók (például mézgedi Czárán-cseppkőbarlang, Biharrósa környéki mészkőszurdokok) könnyedén megközelíthetők. Magyarremete azonban a 20. századi magyar történelemből is őriz egy szomorú darabkát, amelynek emlékműve a középkori eredetű református templom kertjében kereshető fel. Írásunkban az 1944-es események nyomába eredünk, kitérve a templom történetére is. Kalandra fel, irány a kövek világa!

Magyarremete északkeleti szélén, a Mézgedi-pataktól egy kőhajításnyira, gyönyörű parkosított környezetben, szégyenlősen megbújva magasodik a település legrégebbi épülete. A templom legősibb magja a 13. század első felében román stílusban épült fel, amelyet már a 14. század első évtizedeiben gótikus stílusban átépítettek. Utóbbi átépítés után született meg a ma is látható csúcsíves szentély, valamint ekkor készültek el a támpillérek is. Szintén a 14. században (vagy talán már a 15. században) készülhettek el azok a teljes templombelsőt elborító freskók is, amelyek az elmúlt évszázadokban többször eltűntek a vakolások miatt, de napjainkban ismét (és remélhetőleg véglegesen) teljes pompájukban tanulmányozhatók. Az eredetileg katolikusok által készített középkori freskókat a reformátusok meszelték le 1837-ben (a templom már a 16. század közepén a protestáns gyülekezet birtokába került). A templom fakazettás mennyezete szintén figyelemre méltó.
A freskókról az egyik internetes forrás így ír: „A remetei templom szentélyét díszítő képek alsó sorában egymás mellett látható Szent László, Szent István és Szent Imre. László király fején liliomos korona, testén 14. századi viselet – sodronyruhát fedő ujjatlan, gallértalan dolmány –, fejétől jobbra latin nyelvű felirat: Sanctus Ladislaus. Szent István ősz hajú, nagy szakállú idős ember, koponyája körül Lászlóénál nagyobb dicskör, jobb kezében jogar, fejétől balra úgynevezett megszólító (vocativus) inszkripció: S. Stephane. Szent Imre pedig ezúttal is szabványfigura: ifjú herceg, fején kalap, felette dicskör, jobbjában liliomos jogar, balja a mellén. Az alakjához társított felirat olvashatatlan.

Van egy felső zóna is, amelyben apostolok sorakoznak: Péter, aki egyik kezében könyvet, másikban kulcsot tart, Pál, akit az ige kardjával ábrázoltak, mellette Bertalan és Tamás, utóbbi Krisztus sebeit érinti ujjaival. Hozzájuk közel befalazott körablak gazdagítja a látványtárat, utána újabb apostolkép, a Jakabé, amit Jézus megostorozásának drámai megjelenítése, s Mihály arkangyal illusztrálása követ a fehér felületen. Aranyszájú Szent János egy hatalmas fazékból egyenesedik ki imára kulcsolt kézzel. Az életnagyságú figurák a vakolatba vágott kutatónyílások mezejét töltik ki, a falak teljes felületét egykoron behálózó festmények mindegyike sajnos már nem tanulmányozható. Lángi József műemlék-restaurátor szerint színvonalban kiválók, de egyben páratlanok is a vidéken. Akadnak ellenben, akik fenntartják: a képek művészi kivitelezése az erdélyi katolikus templomok átlagnívójának felel meg. Technikájuk al secco, vagyis az ábrákat, portrékat, jeleneteket száraz falra vitték fel.”
A csodálatos Árpád-kori templom tanulmányozása után érdemes az épülettől délre található kis emlékművet is tanulmányozni, s megemlékezni az 1944-es véres események áldozatairól. Magyarremete térsége a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) során nem került át Magyarországhoz, hanem Románia része maradt. 1944 őszén jelentős hadműveletek zajlottak az erdélyi területeken. Mivel Románia 1944. augusztus 23-án sikeresen kiugrott a háborúból, és átállt a szövetségesek oldalára, a szovjet Vörös Hadsereg előtt megnyílt az út Erdélyen át Magyarország felé. Ebből kifolyólag Erdély területe két hónapra (augusztus 26. és október 25. között) hadszíntérré változott.
1944. szeptember 11-én a Dél-Erdély ellen támadó magyar erők (3. magyar hadsereg) megszállták Belényes térségét. A szovjet és román csapatok előretörése miatt azonban a magyar csapatok kénytelenek voltak visszavonulni a vidékről, akik nyomában rögvest megjelentek a román csapatok, kiegészülve irreguláris alakulatokkal. A szovjet csapatok megérkezése előtti rövid időt kihasználva a Someşeni zászlóalj egyik hadnagya, Teodor Brândea a Fekete-Körös menti falvakban élő magyarságon állt bosszút a korábbi sérelmekért. A tömeggyilkosságok Gyantán, Magyarremetén, Kishalmágyon, Tenkén és Mezőbikácson voltak a legbrutálisabbak.
Az egyik legtöbb áldozatot követelő vérengzés éppen Magyarremetén volt, amelyről a konfliktuskutató honlapja a következőt írja: „1944. szeptember 23-án a bevonuló román katonák és egy szomszédos román faluból érkezett civilek feldúlták a falut és megöltek 42 (más adatok szerint 43) civilt. Végig járták a magyarlakta házakat és az ott talált férfiakat „partizán-akciók” vádjával a község központjába vitték. Az ellenszegülőket megverték és a helyszínen agyonlőtték. Az elfogottakat a községi bírónak kellett ellenőriznie, hogy nem került-e közéjük román. Ezután kivégezték az áldozatokat, majd kifosztották a holttesteket, jobb ruhadarabjaikat, értéktárgyaikat elvették. Az áldozatok között 12–14 éves gyerekek és 60 éven felüli öregek is voltak. A vérengzésnek a délután megérkező szovjet csapatok vetettek véget.”
Teodor Brândea hadnagyot a háború után 7 év börtönre ítélték, amelyet le is ült. A bíróság előtt azt állította, hogy a magyarok elleni vérengzésre maga a hadtestparancsnok, Leonard Mociulschi tábornok adott parancsot. Az ok az volt, hogy korábban a helyiek a megszálló magyar katonákat támogatták. Az 1990-es évek elején derült ki, hogy Brândea hadnagy özvegye magyar származású és református vallású volt, de maga Brândea is anyai ágon félig magyar volt. További részletek a témában itt érhetők el.

A bevonuló román csapatok a település magyar származású férfi lakosságát a település határába terelték, letérdepeltették és legolyószórózták őket. Utána odakiáltottak románul, hogy aki nem halt meg, azt hazaengedik. Az egyik túlélő felkönyökölt és azt mondta: „Én nem haltam meg, mert az Isten se engedte, hogy meghaljak, mert van két fiam a fronton!” Az elhangzott mondat után a románok fejbe rúgták az illetőt és szájba lőtték! A véres eseményeket többek között Gábor Ferenc „Isten se akarja…” című kötete mutatja be részletesen. Az évtizedeken át elhallgatott tragédiák után a mai napig még senki sem kért bocsánatot! A tragédia emlékműve a 42 névvel a református templom kertjében áll, nem messze Szent László szobrától.
Magyarremetén érdemes még megtekinteni egy mai napig is működő, 1642-ből származó vízimalmot, valamint a 400–500 évesre datált, 25 m magas óriási kocsányos tölgyet a Mézged felé vezető országút mellett.
A magyarremetei turizmus fontos központja a Fila István által üzemeltetett Turul Panzió. István nagyapja volt az a katona, aki felkönyökölt, mert nem halt még meg a hasi golyó ütötte sebtől. A magyarremetei emlékmű feliratával zárjuk cikkünket: „Történnek dolgok az ember életében, melyekre jobb volna nem emlékezni. Jobb volna, de emlékezni kell. Emlékezni azért, hogy soha ne történhessen még egyszer, és emlékezni, hogy megtörténhetett.”

A magyarremetei mészárlás emlékművének pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet

Fotók és szöveg: Veres Zsolt