A herpályi csonkatorony mesélő téglái

Olvasóink megszokhatták, hogy írásainkban előszeretettel foglalkozunk középkori templomromokkal és azok építőanyagaival. Utóbbiak közül a tégla emelendő ki, amely az alföldi építészetben kulcsszerepet játszott az elmúlt évszázadokban. Természetesen a téglához kellett jó minőségű alapanyag és olyan szakemberek, akik értettek a téglaégetés fortélyaihoz. Ilyen mesterek dolgoztak Berettyóújfalu térségében is, ahol a középkorban felépült a herpályi kolostortemplom. Írásunkban ennek nyomába eredünk. Kalandra fel, irány a kövek világa!

Cikkünk bevezető részében beszéljünk kicsit a tégláról és annak alapanyagáról. A tégla egy olyan mesterséges építőanyag, amelynek alapanyaga – az úgynevezett téglaföld – agyag, kőzetliszt és homok szemcseméretű részecskék különféle arányú keveréke, kiegészülve egyéb szervetlen alkotókkal (például mész). Ásványtani értelemben általában a téglák fő alkotói a kvarc, a földpátok, az agyagásványok, a kalcit, a dolomit, a csillámok és a vas-oxidok/hidroxidok. A 80%-nál nagyobb agyagtartalmú téglaföldet kövér anyagnak, a 60% feletti homoktartalmút sovány agyagnak nevezzük. Ha a kibányászott agyag nem volt elég kövér, akkor iszappal kövérítették, ha viszont túl kövér volt, akkor soványítóanyagokat (például homok, pelyva, őrölt kerámia, fűrészpor, őrölt csiga- és kagylóhéj) adalékoltak hozzá. A soványításra azért volt szükség, mert a túl kövér agyag kiégetése során az erősen felrepedezhetett, deformálódhatott. A fent megnevezett adalékanyagok a tégla súlyának csökkentésében, valamint a hőszigetelő tulajdonságainak javításában is szerepet játszottak. A téglákat tábori- vagy boksakemencékben égették ki, általában kb. 650–850°C közötti hőmérsékleten. A kiégetett téglák színe alapvetően a kiégetési hőmérséklet és az üledék eredeti ásványos összetételétől függött. A téglát alapozásnál szilárdítóként, falazásnál építőanyagként, díszítésnél pedig idomtéglaként is előszeretettel használták.
A Nagyalföld vízjárta, folyók és árterek szabdalta síkságain bőven rendelkezésre állt a téglakészítés alapanyaga, amelyet agyagnyerő gödrökből bányásztak ki az adott kor szakemberei, általában nem túl messze – kb. 1–2 km-re – a felhasználás helyétől. A Nagyalföld mai felszínét (egy-két szél által kiformált, homokkal fedett hordalékkúp-térség kivételével) a Tisza, a Maros, a Körösök, valamint ezek mellékfolyói alakították ki. Az ártéri térszínekre kitóduló árvizek lassú visszahúzódása során a vízben lebegtetett finom kőzetliszt- és agyagszemcsék kiülepedtek, nagy vastagságú agyagos összleteket hozva létre. Ezek a holocén (jelenkori), különféle „kövérségű” ártéri agyagok és vizes környezetben lerakódott infúziós löszök voltak a téglaégetés alapanyagául szolgáló leggyakoribb téglaföldek.
A nyersanyag bányászata agyagnyerő gödrökből történt, amelyek az égetőkemencékkel egyetemben általában víz közelében helyezkedtek el, hiszen a téglagyártás rendkívül vízigényes volt. A téglaföld bányászata általában tavasszal, áprilisban kezdődött, s ősszel, Szent Mihály napjáig tartott, de előfordult az is, hogy kedvező időjárás esetén már februárban megkezdődött a nyersanyag előkészítése. A téglavetés első fázisa a bekevert agyag formázóasztalon való kiformázása volt, amely során a plasztikusan viselkedő massza homokkal megszórt, fából készült, tégla alakú testekbe került. A léccel lesimított téglaformák ezután egy homokkal felszórt helyre kerültek, ahol kb. 24 órát keményedni, szikkadni hagyták őket. Innen a kiszáradt, de még ki nem égetett téglák egy eső ellen védett színbe kerültek, ahol további hosszú száradási idő várt rájuk. A téglák kiformázása és előszárítása után következett az égetés hosszú (kb. 1 hetes) és nagy szakértelmet, odafigyelést megkövetelő munkafolyamata.
Egy tábori- vagy boksakemence (kb. 6–8 m hosszú, kb. 3–4 m magas, 12 tüzelőnyílással) felépítése és betapasztása kb. 5–6 napig tartott. Helyének kiválasztásánál a szállítási viszonyok, valamint a víz közelsége játszották a fő szerepet, de általánosságban elmondható, hogy az égetőkemencék a felépítendő épülettől (például templomtól) kb. 1–2 km-re helyezkedtek el. A téglák kiégetése szakaszosan történt: az első két napon csak melegítették, szárították a téglát, melynek jellemző hőmérséklete a kb. 120–200 °C volt. Az égetés alacsony hőfokról indult (120 °C-ról 200–300 °C-ra), majd 900–1000 °C körüli hőmérsékletet igyekeztek elérni. Amikor „fehéren izzott a tűz”, akkor a tüzelőnyílásokat is lezárták, majd egy napig szellőztettek. Mérettől függően a következő 10–12 nap alatt hűlt ki a kemence. Ezután szedték le a köpenyt (az agyagtapasztást) a kiégett téglákról, majd teljesen szétbontották azt. Láthatjuk tehát, hogy a téglaégető kemence felépítése, maga az égetési folyamat és az „utómunkálatok” több hetet is igénybe vehettek. Itt jegyeznénk meg újból, hogy a kiégetett téglák színe alapvetően a kiégetési hőmérséklet és a téglaföld eredeti ásványos összetételétől függött.
A kolostortemplom rövid történetét a Turista Magazin oldalának írása alapján idézzük fel: „Az 1970-es években folytatott régészeti ásatások feltárták az alapok egy részét, és e munkálatok során összeállt a kép: valószínűsíthetően a 12. század végi herpályi lakosok még láthatták az ikertornyos, háromhajós, román stílusú kolostortemplomot, mely fénykorában ezen a helyen magasodott. De miért nevezik herpályi illetőségű romtemplomnak, amikor a dombocska Berettyóújfalu belterületéhez tartozik?
Igen, jól sejti a kedves olvasó: valamikor a késő középkorban egy maga nemében virágzó kis falu, Herpály házai népesítették be a környéket. Egy 1418-ban kelt okirat szerint háromszáz lakosához három kocsma tartozott, melyek egyike vendégszállással is rendelkezett, a másik kettő viszont borospincével ápolta és javította a helyiek kedélyállapotát. A település mindössze négy utcából állt, jelképe és büszkesége a kolostortemplom volt. A honfoglalás után több mint egy tucat falu alakult ki Berettyóújfalu mai területén és közvetlen környékén. Ezek kalákájának Herpály volt a központja. Magukba olvasztották az itt talált félnomád gazdálkodást folytató kisebb közösségeket, és idővel fontos szerepet játszottak vám- és pénzszedőhelyként. A később önállóvá vált Berettyószentmártonnak maga Mátyás király adományozott vásártartási jogot.
Magának a templom építésének pontos időpontját azonban homály fedi. Arról is vita folyik az egyháztörténészek között, valójában kik építették azt. Egyes szakértői feltevések a johannitáknak, mások a premontreieknek, ismét mások a bencéseknek tulajdonítják a kolostormaradványokat. Rómer Flóris, a magyar régészet atyja szerint nem lehetett Herpály falu temploma, hanem inkább egy Árpád-kori román stílusban felépített apátsági kolostortemplom romról van szó.
Az 1241–42-es tatárjárás idején a templom súlyos károkat szenvedett, a falut feldúlták, a lakosság életben maradt része elmenekült. Ennek ellenére Herpály néhány évtized elteltével újra benépesült, és a századfordulóra helyreállították a kolostortemplomot is. A falut a 17. században érte utol a végzete. Először a török seregeket támogató krími tatárok égették fel 1658-ban a Berettyó folyó völgyét, majd két évvel később Szejdi Ahmed budai pasa bosszúhadjárata pusztította végig ugyanezt a helyszínt, s ezzel pontot tett Herpály, s vele együtt a kolostortemplom krónikájának végére. A falu nyomtalanul eltűnt a föld felszínéről, az egykori településre csupán a templomrom neve emlékeztet napjainkban. Amit még érdemes megemlíteni a végső csapásról: e hadjárat egyik csatájában kapott halálos sebet II. Rákóczi György erdélyi fejedelem. A vagdalkozás során leesett a páncélsisakja, és három súlyos szablyavágást kapott a fejére. Az ónodi lovasok ugyan élve mentették ki őt a csatatérről, de később Váradon belehalt sérüléseibe.
A torony a 19. század közepe óta egymagában, árván mered az égre. Akkor döntött úgy a helyi földbirtokos, hogy párja, az északi torony életveszélyessé vált, és ezért lebontatta. A még használható téglákat a berettyóújfalui református templom orgonájának alapjába építették be. A templomromnak a II. világháború adta meg a kegyelemdöfést. A torony súlyosan megrongálódott, ám 1959-ben a helyi műemlékbarátok összefogása megmentette a teljes pusztulástól. A régészeti feltárásokat követően 1975-ben befejezték az alapok helyreállítását, és a rom emléktáblát kapott, ma műemléki védettséget élvez.
A templom maradványai szabadon látogathatók, a kolostortemplom alapjai körüljárhatók. A romok között sétálva jól ki lehet venni a fő- és mellékszentélyek elhelyezkedését, a hat kőalapra rakott támpilléreket, az oltár, a sekrestyekápolna és a lebontott északi torony helyét.

Felhasznált irodalom:
Kelemen, É. et al. (2013): Összehasonlító archeometriai téglavizsgálatok a Dél-Alföldön. Archaeologiai Értesítő, 138, 321–344.

A herpályi templomrom pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet

Fotó és szöveg: Veres Zsolt