Találkozás a vértesszőlősi Samuval

Vértesszőlős és Samu, a két név, amely összeforrott egymással. Tata és Tatabánya között, a Gerecse délnyugati peremén, az Által-ér által kialakított folyóvízi teraszokon terül el Vértesszőlős. A napjainkban 3500 fős település nevét az 1960-as évek közepén ismerhette meg az ország, s a nemzetközi szakma, amikor is határában – egy felhagyott travertínó-bányában –  őskőkori (paleolit) emberi maradványokat találtak. Írásunkban a Magyar Nemzeti Múzeum Vértesszőlősi Régészeti Bemutatóhelyére zarándokolunk el, ahol a százezer évekkel ezelőtt élt Samut és egykori környezetét rekonstruáljuk. Kalandra fel, irány a kövek világa!

Samu maradványainak megismerése előtt beszéljünk kicsit arról az őskörnyezetről, amely az előember korában, 350–280 ezer évvel ezelőtt, a jégkorszakban fogadott volna bennünket. Ekkoriban a mai geológiai, paleontológiai és ősrégészeti lelőhely térsége az Által-ér vízfolyásának árterületén feküdt, ahová a folyó vize nagyvízkor rendszeresen kiöntött (ma a lelőhely 170–185 m-es tengerszint feletti magasságban található, hiszen a terület lassú és szakaszos emelkedése miatt az Által-ér mélyebbre vágódott). Az ártéren egykoron nemcsak a folyó kacskaringózott, hanem a jól oldódó karbonátos kőzetekből álló Gerecse „gyomrából” karsztforrások is eredtek. A források vize az ártereken vagy az egykori teraszokon áramlott szét, de följebbről is aláfolyhatott a lejtőkre. A magas oldott mésztartalmú vizekből rakódott le az édesvízi mészkő vagy forrásmészkő, szép idegen kifejezéssel travertínó, amely többek között a vértesszőlősi leleteket is megőrizte. Vértesszőlősön 210 és 150 m-es tengerszint feletti magasságok között legalább 3–4, egymást időben követő és jól elkülöníthető édesvízi mészkőszint található. Az egyik terasz a már fentebb említett IV. vagy V. számú kavicsterasz, a legalacsonyabb pedig 145–150 m tengerszint feletti magasságban húzódik (utóbbit 30–35 ezer évvel ezelőtt képződött travertínó fedi).
A travertínó egy speciális édesvízi karbonátos üledékes kőzet, amely kialakulásával már több cikkünkben (például Eger, Mónosbél, Szilvásvárad) foglalkoztunk. A kőzet alapvetően egy sárgásfehér vagy sárgásszürke színű, kis sűrűségű, porózus kőzet, növényi és állati maradványokkal. A likacsos szerkezet úgy alakult ki, hogy az édesvízi mészkő többek között vízi és vízközeli növényekre lerakódva vált ki, amelyek később kimállottak, lyukakat, illetve szár- és levélmaradványokat hagyva maguk után. Az állatok közül a puhatestűek (Mollusca), többek között a vízben élő csigák emelendők ki, amelyek házai tömegesen, sokszor kőzetalkotó mennyiségben fordulnak elő a travertínóban. A gerincesek maradványai azonban már jóval ritkábbak; néhány, vízhez kötött életmódú teknős mellett inkább a néhai itatóhelyre járó növényevő nagyemlősök, és a rájuk vadászó ragadozók csontjai fordulnak elő. Vértesszőlősön egy középső pleisztocén őshód (Trogontherium) fogának maradványaival kezdődött a lelőhely története, amelyet további 350–280 ezer éves gazdag gerincesfauna követett, nagyemlősök mésziszapba szilárdult lábnyomaival egyetemben. A mészkőképződés szüneteiben azok felszíne talajosodott, homokos-löszös laza üledékekkel fedődött be, amelyek pedig kisemlősök maradványait őrizték meg. Később a felhasadozott travertínó repedéseiben ragadozó madarak (például baglyok) fészkelték be magukat, amelyek kisemlős-maradványokból álló köpeteiket ezekbe ürítették. A szárazabb szigetekkel és mocsaras területekkel tagolt, zuhatagokkal összekötött kis tavacskák (tetaráta-medencék) kellemes környezetében azonban nemcsak az állatok jártak szívesen inni, hanem Samu és társaik is.

„Kevés olyan települése van Magyarországnak, ami egyetlen dátumhoz, s egyetlen régészeti lelethez kapcsolódva azonnal világhírnévre tett volna szert, s talán még kevesebb, amelyik az azóta is gyarapodó régészeti leleteivel azok közé a települések közé tartozik, melyek az emberi történelem napjainkig tartó hosszú folyamatának szinte minden lényeges történetéből megőriztek egy-egy darabot” – írja a „Vértesszőlős múltja és jelene” c. kiadvány. A Vértesszőlős határában fekvő felhagyott travertínóbánya már a 20. század elején ismeretes volt a szakma előtt; Kormos Tivadar és Schréter Zoltán 1912-ben adott hírt a helyszínen található édesvízi mészkőről. Vértes László régész is már 1930-ban kapcsolatba került a későbbi lelőhellyel, igaz, mint barlangkutató. A II. világháború visszavetette a lelőhely vizsgálatát, de az 1950-es években a kutatás új lendületet vett. Budó Viktor és Skoflek István, az Eötvös József Gimnázium biológiatanárai fedezték fel az édesvízi mészkőben lapuló fosszilis növénymaradványokat. 1962-ben Pécsi Márton vitt a lelőhelyre földrajz szakos egyetemi hallgatókat a travertínó tanulmányozása céljából, amely az őskori lelőhely felfedezése is volt egyben.
A lelőhely ásatási munkálatait a Magyar Nemzeti Múzeum régésze, Vértes László vette át. Munkatársai között tudhatta az akkor még egyetemista T. Dobosi Violát is, akinek később még fontos szerepe lesz a vértesszőlősi lelőhely felkutatásában. Az első 6 évben, 1962–1968 között az I. telepen négy kultúrrétegből 127 m²-t, míg a III. számmal jelölt telepen összesen 34 m²-t tártak fel. A leletanyag hihetetlen gazdagságú volt: 8890 darab kőeszköz és mintegy 100 csonteszköz került elő, nagy mennyiségű szilánk, gyártási és „konyhai” hulladék társaságában. 1964-ben egy kultúrréteg anyagát mosták és válogatták a szakemberek (T. Dobosi Viola vezetésével), miközben egy 6–7 éves gyermek tejszemfoga és zápfog-töredékei kerültek elő. A következő évben egy felnőtt férfi vastagfalú, nagyméretű tarkócsontját tartalmazó mészkőtömböt forgattak ki a kutatók, Vértes László régész vezetésével a néhai mésztufa-medence külső falából. Sokáig kérdéses volt, hogy melyik emberi fajhoz (például Homo erectus, Homo sapiens) tartozik. Napjainkban a 2 millió és 400 ezer év között élt Homo erectusból egy közbülső faj, a Homo heidelbergiensisen keresztül alakult ki a kb. 35–40 ezer évvel ezelőtt kihalt neandervölgyi ember (Homo neanderthalensis). A Vértesszőlősön feltárt Sámuel (Samu) előember valószínűleg a neandervölgyi embert megelőző fajba tartozott. Az Által-ér mocsaras, tavacskákkal és karsztforrásokkal tarkított vidékére az előemberi hordák legalább ötször visszatértek, eszközeiket az Által-ér teraszán fellelhető kavicsokból készítették (tűzkövet is használtak). A vadászó emberi közösségek a nagyvad zsákmányaikat a mocsaras területre szorították, majd az elpusztult példányokat megnyúzták és felaprították. Az ásatások során megtalált csontok és fogak alapján bölények, szarvasok, medvék és lovak voltak a leggyakoribb állatok.
A szélsebesen nemzetközi hírű lelőhellyé vált Vértesszőlősön a szakemberek szükségesnek látták a feltárt rétegsor „in situ” megőrzését is, ezért 1965-ben az eredeti rétegsor fölé egy védőépületet emeltek. 1967-ben a III. lelőhelyen kibontott lábnyomos felszín fölé szintén épületet vontak. 1967. október 29-én nyílt meg a bemutatóhely, amelynek felügyeletét azóta is a Magyar Nemzeti Múzeum látja el. 1976-ban az Országos Természetvédelmi Hivatal szigorúan védett természetvédelmi területté nyilvánította az egykori bányát, a hat hektárnyi bemutatóhellyel (Vértesszőlősi Előembertelep Természetvédelmi Terület; összesen 35 hektár). 2006 óta a bemutatóhely kiemelt figyelmet kap a település önkormányzata irányából, amely során számos fejlesztés valósult meg.
A Magyar Nemzeti Múzeum Vértesszőlősi Régészeti Bemutatóhelye nyitvatartási időben sok szeretettel várja látogatóit. Részletes és aktuális információk itt érhetők el!

A vértesszőlősi lelőhely pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet

Fotó és szöveg: Veres Zsolt