„Salakvulkánok” Salgótarján határában

Salgótarján kies vidéke, a Karancs és a Medves tájéka, a Novohrad–Nógrád UNESCO Globális Geopark területe földtudományi, tájképi és bányászattörténeti értékek gazdagságával tűnik ki. Mivel évszázadokon át zajlott kő- és szénbányászat a területen, nem csoda, hogy geotúráink során lépten-nyomon találkozhatunk a néhai bányászat tájátalakító tevékenységének nyomaival. Jelen írásunkban Salgótarján északkeleti peremére (Pintértelep) látogatunk el, ahol erőművi salakból kihányt pozitív formákat (meddőhányókat) tanulmányozunk. Kalandra fel, irány a kövek világa!

Salgótarján vidékén a miocén kori barnakőszén (Salgótarjáni Barnakőszén Formáció) kibukkanásait már évszázadok óta ismerik és használják, de iparszerű bányászata a 19. század közepén, a szabadságharc után kezdődött el. Az első bányák a zagyvai és az inászói birtokokon nyíltak (1855), amelyek kezdetben inkább szénkiásó helyek voltak. Később már táróbányászattal a felszínre kifutó széntelepek mentén hatoltak a mélybe (80–100 m-re), a tárók dúcolását a helyi erdők faanyagából oldották meg a bányászok (ezért fogytak is az erdők rendesen!). A szén legközelebbi felvevőpiaca az egri gőzmalom és a Pest–Vác térségi dunai gőzhajózás voltak. A Szent István Kőszénbánya Rt. 1861-es megalakulása után Salgótarján település területén is megindult a jelentősebb kőszénbányászat, s mivel az akkor még falusias küllemű kis település kedvező földrajzi helyen – a szénmező középpontjában és fontosabb országutak mentén – feküdt, elkezdődhetett annak komolyabb fejlődése. A már meglévő Ó-akna és Jakab-táró mellé az 1860-es évek elején megnyitották a József-tárót is.
A nehézkes szállítás kiküszöbölésére 1867-re elkészült a Budapest–Salgótarján vasútvonal, de közben a korábbi társaság csődbe ment, helyette megalakult a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. Ez volt akkoriban az egyetlen olyan hazai szénmező, amely közvetlen vasúti összeköttetésben volt a fővárossal. A salgótarjáni kőszénmedence az 1870-es években a hazai széntermelés 40%-át adta. A kibányászott kőszén jelentős részét helyben használta fel a Salgótarjáni Vasfinomító Rt., a későbbi Rimamurány–Salgótarjáni Vasmű Rt. A vasérc a gömöri bányákból származott, a vasgyártáshoz szükséges vizet a Tarján-patak szolgáltatta.
A fent bemutatott bányászati és ipari tevékenység jelentősen átalakította a Salgótarján környéki táj képét, ugyanakkor pozitívan hatott az infrastruktúra fejlődésére (például utak, bányavasutak, új bányászfalvak). Mivel a nagyipari vállalatok felvásárolták a paraszti birtokokat a lóállományuk ellátása és a faszükségletük biztosítása miatt, a paraszti gazdálkodás és maga a paraszti társadalmi réteg is átalakult, iparossá lett a dinamikusan fejlődő városban, Salgótarjánban. Az I. világháború idejére az egykori kis paraszti falu és lakossága a korábbi formájában eltűnt, szinte minden dolgozni óhajtó ember a bánya- és iparvállalatok szolgálatába szegődött, fuvaros és kisiparos lett. Nemcsak a táj alakult tehát át, hanem a gazdaság és azzal párhuzamosan a társadalom is. A Trianon után még jobban felértékelődött szénmedencében a készletek kimerülése miatt a szénbányászat az 1960-as években szűnt meg.
A néhai ipari és bányászati tevékenység látványos mementói a Pintértelep határában magasodó erőművi salakhegyek. A Salgótarján központjától északkeleti irányban, mintegy 4 km-re elhelyezkedő Pintértelep mellett két kis vulkáni kúphoz hasonlító erőművi salakhányó helyezkedik el, amelyek közel 60 m-es magasságukkal a tájkép meghatározó elemei. A mai Zagyvaróna határában 1910-ben kezdődött el egy széntüzelésű erőmű, a Salgótarjáni Erőmű építése, amelyet 1912. június 1-én adtak át. Feladata a barnakőszén eltüzelésével előállított elektromos áram előállítása volt, amellyel a térség bányatelepeit látták el. A kőszén eltüzelése után a kazánokban óriási mennyiségű pernye és salak maradt vissza, amelynek elhelyezésére a Pintértelep melletti területet jelölték ki. Az 1950-es években 65 m magas vasbeton oszlopokkal magasított salakszállító gumiszalag-rendszer és kötélpálya épült ki, amely az erőműből kihordott salakot felülről ejtette rá a kúpokra (ezért alakult ki a vulkánhoz hasonló csúcsos kinézet). Az erőművi pernye és salak kiszállítása 1973-ban szűnt meg, mert ebben az évben az erőmű olajtüzelésre állt át a bányák kimerülése és a szén minőségének romlása miatt. A Salgótarjáni Erőmű 1992-ben zárta be végleg kapuit. Eredetileg három kúpot halmoztak fel az erőmű működése alatt, de az egyik kúp anyagát az 1980-as években építkezésekhez hordták el.
Többször emlegettük az elmúlt bekezdésekben a salak és a pernye fogalmát, amelyeket röviden definiálnánk a továbbiakban. A salak az égetőműben az égetés során visszamaradó, nagy tömegű, darabos anyag, amely a tűztér alján gyűlik össze, ahonnan nedves rendszer eljárással távolítják el, majd hordják ki a lerakóra. Ezt a salakot nevezzük elsődleges salaknak. A szénégetés után visszamaradó anyag nagyobbik része a füstgázzal halad a kémény felé, ám ebből a nagyobb szemcséjű részecskék még kihullanak; ezt nevezzük másodlagos salaknak. Ezzel szemben az erőművi pernye szemcsemérete a mikrométeres (0,2–120 µm) tartományba tartozik, és nem az égetőmű alján gyűlik össze, hanem a füstgázból a porleválasztóban marad. A leválasztó a pernye kb. 95–99%-át tartja vissza, ezt nevezzük leválasztott pernyének. A legfinomabb frakció az emittált pernye, amely a kéményen át jut a légkörbe. A pernye jelentős mennyiségű nehézfémet tartalmazhat, mivel azok a szálló pernye felületén megkötődhetnek. A Salgótarján melletti hányók salakot és pernyét is tartalmaznak. Mi a baj ezzel, és alapvetően a tájban magára hagyott két salakhányóval?
Az egyik óriási probléma az erózió. A kúpokra hulló csapadékvíz azokat változó mértékben felárkolta, felszínükről az elmúlt évtizedekben jelentős mennyiségű anyagot hordott el. Az idősebb kúp (a keletebbi) esetében ez 1973 óta 31 683 m³, míg a fiatalabb kúpnál 26 560 m³. Intenzívebb csapadékhullás esetében a Salakhegyi út lakott területére is lemosódik a hányók anyaga. E sorok írója 2010 májusában éppen akkor beszélgetett egy helyi lakossal, amikor egy jelentősebb esőzés után a háza elé frissen lemosott salakot távolította el. Elmondása szerint, ha nedvesen nem lapátolja el, szárazon betonszilárdságúra kövül az erőművi „hordalék”. A salakkúpok felszínét nemcsak a csapadék rombolja, hanem a tömegmozgásos folyamatok (például csuszamlások) is, amelyek időszakos anyagáttelepítést végeznek. Száraz időben a kúpok kiporló szemcséit a szél szállítja tova a lakott területek felé, szintén komoly egészségügyi kockázatot jelentve a helyi lakosok számára. De miért is?
Angyal Zsófia (ELTE) doktori értekezése a következőben foglalja össze a salakkúpok környezeti hatásait: „Az elemanalitikai vizsgálatok kimutatták, hogy a salakpernye tartalmaz néhány olyan elemet, amely nagy mennyiségben, vagy bizonyos kémiai formában veszélyeztetheti a környéken lakók egészségét, illetve az élővilág fennmaradását. A meghatározott szennyezőanyagok, nehézfémek és egyéb elemek egy része meghaladja a jelenleg hatályban lévő rendelet által előírt határértéket. Ez figyelmeztet ugyan a potenciális veszélyre, de nem mond semmit az adott anyagok környezeti és egészségi hatásairól. A salaklerakó környékén élőket és a közvéleményt viszont éppen ezek az ismeretek érdekelnék leginkább.  A salakpernyében kimutatott elemek közül élettani szempontból a legveszélyesebb a kadmium, ám legnagyobb része a vas- és mangán-oxid irreverzibilis lekötése miatt kevésbé veszélyes, immobilis állapotban van. A vizsgált anyagban legnagyobb mennyiségben a báriumot mutattuk ki. A vizsgált minták radon aktivitáskoncentrációja az országos átlag (100–200 Bq/kg) körül mozog, vagyis világviszonylatban nagynak mondható.”
A pintértelepi salakkúpok a Novohrad–Nógrád UNESCO Globális Geopark egyedi és látványos (geo)turisztikai értékei, viszont jövőbeli hasznosításukra/rekultiválásukra égető szükség lenne!

A salakkúpok pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet

Fotó és szöveg: Veres Zsolt