Alpár földvára az évezredek tükrében

Kiskunfélegyháza és Tiszakécske városok között, a Duna–Tisza közi hátság és a Tisza-völgy peremén fekszik az ősi halászfalu, Tiszaalpár. A napjainkban 4800 főt számláló nagyközség nevét egy 1075-ös I. Géza korabeli oklevél említi először „Olper” néven. Alpár azonban az Árpád-kornál jóval régebben lakott hely, amelyet a Várdomb és a Templomdomb gazdag régészeti leletanyaga is bizonyít. Részletes írásunkban az Alpár északi részén elterülő ősi földvár környezetét, valamint annak évezredes történetét mutatjuk be, belecsempészve az irományba – a már jól megszokott módon – a földtudományokat is. Kalandra fel, irány a kövek világa!

Alpár a napjainkban használatos tájbeosztás szerint a Pilis–Alpári-homokhát és a Csongrád–Szegedi-sík (korábban Dél-Tisza-völgy) határán helyezkedik el. A település ősének lakói ezt az árvízmentes magaspartot szemelték ki életük helyszínéül. A Pilis–Alpári-homokhát nem más, mint a Duna és mellékfolyói által a jégkorban épített hordalékkúp elvégződése a Tisza-völgy peremén. A Duna ugyanis a jégkorban a Duna–Tisza közén hömpölygött keresztül egy északnyugat–délkeleti irányú tengely mentén, miközben üledékeiből egy nagy kiterjedésű üledékes testet, azaz hordalékkúpot halmozott fel. Ezt a térszínt a folyó kb. 30 ezer évvel ezelőtt (würm glaciális) hagyta el, majd helyeződött át mai helyére, a Budapest–Kalocsa–Baja tengelyre. A Duna nyugatra „csúszásának” az lett az eredménye, hogy a korábbi hordalékkúp egy kiemelt, szárazzá vált vidékké alakult, ahol a munkaképes szelek nyomban elkezdhették ténykedésüket. A szél ennek megfelelően változó (1–10 m) vastagságú, átlagosan 0,1–0,2 mm-es átmérőjűre osztályozott szemcsékből álló futóhomokkal fedte be a felszínt (a futóhomok lerakódása a jégkor végén zajlott, de egyes helyeken átnyúlt a holocén elejére is). Szép homokbuckás vidéket láthatunk például Tiszaalpár és Lakitelek között, az országút nyugati oldalát szegélyező erdős területen.
A futóhomok mellett a löszt is külön ki kell emelnünk, amely a homokkal fogazódik össze vagy éppen alatta települ. A lösz szintén a jégkorban képződött, a szél által felhalmozott hullóporos üledékek kisebb-nagyobb mértékben kőzetté vált (diagenizálódott) változata, amelynek szemcséi döntően a durva kőzetliszt (aleurit) szemcsekategóriába tartoznak. Az alpári Vár- és Templomdomb térségében is ezzel, pontosabb ennek infúziós változataival fogunk találkozni, ebbe mélyülnek például a dombok lábánál található pincék is. Az infúziós lösznek a típusos löszhöz képest magasabb az agyag- és kőzetliszt-tartalma, hiszen az üledék annak idején nedvestérszíni, változó vízborítású ártérperemeken rakódott le.
A Vár- és Templomdomb térségéből, a Pilis–Alpári-homokhát markáns löszös pereméről kelet felé tekintve a Tisza alacsony vizenyős árterének látványa fogad. Az 5–10 km széles árteret a valaha itt szabadon csatangoló Tisza eróziója alakította ki, amelynek kezdete valamikor 15–10 ezer évvel ezelőttre tehető. A folyó oldalazó eróziója az alpári magaspart peremét is érintette, alámosva a fentebb bemutatott jégkori törmelékes üledékes rétegsorokat (a Tisza mosta el a Várdomb leszakadozó északkeleti peremét is). A Tisza menti területeket jelenkori (holocén), döntően iszapos és agyagos alluviális üledékek borítják, a formakincset az elhagyott folyómedrek és a homokos zátonymaradványok képviselik. A Tisza napjainkban kb. 4 km-re folyik a magaspart peremétől, gátak közé szorítva, amely a 19. század közepi folyószabályozásoknak köszönhető. A néhai Tiszára már csak az Alpári-Holt-Tisza, illetve északabbra a Lakiteleki-Holt-Tisza morotvái emlékeztetnek. Itt jegyezzük meg, hogy a Dél-Tisza-völgy vidéke egy úgynevezett neotektonikus süllyedék, amely a jégkor eleje óta süllyedő területével a Tiszát is magához vonzotta, miközben nagy mennyiségű folyóvízi üledéket fogadott be (a süllyedés lassan ugyan, de napjainkban is tart).
A futóhomokkal-lösszel fedett hátság és a vizenyős Tisza-völgy, azaz minden tekintetben két eltérő karakterű tájtípus határán telepedtek le 3500 ezelőtt az első emberi közösségek. A vár tudatos régészeti kutatásának pontos kezdetét nem ismerjük. A szakirodalomban a Várdomb első, hiteles régészeti leletéről 1869-ben értesülünk, amikor Madarassy László küldött a Magyar Nemzeti Múzeumnak egy ép cserépedényt, amelyet a Várdomb oldalából ástak ki. Rómer Flóris bencés szerzetes, a magyar régészet atyja egy 1876-os őstörténeti kongresszuson mutatta be a vár vázlatos térképét. Az alpári földvár első alapos régészeti feltárását Kada Elek végezte el 1900–1905 között, ekkor bronzkori leletek és két avar kori sír kerültek elő. Szalay Gyula az 1920-as években végzett telepásatást. A 20. század első felének szakemberei az alpári földvárat kora neolitikumi (újkőkori) korúnak vélték. A 20. század második felének ásató régészei (Patay Pál, 1949; Bóna István, 1974–1975; Nováki Gyula, 1977) a neolit leleteket nem, viszont egy középső bronzkori település maradványait megtalálták a Várdomb területén. A sáncátvágások azt az eredményt hozták, hogy az eredetileg faszerkezettel rendelkező földvár a településsel együtt a középső bronzkori vatyai kultúra utolsó, úgynevezett koszideri időszakában (Kr. e. 15–14. század) épült. Érdekesség, hogy a vatyai kultúra nagyobb területű erődített települései inkább a Dunántúlról kerültek elő, az Alföldön viszonylag ritkának mondhatók.
Az alpári ásatások bebizonyították, hogy a néhai település egy erődített tell volt. A tell egy olyan mesterséges (lakó)domb, amely a rajta felépült, majd elpusztult települések romjaiból magasodott fel. Egy település elpusztulása után az egykori házak maradványait elegyengetve a korábbiak helyén újabb és újabb házakat építettek fel, amely a dombot folyamatosan magasította az évszázadok, sőt évezredek alatt. Az ilyen telleken ásató régészek az egyes településrétegek elhelyezkedése alapján meg tudták állapítani az egymáshoz viszonyított korukat és kapcsolatukat. Az alpári tell vályogfalú, döngölt agyagpadlójú házai két egymást követő települési korszakban épültek. A terepi munka során a régészek méhkas alakú gödrök maradványait is megtalálták, amelyek szemétgödrök, illetve gabonatároló vermek lehettek. A régészeti leletanyagból a kő- és csonteszközök, a változatos formakincsű kerámiák, valamint két darab sarkított peremű bronz véső érdemelnek említést.

A Tiszaalpár település északi részén található földművek a Várdomb és a Templomdomb névre hallgatnak. A kisebbik, azaz a keletebbi domb a tulajdonképpeni földvár löszdombja (Várdomb), amelynek nyugati és déli szélén magas sánc nyomai figyelhetők meg. Az északkeleti oldalán erősen lepusztult Várdomb területe valaha a mai kiterjedés kétszerese lehetett. Nyugati oldalát egy 8 m mély árok választja el a szomszédos, jóval nagyobb területű Templomdombtól. A vatyai kultúra népességére jellemző volt, hogy az erődített központi települést mély árokkal választották el a külső településrésztől (nyílt telep), de ez utóbbit nem védték sánccal. Alpáron a Várdomb volt az erődített település (erődtelep), míg a Templomdomb a külső településrész. Az ásatások nem derítették ki, hogy az erődített településrészen az arisztokrácia vagy azok lakónegyede, a külső településrészen a földművelő-állattenyésztő lakosság vagy az iparos negyed terült-e el. Utóbbiak alapján a középső bronzkorban a Templomdomb területén elszórt házakból, vermekből, csűrökből és istállókból álló külső településrész létezhetett. A középső bronzkor legvégén az alpári erődítés már elveszthette jelentőségét, a nyugati sáncban például gödröket ástak. A telep lassú és fokozatos elhagyása valószínűleg éghajlati és társadalmi-gazdasági okok miatt következhetett be, mintsem erőszakos hódítók pusztításának hatására. A római korból és a népvándorlás időszakából nem ismerünk a Várdomb térségéből településnyomokat, csak szórványos sírokat. A 20. század első felének ásatásai feltártak egy szarmata sírt, benne egy aranyfibulával, azaz ruhakapcsoló tűvel, de 7. századi avar sírok is előkerültek, szám szerint négy darab, gazdag melléklettel. Utóbbiak alapján a 7. században a dombon sátrat verő avar nagycsalád temetkezőhelyül is választotta a löszplatót.
Az alpári löszdombok újra az Árpád-korban népesültek be. Ekkor a vár első és egyetlen írásos említése Anonymus „Gesta Hungarorum” című művében jelenik meg. A vár Anonymus szerint a honfoglalás idejében a bolgár fejedelem, Salanus székhelye volt. A bizánci segédcsapatokkal kiegészült bolgár sereget Árpád fejedelem magyarjai Alpár homokjánál győzték le 894-ben. A monda szerint a magyarok elől menekülő görög katonák a Tiszába vesztek, innen ered a későbbi „görög rév” elnevezés. Az eseményekről Vörösmarty Mihály is megemlékezik az 1820-as évek közepén megírt „Zalán futása” című eposzában. Itt jegyezzük meg, hogy az Alpár határában lezajlott ütközet semmilyen régészeti lelet alapján nem igazolható, valószínűleg meg sem történt.
Az alpári földvár Árpád-kori használatát a nyugati sánc átvágásakor megfigyelt rétegrend egyértelműen bizonyítja: a bronzkori sánc felett egy középkori sánc rácsszerűen lerakott, földdel kitömött gerendákból, fatörzsekből álló védművének maradványai kerültek elő. Az ásatás közben talált középkori kerámiatöredékek, valamint vassarkantyúk a 12. század eleje és a 15. század közé keltezik Alpár erősségének Árpád-kori használatát. A középkori földvárat valószínűleg a térségben nagyobb földbirtokokkal rendelkező Kalán nemzetség építtette a 11. század végén vagy a 12. század elején. A 13. század közepére a földvár hadászati értelemben elavulttá vált, majd lassan elveszítette katonai-védelmi jelentőségét. A körülötte elterülő falu a tatárjárás idején pusztulhatott el, de 1276-ban már újra említik oklevelek. A Várdomb a 15. századig lakott volt, a török hódoltság idejétől nem szolgált lakóhelyül, és azóta sem lakják. A II. József idején készült katonai térképen a Várdomb északkeleti része már hiányzott, annak leszakadása a 16–17. századra tehető. A szomszédos Templomdombon valószínűleg már a középkorban is állhatott egy templom, de erre régészeti bizonyítékok egyelőre nem kerültek elő (további szakirodalom itt).

A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság honlapja a következőt jegyzi meg az alpári földvárral kapcsolatban: „Bács-Kiskun vármegye egyik legjelentősebb lelőhelyeként ismert Tiszaalpári Földvárat a 3/2003. (I. 25.) NKÖM rendelet alapján fokozottan védett régészeti lelőhellyé nyilvánították, melynek célja Várdomb és Templomdomb területén található bronzkori és Árpád-kori földvár, középkori templom és temető, valamint a várhoz kapcsolódó őskori telep védelme, a föld felszíne alatti régészeti emlékek megőrzése. A természetvédelmi törvény 1997. évi hatálybalépése óta „ex lege”, azaz törvény erejénél fogva védett országos jelentőségű védett természeti területnek is minősül.”
Ha időnk engedi, érdemes a Várdomb és a Templomdomb területét alaposan bejárni, és nem csak a szép kilátások miatt. A keletebbi Várdombon a 400 m hosszú Földvár tanösvény táblái segítenek az ismeretek átadásában. A Templomdombon az 1996-ban átadott Árpád fejedelem szobrot, valamint a szomszédságában található földvár-emléktáblát (1975) is érdemes megtekinteni – az 1752–1755 között épült Jótanács anyja barokk római katolikus plébániatemplommal, valamint a Nepomuki-szoborral (1780) egyetemben. Nagyobb séta vállalása esetében a Templomdomb alá is ajánlott leereszkedni, ahol löszbe vájt üregek és pincék maradványai kereshetők fel, de a Tisza-ártér (Nagy-tó, holtágak) is megkapó sétákra hívogat. A Templomdomb északnyugati oldalában pedig a Skanzen érdemes megtekintésre: „A Tiszaalpáron 2000-ben épített honfoglalás kori település rekonstrukciója a környéken folyó ásatások során előkerült településszerkezetet jeleníti meg. Az apró skanzen az eredetihez képest kissé zsúfolt, hiszen a valóságban egy falu 4–6 hektáron terült el. A felépített falurészletben megtekinthetők a korabeli mindennapi élet és az állattartás építményei: félig földbe mélyített veremház a maga egyszerű berendezésével, külső kemence, vesszőfonatos karámok, vesszőbéléses kút, gabonatároló vermek.”

Az alpári Várdomb pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet

Fotók és szöveg: Veres Zsolt