A Kő-köz, a Bükk nyugati kapuja

Egertől északkeletre fekszik Felsőtárkány település, amely valóban a Bükk hegység egyik kapujának számít, méghozzá a nyugatinak. Közúton innen érhetjük el Répáshutát és mehetünk tovább Miskolc felé, míg a turistautakon a szélrózsa minden irányában elindulhatunk felfedezni a Bükk természeti és kulturális értékeit (nem beszélve a Stimecz-ház felé közlekedő keskeny nyomközű vasútról). Felsőtárkány északkeleti végén, a kisvasút végállomását és a tavat elhagyva az országút egy szűk szurdokon hatol keresztül, amelyen végig haladva valóban azt érezhetjük, hogy beléptünk a Bükk „kapuján”. Írásunkban a Kő-köz névre hallgató mészkőszurdok kőzetanyagával és kialakulásával ismerkedünk meg. Kalandra fel, irány a kövek világa!

Először vizsgáljuk meg azt a kőzetet, amelyben a szurdok kialakult. A korábban Bervai (Subalyuki) Mészkő Formációnak nevezett karbonátos összletet a legújabb kőzetrétegtani (litosztratigráfiai) beosztás szerint a Bükkfennsíki Mészkő Formációba sorolják be a szakemberek. Az üledékes rétegsor egy nagy kiterjedésű karbonátplatformon (peremes selfen) rakódott le évmilliók alatt, a középső és késő triász határán (ladin és karni korszakok, kb. 239–225 millió évvel ezelőtt). Ekkor a mai Kő-köz térségét hordozó kőzetlemezen (természetesen nem a mai földrajzi helyén) a Tethys elnevezésű ősi óceán sekély, jól átvilágított és mozgatott tengervízzel borított selfjei helyezkedtek el. A selfek közel egyenletes felszínét meredek kontinentális lejtők kötötték össze a mélyebb tengermedencékkel, a self felszínéből pedig szigetek emelkedtek ki. A self peremén meszes vázú élőlények (szivacsok, mészalgák) alkottak zátonyokat, amelyek csendes vizű, sekély lagúnákat fűztek le a szárazföld irányában. A zátonyokat a hullámzás folyamatosan pusztította, az aprózódásukkal keletkezett mészhomokot a hullámok a part felé szállították. Ezek anyagából a parttal és egymással párhuzamos sánc-szigetek, azaz turzások épültek fel. A világos- vagy sötétszürke színű Bervai Mészkő vázszerkezetét a fentiekből kifolyólag ősmaradványok alkotják, míg a közöttük lévő teret a tengervízből kémiai úton kicsapódott vagy a mészvázak újraoldódásával keletkezett kalcit tölti ki. Ebbe a kemény, itt csak foltszerűen kibukkanó mészkőbe, annak karbonátos zátonyanyagába vágódott bele a Tárkányi-patak őse az elmúlt évmilliókban, kialakítva a Kő-köz szurdokát. Itt jegyezzük meg, hogy a szurdok tágabb térségét már jura időszaki képződmények alkotják, döntően a korábbi cikkeinkben már részletesebben bemutatott Lökvölgyi Formáció, amelyet korábban tetőfedő palaként hasznosítottak (ezért mondjuk a Kő-köz térségére, hogy palával fedett karsztterület). Na de térjünk vissza a szurdok kialakulásához!
A tárkányi Kő-köz vagy Barát-szurdok kialakulása már a 20. század eleje óta foglalkoztatja a területet kutató szakembereket. Kerekes József 1936-ban barlangi alagút felszakadásához kötötte a szurdok kialakulását, de 1938-ban ugyanezen kutató már egyszerű eróziós szurdoknak írja le azt. A későbbi megfigyelések és kutatások alapján viszont napjainkra már biztosnak tűnik, hogy a Kő-köz kialakulásában korábbi barlangjáratok felszakadásának jelentős szerepe lehetett. A szurdok falait tanulmányozva ugyanis olyan oldásos–kicsapódásos kisformákat (például oldalbarlangok, örvényüstök, kalcitkiválások, cseppkőtöredékek) is megfigyelhetünk, amelyek a barlangfelszakadás mellett szólnak. Ugyanerre a kialakulási folyamatra engednek következtetni a fentebbi Lök-völgybe torkolló Bujdosó-kő-lápa macska-kői szakaszában található szurdokkapu, valamint a Lök-völgy patakjának a Vas-kapu szorosában való mélybebúvása is. A barlangfelszakadásos folyamat a földtörténeti pleisztocénben (jégkorszakban) történt, de voltak a szurdokosodásnak előzményei is, amely a jégkornál messzebbre nyúlik vissza.
A mai Kő-köz térségét, így a triász mészköveket is korábban fiatalabb és lazább miocén törmelékes üledékek fedték be. A Tárkányi-patak őse ezeken az üledékeken folyt ki a Tárkányi-medence felé, kisebb-nagyobb kanyarulatokat alakítva ki az egykori őstérszínen. A terület fokozatos emelkedésével lépést tartva a vízfolyás lassan bevágódott ezekbe az üledékekbe, majd elérte a mélyebben fekvő triász mészköveket is. A meder korábbi kanyargós mintázata így átöröklődött a mészkőre, létrehozva a rövidke (kb. 300 m), de kacskaringós szurdokot. Ezt a típusú völgyet epigenetikus, azaz átöröklött völgynek nevezi a szakirodalom. A szakaszos bevágódásról a Tárkányi-patak jelenlegi szintje fölött különböző magasságokban elhelyezkedő teraszszintek (300 m – Csák-Pilis; 80–90 m – Nagy-orom, a volt ifjúsági tábor feletti tetőszint; 60–75 m – a szurdok és a vízmű feletti tetők; 40 m – Szikla-forrás feletti sziklaterasz) tanúskodnak. Ennél a pontnál vonnánk be a „geo-mesénkbe” a barlangosodási folyamatokat is. A bevágódó vízfolyás amikor elérte a triász karsztos kőzeteket, vizének egy része a mészkő hasadékrendszerébe távozott, s a mélyben folytatta útját, miközben barlangjáratokat koptatott (korrázió) és oldott (korrózió) ki. A terület szakaszos emelkedésével és a Tárkányi-medence lezökkenésével a barlangosodási folyamat többször megismétlődhetett, egymás alatt elhelyezkedő, különféle méretű járatrendszereket hozva létre. A tektonikus kiemelkedés miatt a karsztvízszint is mind mélyebbre süllyedt, s a korábbi járatrendszerek szárazra kerültek, inaktívvá váltak. Az öreg, vizüket vesztett barlangjáratok romosodása a pleisztocén utolsó eljegesedési szakaszában, a würmben lehetett a legaktívabb. Ekkor már egy magasra kiemelkedett (de a mainál így is 30–100 m-rel alacsonyabb) Bükk létezett a területen, ahol már a miocén fedőtakaró alól kihámozott barlangokat a fagyaprózódás hatékonyabban tudta pusztítani. A mészkőrétegek elvékonyodásával a mélyben húzódó járatrendszerek felszakadhattak és a felszínre kerülhettek. A beomlásból származó törmeléket egy-egy csapadékosabb időszakban a patak szállíthatta el a Tárkányi-medence irányában. A szurdok kialakulásáról a szurdok falaiban látható barlangi szintek is bizonyítékokat szolgáltatnak. Így, a barlangjáratok fokozatos felszakadásával jött létre a pliocén végétől kezdődően, döntően a jégkorszakban a Kő-köz, a Bükk egyik leglátványosabb és legérdekesebb szurdoka.
A Kő-köz szurdokát az Eger–Miskolc országút építése, illetve a 20. század kőbányászata is átalakította. A Szikla-forrás közelében ugyanis az úgynevezett „tárkányi szürkemárványt” bányászták, amely díszítőkövek a megye több templomában is fellelhetők. Ilyen például a felsőtárkányi római katolikus templom szenteltvíztartója, a füzesabonyi római katolikus templom keresztelőkútja vagy az egri Érseki Palota szentségháza (tabernákuluma).
Napjainkban a szurdok talpán, a Tárkányi-patak folyásirány szerinti bal partján a Kő-köz tanösvény kalauzolja el a földtudományokra éhes vándorokat. A bátrabbak egy „via ferrata” pályán is végig mászhatnak a szurdok északi falán. A szurdok falaiban karrokat (például hasadék- és gyökérkarrokat), kisebb-nagyobb kőfülkéket, felszakadt zsombolyokat vehetünk észre. A sziklafalak előtt törmelékkúpok halmozódtak fel, amelyek a kőzetfalak fagyaprózódásos termékei.

A tárkányi Kő-köz pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet

Fotó és szöveg: Veres Zsolt