A magyar Maginot-vonal

A Zalai-dombság nevének hallatán a szép erdőségek, a szelíd dombok, a présházakkal tarkított szőlőhegyek, a fából készült haranglábakkal ékes aprófalvak juthatnak az eszünkbe. Nem pedig a háború és a Maginot-vonal! Utóbbi mondat látszólag úgy tűnhet, hogy nincsen a helyén, pedig akármilyen furcsa is, hazánk egyik legnagyobb 20. századi erődrendszere Zala vármegyében húzódott és a „magyar Maginot-vonal” névre hallgatott. Cikkünkben ennek maradványait tanulmányozzuk Páka település határában. Kalandra fel, irány a kövek világa!

Az eredeti Maginot-vonal 1927 és 1932 között épült ki a francia–német, az olasz–francia és a francia–luxemburgi határon. Az I. világháború pusztításai után épült korszerű erődrendszer teljes hossza 350 km volt, összes költsége 5 milliárd frank. Erődökből és az erődök között húzódó földalatti járatrendszerből, valamint az ezeket ellátó hátországi infrastruktúrából állt. Noha a történelem nagy erődrendszerei a legtöbb esetben nem érték el céljukat, hiszen az ellenség legtöbbször megkerülte őket, építésük a 20. század folyamán jellemző volt. Nem volt ez másképp hazánkban sem, például az Árpád-vonallal egy korábbi cikkünkben már foglalkoztunk. Több erődrendszer létezett hazánkban, amelyek közül talán az egyik kevésbé ismert Zala vármegyében húzódott.
A Természetjáró oldala a következőket írja a védelmi rendszerről: „A II. világháború után Sztálin meg volt győződve a leendő III. világháborúról, és erre a vélekedésére csak ráerősített, amikor 1948-ban a szovjet vezetés kapcsolata megromlott a jugoszláv vezetővel, Josip Broz Titóval. Titót az imperialisták „láncos kutyájának” kiáltották ki, és a konfliktus odáig fajult, hogy háborús helyzet alakult ki, így Magyarország, legalábbis elméleti síkon, hirtelen a frontvonalba került. Mivel tartottak a Titót támogató Nyugat támadásától a különutassá vált Jugoszlávia felől, szovjet nyomásra elkezdődött a felkészülés. Ezért hozták létre a Déli Védelmi Rendszert az 1950-es évek elején Magyarországon mintegy 620–630 km hosszan, nagyjából az osztrák és a román határ között.
Az akkori helyzet komolyságát jelzi, hogy szovjet nyomásra a magyarok elképesztő energiákat öltek a védvonal kiépítésébe, amelynek szélessége helyenként 15 km volt. A támadó imperialista erőket kétsoros drótakadály, elaknásított terület és bunkerek, lőállások, futóárkok, géppuskafészek sokasága várta. Ennek természetesen óriási költsége is volt: akkori áron mintegy 7 milliárd forintot emésztett fel az erődvonal kiépítése 1951 és 1955 között. Csak hogy érthessük, ez mekkora terhet rótt az akkori magyar gazdaságra: 1952–53-ban a hazai nemzeti jövedelem negyedét költötték fegyveres kiadásokra.
Ebbe a fegyverkezési versenybe valószínűleg bele is rogyott volna a hazai gazdaság, ám Sztálin 1953-as halálával sok minden megváltozott. Rákosi Mátyást leváltotta a szovjet vezetés, néhány éven belül pedig rendeződtek a jugoszláv kapcsolatok, így az 1950-es évek végén megkezdődhetett a védelmi vonal lebontása. Az aknazárat és a szögesdrótakadályokat szerencsére felszámolták, az erődrendszer vasbetonból készült elemei azonban megmaradtak az utókor számára, ezek közül a Páka mellettiek a legismertebbek.
A Zalában is látható Déli Védelmi Rendszert emlegetik Rákosi-vonalként, de „magyar Maginot-vonalként” is, ami sok szempontból találó összehasonlítás, mert mindkét esetben elképesztő energiákat és pénzt öltek egy több száz kilométer hosszú védvonal kiépítésébe. Az eredeti projekt névadója André Maginot (1877–1932) francia hadügyminiszter volt, akinek a kezdeményezésére készült el 1927 és 1932 között a francia–német, az olasz–francia és a francia–luxemburgi határon egy 350 km hosszú erődrendszer. A magyar védvonal hossza ennek közel a duplája, ám a francia infrastruktúrája sokkal nagyobb és fejlettebb: ott komplett föld alatti erődöket és azokat összekötő járatrendszereket is létrehoztak.

A zalai védvonal maradékát könnyű megtalálni, ugyanis kis tábla jelzi a Pákát Szécsiszigettel összekötő út mellett, ahol parkolni is lehet. Legutóbb 2011–12-ben újították fel a pákai bunkerrendszert, és ekkor hozták létre a „Pákai Erődparkot” is, kis esőbeállót, padokat, táblákat, de még egy pottyantós vécét is építve a látogatóknak.
2025 januárjában ezekből már csak az esőbeálló és a padok használhatók, a táblák többsége erősen megrongálódott, és a legtöbb helyen a lövészárkok fával megerősített oldalai is elkorhadtak. A hely hangulatára azért így sem lehet panasz, pláne télen, mert lombok nélkül remekül látszik, hogy mennyire komolyan vették a délről érkező fenyegetést: lövészárkok kanyarognak az egyik vasbeton elemtől a másikig. A hajdanán szigorúan titkos védvonal elemeit közvetlenül az autóút szélén találjuk, így érdemes az úttal párhuzamosan haladva felfedezni az emlékeket, amelyek között nyílt tüzelőállásokat, géppuskafészkeket és egy kisebb, mindössze 10 fősre tervezett, vasbeton óvóhelyet is fellelhetünk.
Pákát és környékét egy remek, bő 12 kilométeres (egyebek mellett az Öveges József Emlékházat és a Dömeföldi Tájházat érintő) falusétával a legjobb felfedezni. És ha már erre járunk, érdemes átmenni a közeli Lovásziba is, ahol az olajipari dolgozóknak komplett légópincerendszert hoztak létre – ez szintén látogatható.

Felhasznált irodalom:
Természetjáró online felülete

A pákai bunkerrendszer pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet

Fotók és szöveg: Veres Zsolt