Mamut a szénbányában

Tucatnyi cikk született már oldalunkon az üledékes kőzetekben fellelhető különféle típusú ősmaradványokról. Ezek között voltak egysejtűek (például nummuliteszek), ammoniteszek, kagylók, csigák és még sorolhatnánk. Kevesebb szó esett azonban a gerincesek (Vertebrata) maradványairól, amelyek már jóval ritkábban előforduló fosszíliák. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a gerincesek csontjai az elmúlt évmilliók (például a negyedidőszak) üledékeiben statisztikailag nagyobb valószínűséggel fordulnak elő, mint a régebbi időszakok és korok képződményeiben. Írásunkban egy klasszikus jégkori óriás, a sztyeppi mamut maradványait tanulmányozzuk egy délvidéki (szerbiai) szénbánya rétegsorában. Kalandra fel, irány a kövek világa!

A szerb fővárostól Belgrádtól – történelmi magyar nevén Nándorfehérvártól – délkeletre 90 km-re, a Duna és a Morava folyók találkozásának közelében fekszik Kosztolác (Kostolac) városa. A szerbek lakta iparváros és térsége már az ősidők óta lakott hely, amit régészeti leletek és a közelben fekvő Viminacium római település maradványai is bizonyítanak (Viminacium volt Moesia római tartomány egyik legjelentősebb városa). Kosztolác ma leginkább arról nevezetes, hogy innen származik Szerbia elektromosenergia-termelésének kb. 11%-a, hiszen az itt bányászott lignitet (évi 9–12 millió t) hőerőműben tüzelik el (a lignitet az 1870-es évek óta hasznosítják).
A Kosztoláci-medence kőszenei a földtörténeti miocén kor végén (egyes kutatók szerint már a pliocénben) keletkeztek, az úgynevezett pontuszi korszakban. Az egykori Pannon-tó kiédesedett maradványtavainak mocsaras tavi-delta-folyóvízi rendszereiben tenyészett az a nagy tömegű növényi anyag, amely elpusztulva, betemetődve, majd szénülve a lignittelepek alapanyagát szolgáltatta (az édesvízi környezetben keletkezett szénféleségeket limnikusnak nevezzük). Kosztolác térségében a szénképződés ötször ismétlődött meg, ahol a széntelepes rétegeket döntően homokos üledékek tagolják. Az 5–15°-kal északnyugat felé dőlő széntelepes összletek közül a legalsó, a III. számú a legvastagabb, közel 20 m. A Kosztolác környéki lignitek Szerbia egyik legjobb minőségű kőszeneinek számítanak, átlagos fűtőértékük 10–11 ezer kJ/kg között váltakozik. A széntelepes összletet a negyedidőszak jégkorában, a pleisztocénben képződött üledékes összlet fedi, amely többek között a mamutlelet szempontjából fontos számunkra.
A drmnoi külfejtés kb. 30 m-es mélységében kezdődnek a miocén lepusztult felszínére lerakódott negyedidőszaki (kvarter) üledékek, amelyek döntően pleisztocén rétegek, a holocén (jelenkor) a rétegsor tetején pár m-es vastagsággal képviselteti csak magát. A miocénre települő jégkori rétegek alsó 10 m-es horizontját folyóvízi (alluviális) üledékek alkotják. Az alsó pár m-t változatos színű (vöröses, sárgás, barnás, szürkés) keresztrétegzett folyóvízi mederüledékek – kavics és homokos kavics, homok, iszap- és agyaglencsék – képviselik. A kavicsok gyengén koptatottak, s főként kvarcitból, tűzkőből és metamorfitokból állnak, de találtak a szakemberek középidei (mezozoos) homokkövet, mészkövet és magmás kőzeteket is. Az üledékföldtani vizsgálatok egy széles völgyű (kb. 600 m), DDK–ÉÉNy-i folyásirányú, változó, de gyakran erős áramlásokkal jellemezhető jégkori folyót valószínűsítenek, amelynek a lehordási területe a kristályos kőzetekből álló Szerb-macedón-masszívum volt. Ez a jégkori folyó temette be üledékeivel a partján elpusztult sztyeppi mamut példányát is, amely ÉNy (fej) DK (farok) irányú orientációban fosszilizálódott.

A mamutmaradványokat is tartalmazó mederüledékekre pár m-es vastagságban finomabb szemcseösszetételű agyagos, iszapos és homokos üledékek települtek, amelyek már egy mocsaras ártér finomabb szemcseösszetételű üledékeit képviselik. Ősmaradványai közül különféle kagylók (például Unio– és Planorbis-félék), rágcsálók (például Spermophilus sp., Cricetus sp., Pitymys sp.) maradványai, egy elefánt őrlőfog-töredéke, valamint egy óriásszarvas (Megaloceros giganteus) csontdarabjai emelendők ki. A jégkori folyóvízi üledékekre kb. 10–15 m-es vastagságban löszös üledékek rakódtak, köztük infúziós és típusos lösszel. A rétegsort a fent már említett néhány m-es vastagságú, heterogén összetételű holocén üledékek zárják le.

Valamikor 1–0,4 millió évvel ezelőtt, a középső pleisztocénben a mai Kosztolác térségében egy 4 m magas és 9,5 t súlyú, 62 év körüli hím sztyeppi mamut (Mammuthus trogontherii) bóklászolt, aki valamilyen oknál fogva elpusztult. A guggoló testhelyzetben kimúlt élőlény maradványait folyóvízi üledékek temették be, viszonylag gyorsan. A fosszilizálódott csontokat 2009. május 27-én fedezték fel a Drmno külszíni lignitbánya északkeleti peremén (27 m-rel a jelenlegi felszín alatt) a szakemberek legnagyobb örömére, hiszen a faj legteljesebb és legjobban megőrződött példányát találták meg a térségében, amely ráadásul a Mammuthus meridionalis (déli mamut) és Mammuthus primigenius (gyapjas mamut) fajok közötti evolúciós folyamat köztes „állomását” képviseli. A „halálpozícióban” megtalált példány egyben a Mammuthus trogontherii első csontváza a Földközi-tenger medencéjéből. Valójában hol élt és ki is volt a sztyeppi mamut?
A mamutokat a különféle művészi alkotások általában végtelen hómezőkön vándorolva mutatják be, pedig valójában ezek az élőlények az állandóan hóval borított területektől délre, a tundrákon éltek. Ez a „mamutsztyepp” a jégkor hidegebb és szárazabb szakaszaiban sokkal fajdúsabb volt, mint napjainkban, bőséges élelemmel látva el a jégkori óriásokat. A cserjék és a fásszárúak mennyisége alárendelt volt, a flórában a pázsitfűfélék, az üröm, a szittyó, a szegfűfélék, a libatop, a sások, a boglárkák és a fészkesvirágzatúak domináltak. A legelésző mamutcsordák a nyári napi 4 t élelmet is elfogyasztottak, ehhez pedig 10 km²-es területet kellett lelegelniük. A Kárpát-medencében az alföldek nagy részét füves-ürmös-libatopos sztyeppnövényzet borította. A védettebb völgyekben, illetve a délre néző domboldalakon fásszárú növényzet is élhetett, többek között például erdei fenyő. A nyugati területeken, a folyóvölgyekben előfordultak a jellegzetes törpecserjék, mint a törpe nyír, a sarki fűz és a magcsákó. A jégkor végén elinduló felmelegedés, a növekvő hőmérséklet és csapadék hatására a „mamutsztyepp” lassan beerdősült, jelentősen csökkentve a nagytestű növényevők életterét és egyben a táplálékuk mennyiségét is. Ez vezetett majd később el a mamutok kihalásához is.
A „hol?” kérdésre való válasz után most jöjjön a „ki?”, azaz ki is volt valójában a Mammuthus trogontherii? A mamutok evolúciója Afrikában vette kezdetét a pliocén földtörténeti korban. Az ormányosok (Proboscidea) rendjének elefántfélék (Elephantidae) családjában ekkorra fejlődött ki a Mammuthus nemzetség (genus). A nemzetség legidősebb ismert faja a kb. 4 millió évvel ezelőtt megjelent Mammuthus subplanifrons volt. Ezek az Afrikában élő mamutok átvándoroltak Eurázsiába, 3–3,5 millió éves maradványaikat Dél- és Délkelet-Európából, valamint Kis-Ázsiából írták le. Ez a Mammuthus meridionalis (déli mamut) még nem viselt szőrmebundát, hiszen akkor az éghajlat erős lehűlése még nem kezdődött el. A déli mamut vándorlással eljutott Ázsia keleti szegletébe, majd 1,5 millió évvel ezelőtt átkelt az észak-amerikai kontinensre is. Észak-Amerikában fejlődött ki belőle a császármamut (Mammuthus imperator), valamint a kolumbiai mamut (Mammuthus columbi). Eurázsiában szintén a déli mamutból fejlődött ki a Kosztolác mellett megtalált sztyeppi mamut (Mammuthus trogontherii) és a gyapjas mamut (Mammuthus primigenius) is. A sztyeppi mamut valahol Kínában alakult ki, 1,5 millió éves maradványaik azonban még átmeneti jellegeket mutattak a déli és a sztyeppi mamutok között. A sztyeppi mamut néhány százezer év alatt, egy keleti irányban történő vándorlás során jutott el Európába, itteni és hazai maradványaik kb. 800 ezer évesek. A kosztoláci mamut korát 1–0,4 millió évek közé datálták a szakemberek.
Végezetül szóljunk pár szót arról, hogy a jégkori emlősök mérete miért volt általában nagyobb, mint a ma is élő fajtársaiké. A nagyobb testtömegű állatoknak kisebb a testfelületük a tömegükhöz viszonyítva, így kisebb lesz a fajlagos hőleadás, azaz javul a hőháztartásuk. Ez a zord jégkori klíma alatt mindenképpen előnyös tulajdonság volt. Ez az úgynevezett Bergmann-szabály, ami kimondja, hogy az egymással közeli rokonságban lévő fajok közül a hideg égöv alatt élők nagyobbak a mérsékelt égöv alatt élőknél, a meleg égöviek pedig a legkisebbek. A nagyobb testméret nemcsak a hidegebb klímával volt összefüggésben, hanem a táplálkozással is. Az óriási füves pusztaságok ugyanis korlátlan táplálékmennyiséget jelentettek a növényevőknek, amely igazi óriások kifejlődését tette lehetővé (természetesen ez a növényevőket fogyasztó ragadozókra is igaz volt).
A mamutlelet a Viminacium Régészeti Park nyitvatartási ideje alatt tekinthető meg.

A kosztoláci mamutlelet pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet

Fotó és szöveg: Veres Zsolt