Szénafüvezés Kolozsvár határában

Ki ne hallott volna már a „kincses” Kolozsvárról? A várost magyar vonatkozású történelmi műemlékei (például Szent Mihály-templom, Mátyás király szülőháza és szobra, Farkas utcai református templom, Házsongárdi temető) miatt turisták tízezrei keresik fel évente, még több szép szóval töltve meg a fogyatkozó magyarságú várost. A nagyváros térsége azonban földtudományi és tájképi értékekben is bővelkedik, amelyet már jóval kevesebben ismernek és keresnek fel. A feleki gömbkövekről szóló cikkünk után jelen írásunkban a várostól északra néhány km-re elterülő Kolozsvári Szénafüvek védett területére látogatunk el, ahol a tömegmozgásos eredetű formakincset és annak földtani hátterét tanulmányozzuk, egy kis botanikával fűszerezve. Kalandra fel, irány a kövek világa!

Kolozsvár az Erdélyi-medence nyugati peremén, az Erdélyi-szigethegység és az Erdélyi-medence találkozásánál helyezkedik el, a Kis-Szamos folyó völgyében. A medence ezen vidékén – például a nem messze található Gyalui-havasok paleozoos (óidei) metamorfitjaihoz képest – jóval fiatalabb, döntően tercier (harmadidőszaki) tengeri üledékes kőzetek fordulnak elő. Mivel az egykori tengerek dél felé húzódtak vissza, északról déli irányban haladva egyre fiatalabb üledékek (például agyag, márga, homokkő, mészkő, piroklasztit) települnek a medencében, a kora eocéntől a késő pliocénig. A neogén (miocén és pliocén) medencekitöltő üledékek aljzatában – elsősorban az északnyugati részeken – paleogén, azaz eocén és oligocén képződmények is előfordulnak. Ezek a szárazföldi és sekélytengeri, döntően törmelékes, alárendelten karbonátos üledékes kőzetek a pár száz m-es vastagságot sem érik el. Az Erdélyi-medence mai felszínének kialakításában alapvetően miocén képződmények vesznek részt, ezeken formálódott ki a Szénafüvek csuszamlásos formakincse is. A továbbiakban a miocén formációk és a csuszamlásos rendszerek összefüggéseit tárjuk fel a Szénafüvek példáján keresztül.
A csuszamlás a lejtő anyagának egy markánsan kirajzolódó felszín, a csúszópálya mentén a nyíróerők hatására bekövetkező gyors elmozdulása, méghozzá egy sík, közel sík vagy görbült felület mentén. A lecsúszás akkor indul meg, ha a lejtőt felépítő anyag belsejében, annak jellegétől függő mélységben képlékeny állapot jön létre. Az állékonyság ott megszűnik, és az anyag súlya által keltett nyíróerő a lejtő nyírószilárdságát legyőzi. A főbb csuszamlástípusokat a csúszópálya legfontosabb ismérvei (például kialakulásuk körülményei, viszonylagos magasságuk, lejtőhöz viszonyított hajlásszögük és anyagi jellegük) alapján különítjük el.
Csúszópálya kialakulhat inhomogén (például homok- és agyagrétegek váltakozása) és homogén (például agyagos) anyagú lejtőkön is, a Szénafüvek kapcsán utóbbival foglalkozunk részletesebben. Itt a nyírószilárdságot meghaladó nyíróerő esetén a csúszópálya csak a mozgás megindulásának pillanatában, a pillanatnyi állapottól (például nedvességtartalomtól) függően jön létre, viszonylag nagyobb (fészek)mélységben. Mivel az üledéktömeg elnyíródása a csuszamlással egyidőben alakul ki, szingenetikus csuszamlásnak is nevezzük a folyamatot. Az üledékes összletben a konzisztencia értéke helyről helyre eltérhet, ezért a csúszópálya pontos helye előre nem határozható meg. Ezeknél a tömegmozgásos folyamatoknál a csúszópálya görbült, parabolikus jellegű, amelyet Cholnoky Jenő geográfus professzor az Erdélyi-medencében a 20. század elején végzett kutatásai során suvadásnak nevezett el, az ott használt népi elnevezés alapján. Utóbbi kutatási helyszín nem véletlen, hiszen az Erdélyi-medencében (azon belül a Mezőségen) a suvadások különösen nagy formagazdagságban fordulnak elő. Ezek közé tartoznak a cipó, a nyelv, a koporsó és a kúp alakú formák, utóbbi kettő a Szénafüvek területén tanulmányozható behatóbban.
A Szénafüvek vidékét középső miocén (szarmata korszaki), finomabb szemcseméretű (márgás, agyagos) tengeri üledékek építik fel, amelyeket homokosabb horizontok tagolnak. A változó települési helyzetű rétegek eltérő módon bocsátják át magukon a lehulló csapadékvizeket, porozitásuktól és permeabilitásuktól (azaz likacsosságuktól és áteresztőképességüktől) függően. A jobb permeabilitású üledékeken gyorsabban átszivárog a víz, míg a rosszabb áteresztőképességű, finomszemű agyagok „megfogják” az áramló vizeket. Az üledékeket alkotó agyagásványok (például montmorillonit) a víz hatására térfogatnövekedést szenvednek, valamint folyóssá, képlékennyé válnak, kiváló csúszópályát biztosítva a felette és mögötte található üledékeknek, szingenetikus csuszamlásokat (suvadásokat) idézve elő, látványos és egyedi formakinccsel.

Egy suvadásos jelenség legfelső részén található a csuszamlás fészke (gyökere), a meredek, esetenként függőleges szakadásfal (szakadásfront), amely felülnézetben karéjos alakú peremben metszi a felszínt. A szakadásfal egyben természetes geológiai feltárás is, amelyben a lejtőt alkotó miocén üledékek tárulnak fel. A szakadásfal felöl lecsúszott tömbök kiemelkedésként jelentkeznek, amelyet hupának nevezünk. A suvadástömb mögött pedig mélyedések, azaz hepék alakulnak ki. Mivel a tömegmozgásos folyamat megzavarta a felszín alatti vizek mozgását, a mélyedésekben lefolyástalan hepetavak alakulhatnak ki, amelyeket a csapadékvizek is táplálnak. A rossz felszíni és felszín alatti lefolyás miatt források is fakadhatnak. A suvadás fészkének előterében a lejtőn lesietett üledékek nyelvszerűen elterülő formát alkotnak. A Szénafüvek kúp és koporsó alakú suvadásos formái között barangolva érdemes felmászni a szakadásfal peremére is, ahonnan szép kilátásban lehet részünk a hepe-hupás mezőségi tájra.
A földtudományi és tájképi értékek mellett ne feledkezzünk meg a terület botanikai értékeiről sem, hiszen a keleti sztyeppékről idevándorolt növények tenyésznek itt. 1932-ben az Elő-völgyben (Alexandru Borza javaslatára) létrehozott 8 hektáros botanikai rezervációt a legelésző állatok ellen bekerítettek, a növényekre őr vigyázott. A terület növénytani ritkaságait már korán felismerték a szakemberek, kolozsvári egyetemisták nemzedékei tanulmányozták a pompás lágyszárúakat. A tavasszal virágba boruló Szénafüvek vidékét Xantus János a „pacsirták birodalmának” nevezte, s így írt róla: „Borodinnak, a sztyepp zeneköltőjének szélesen elömlő largói illusztrálnák legjobban azt a képet, amely ilyenkor tárul azok elé, akik vasárnaponként a most virágba boruló Szénafüveket keresik fel. Azt a tájat, mely fölött hajnaltól napestig pacsirták szólnak. E táj minden hónapban más és más virágcsodával fejezi ki szépségét.” Dr. Soó Rezső botanikus Kolozsvár geobotanikája (1927) c. könyvében a következőt írja: „A Szénafüvek vonzereje elsősorban jellegzetes mezőségi növényzetének köszönhető. A déli kitettségű szárazabb lejtőkön megtalálhatók a xerofil (szárazságtűrő) fajok, míg máshol a mezofil (közepes nedvességet igénylő) fajok. A keleti flóraelemek jelenléte tudományos érdekesség; ilyenek a macskamenta, a mezőségi búzavirág, a volgamenti hérics. Ezeknek legnyugatibb előfordulási helye éppen itt van.” Jablonovszki Elemér így ír a Szénafüvek különleges növényzetéről: „Ritka növényei e területnek az egyhajúvirág, a buglyos tátorján, amelyek kora tavasszal virítanak. A gyepalkotó kontinentális fajok, a csenkesz-félék, a törpe sás, az árvalányhaj-félék. Közöttük gyakoriak az ugyancsak kontinentális fajokhoz tartozó tavaszi hérics, a réti bércse, a törpe mandula, amelyek díszes virágaikkal, élénk színükkel változatossá teszik a tavaszi növénytakarót. Ha június elején – még kaszálás előtt – látogatunk el a Szénafüvekre, a legszebb virágdíszben pompázó rétben gyönyörködhetünk. Ilyenkor virágzik a Margit-virág, a Szent Ilona-füve, a mezei zsálya, a sokféle lóhere, a békafélék több képviselője, a heverőszárú, pompás virágú francia rózsa, a harangvirágok, a bakszakáll, a spanyol pozdor, a kardlevelű peremizs és sok más szebbnél szebb virág.”
A botanikusok szerint a Szénafüvek vidékén 1287 növényfaj tenyészik. Számos növény az orosz és dél-ukrajnai sztyeppéket idézi. Ezek közé tartoznak például: volgamenti hérics, egyhajú virág, mezőségi búzavirág, urali fejvirág, bókoló zsálya, bugás macskamenta, buglyos tátorján. A tátorján latin neve (Crambe tataria) arról árulkodik, hogy húsos, karalábé ízű gyökereit hajdan, a tatárdúlások idején, sütve vagy főzve ette a vidék sanyargatott népe. Az északi, árnyékos oldalakon gyakori a som, a kökény, a vadrózsa, a galagonya, a fagyal és a sóskaborbolya, valamint a vadgyümölcsök bokrai. Utóbbiak oltalma alatt, a hűvösebb félárnyékban tenyészik a turbánliliom, a kockásliliom és a sárgavirágú zergeboglár (pünkösdi rózsa).
Napjainkban a Szénafüvek területe 99,2 ha-os nagyságon élvez védelmet, országos jelentőségű védett, egyben Natura2000-es terület is. A korábban erdővel fedett dombokat legelőként és kaszálóként is hasznosították, a legeltetés és a 2009-es felégetése komoly károkat okozott a Szénafüvek növényzetében. 2010-ben a Zöld Erdély Egyesület tanösvényt alakított ki a területen. A földtani, felszínalaktani, víztani-vízföldtani, talajtani, tájképi, növény- és állattani értékekben gazdag területen fokozott figyelemmel közlekedjünk és vigyázzunk a gazdag sztyeppei élővilág utolsó, legnyugatibb előfordulású hírmondóira!

A Kolozsvári Szénafüvek pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet

Fotó és szöveg: Veres Zsolt