Miért sík fent a Bükk-fennsík?

Hazánk legnagyobb és legismertebb, a földrajz tankönyvekben is emlegetett fennsíkja a Bükk-fennsík. A fő tömegében triász időszaki karbonátos, kiválóan oldódó mészkövekből álló térszín a felszíni és felszín alatti karsztos formák tárháza. A fennsíkot „lyuggató” víznyelőkről, dolinákról, uvalákról és poljékről korábbi cikkeinkben már értekeztünk. Arról viszont még keveset beszéltünk, mi az oka annak, hogy hazánk legnagyobb átlagmagasságú (600–950 m) területe egy közel sík felszínt alkot egy magasnak számító hegység „tetején”. Hogyan alakult ki, hogyan került oda? Erre keressük a választ cikkünkben. Kalandra fel, irány a kövek világa!

Ha időrendben akarunk haladni – márpedig a geológia tudományában az idősebbtől a fiatalabb események felé érdemes –, a Bükk-fennsík kialakulásának megértéséhez a triász időszakig kell visszapörgetnünk az idő kerekén. A középső triász végén, a ladin korszak második felében (kb. 240–235 millió év) a mai Bükk területét hordozó kőzetlemez a néhai Tethys-óceán trópusi sekélytengerekkel borított selfövezetében helyezkedett el (természetesen nem a mai földrajzi helyén, hanem valahol az Egyenlítő és a Ráktérítő között, több ezer km-re mai pozíciójától, a Déli-Alpok és a Dinaridák szomszédságában). Az óriási kiterjedésű, 200 m-nél nem mélyebb, jól mozgatott és átvilágított tengervízzel borított peremes selfeken (karbonátplatformokon) nyugodt üledékképződés zajlott, ezért a hosszú évmilliók alatt közel 1000 m-es vastagságban rakódhatott le a Bükk-fennsík fő tömegét alkotó, a földrajzi nevet is magába foglaló Bükkfennsíki Mészkő Formáció (lerakódása a nori korszak elején, kb. 225 millió éve fejeződött be).
A formáció fő tömegét az egykori trópusi lagúna üledékei alkotják, a korallos zátonyfácies sokkal kisebb területi elterjedésű. A lagúnaüledékek csontszínűek, tömeges kifejlődésűek, finoman sávozott vagy lemezes–pados elválást mutatnak, a zátonyüledékek gyakran összepréselt breccsás szerkezetűek. A triász mészkő nagy tisztaságú, oldási maradéka 1% alatti, ezért lehetséges, hogy felszíni és felszín alatti karsztformák tárházát vonultatja fel. A karbonátos rétegsor a kréta időszakban nagyon kisfokú (anchizonális) metamorfózist és többszörös gyűrődést szenvedett, ami az eredeti üledékjegyeket átalakította/eltüntette, az ősmaradványok belső szerkezetével egyetemben (ez utóbbi pontos meghatározásukat is lehetetlenné téve). Ez a világosszürke színű, nagy vastagságú, erősen gyűrt belső szerkezetű, jól oldódó, karbonátplatform fáciesű anchimetamorf mészkő alkotja a cikk témájául szolgáló Bükk-fennsík fő tömegét. Itt jegyezzük meg, hogy földrajzi értelemben a Bükk-fennsíkot a Garadna-völgy egy északabbi Kis-fennsíkra és egy délebbi Nagy-fennsíkra választotta szét. Szerkezetföldtani értelemben a Kis-fennsík egy takarós szerkezetet, míg a Nagy-fennsík térsége egy helyben maradt egységet, idegen kifejezéssel paraautochtont alkot. De mi történt a triász mészkővel később, hogy fennsík lett belőle?
Pár sorral fentebb említettük, hogy a triász karbonátos rétegsor a kréta időszakban metamorfózist szenvedett. Ehhez a geológusok számításai szerint a kőzetek 2–3 kbar nyomáson és 250–300°C hőmérsékleten kellett időzzenek a földkéreg mélyén, úgy 6–9 km-es mélységben. A kréta időszakban lezajló metamorfózissal egy időben zajlott le a bükki rétegsorok palásodása és képlékeny deformációja is. Utóbbi során jött létre a hegység mai szerkezetét is meghatározó kelet–nyugati csapású, déli vergenciájú redők sorozata. A mai Bükk-fennsíkot is alkotó triász platformkarbonátok ekkor gyűrődtek egy nagyméretű antiklinálisba (redőboltozatba), amely mellé később további kisebb méretű képlékeny deformációk (például szinklinálisok) társultak. Láthatjuk tehát, hogy a Bükk-fennsíkot alkotó Bükkfennsíki Mészkő Formáció a felszínen ma is látható kőzetszövetének és -szerkezetének kialakulása már a kréta időszakban lezajlott. Itt jegyezzük meg, hogy az intenzív kréta időszaki szerkezetföldtani események a Tethys-óceán és mellékóceánjainak bezáródásához, végső soron Afrika és Eurázsia kőzetlemezeinek közeledéséhez köthetők, amely során a vastag üledékes rétegsorok „satuba szorulva”, a földkéreg mélyére „préselődve” metamorfózist és deformációt szenvedtek.
A triász időszak sekélytengereiben kialakult, majd a krétában a földkéreg mélyén átkristályosodott Bükkfennsíki Mészkő Formáció újbóli lassú felszínre emelkedése már a kréta időszak végén megindulhatott, majd az eocénben folytatódott. Mivel a Bükk a krétában több km-es mélységben helyezkedett el, ezért területéről sem a felszínről, sem mélyfúrásokból nem ismerünk kréta időszaki képződményeket. Utóbbi megállapítás igaz az óharmadidőszak (paleogén) paleocén korára, valamint az eocén kor első és középső szakaszára is. A Bükk vidékét a tengerelöntés (transzgresszió) bizonyítottan csak a késő eocénben érte el, nagyjából 35 millió évvel ezelőtt, délnyugati irányból. Ezekből következik, hogy a Bükk paleo- és mezozoos kőzetekből álló alaphegységi tömbje legalább az eocén kezdetétől (kb. 56 millió év) a késő eocénig, azaz legalább 20 millió évig szárazföldi lepusztulás színtere volt. Az eocénben a Bükköt hordozó kőzetlemez az északi szélesség 27. fokán helyezkedett el, forró és csapadékos trópusi éghajlati körülmények között. Felszínén intenzív lepusztulás, mállás és tönkösödés zajlott, amely hatására egy lapos, elegyengetett felszínné formálódott, ahol az eróziós folyamatok miatt a triász karbonátos kőzetek részben a felszínre takaróztak. Már ekkor elkezdődhetett a jól oldódó mészkövek felszínén egy erőteljes karsztosodás, amely hatására óriástöbrök, barlangos kúp- és toronykarsztok, hegyközi karsztsíkságok formálódtak ki. Az eocén karsztformák természetesen napjainkra már felismerhetetlenek, de a Bükk-fennsík jelenlegi tudásunk szerint ennek az eocén tönkfelszínnek a maradványa.
A Bükk-fennsík triász alaphegységi kőzetekből álló tönkösödött felszíne a harmadidőszak (tercier) során többször eltemetődött és kihantolódott. A késő eocén és oligocén tengerelöntések különféle szemcseméretű törmelékes üledékei a mai Bükkalja és a Déli-Bükk határán, valamint a Kis-fennsík keleti részén és északkeleti előterében fordulnak csak elő. Ez arra enged következtetni, hogy a paleogén során a Bükk-fennsík szigetként emelkedett ki a tengeri üledékgyűjtők világából – a késő oligocéntől már szubtrópusi éghajlati hatások alatt. Utóbbi tényekből következik, hogy a Bükk-fennsík triász mészkövei ezen időszak alatt is szárazföldi térszínen helyezkedtek el, ahol a jól oldódó mészkövek karsztosodása (például a barlangok tágulása) tovább folytatódhatott.
A kora miocénben (eggenburgi korszak) folytatódott a bükk-fennsíki kőzetek szárazulati „életútja”, egyre nagyobb területen takaróztak ki az eróziós folyamatok miatt az alaphegységi mészkövek, felszínükön jelentős karsztosodással. A terület kora miocén későbbi süllyedése miatt az ottnangi, a kárpáti és a kora bádeni korszakok 3–4 millió éves időtartama alatt a teljes Bükk területe eltemetődhetett laza törmelékes üledékekkel, majd robbanásos vulkáni működések piroklasztikus takarójával. A térség késő bádeniben megkezdődött emelkedése miatt a középső miocén bádeni korszakának üledékei hiányoznak a térségből, amely megint lepusztulásos szárazföldi időszakot látszik igazolni. Ez alapvetően a szarmatában is folytatódott, újabb tengerelöntések csak a hegység északnyugati, nyugati és délnyugati előterét érték el, viszont az egész területet érinthették a korábban „felső riolittufának” nevezett vulkáni kitöréstermékek lefedései. A szarmata végétől, a pannon elejétől, azaz a miocén végére a Bükk egy számottevő magasságú, mélyülő völgyekkel tagolt hegységgé alakult, amely fokozatos emelkedése miatt határozottan kiemelkedett már környezetéből.
Ennek megfelelően tehát a Bükk hegység napjainkig tartó folyamatos és egyre intenzívebb karsztosodásával, s mai vízhálózatának kialakulásával a késő miocéntől számolhatunk. Az említett korábbi karsztformák már csak elvétve ismerhetők fel Répáshuta környéki idős töbrök, miocén üledékekkel kitöltött barlangok formájában. Napjainkban már csak a miocén végétől formálódó karsztos térszínek formakincse tanulmányozható, így például a szóban forgó Bükk-fennsík esetében is. A karsztosodás témaköre azonban már egy másik cikkünk témája lesz.
Ne feledjük hazánk legnagyobb fennsíkján csavarogva, hogy egy összetett és évtízmilliókig tartó formálódás eredménye a Bükk-fennsík: alapkőzetei a triász selfen rakódtak le, amelyek a krétában a földkéreg mélyére süllyedtek, az eocénre ismét kiemelkedtek, majd többször elfedődtek a harmadidőszakban tengeri és vulkáni törmelékekkel. A késő miocéntől „teleszkópikusan” kiemelkedő Bükk-fennsík az éghajlati körülményekhez igazodó karsztosodás színtere volt, amely mai arculatát alapvetően meghatározza. Itt jegyezzük meg, hogy a Bükk-fennsík határozott peremmel szakad le környezetére (főleg a déli–délnyugati oldalán), amelynek kérdéskörével már egy korábbi cikkünkben foglalkoztunk.

A Nagy-fennsík (Nagy-mező) pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet

Fotó és szöveg: Veres Zsolt