Kőmosás Csesznek határában

A Bakonyban, festői környezetben elhelyezkedő Csesznek az országjárók egyik kedvelt és közismert célpontja. A legtöbb turista a középkori vár romjait keresi fel vagy éppen via ferrátázik egyet a környékbeli sziklafalakon. Ha viszont geoturistaként érkezünk a bakonyi településre, évszázmilliók üzeneteit olvashatjuk ki az utunkba eső kőzetekből. Noha jó pár évvel ezelőtt mi is írtunk már egy rövidke cikket a cseszneki vár földtanáról, újból elővesszük a témát, hiszen jelentősen bővültek ismereteink a térség geológiájával kapcsolatban. Kalandra fel, irány a kövek világa!

Ha a cseszneki Várhegy környékét megkeressük egy földtani térképen, akkor lila, barna és sárga színnel ábrázolt területeket fedezhetünk fel rajta, amelyek egyenesen berajzolt, „kockás mintázatú” piros vonalakkal határolódnak el egymástól. Ezek az eltérő színű, sűrűn váltakozó egységek viszonylag kis területeket fednek le, s egy rendkívül bonyolult földtani és szerkezetföldtani helyzetet tükröznek. Csesznek térségében a legidősebb kőzetek a késő triász Dachsteini Mészkő Formációhoz tartoznak. 215–210 millió évvel ezelőtt a mai Bakony területét hordozó lemeztöredék, a Dunántúli-középhegységi-egység valahol az Egyenlítő és a Ráktérítő között terült el, több ezer km-re mai földrajzi helyzetétől. Ez alapvetően az Afrikai-kőzetlemez északnyugati sávját jelentette, a Tethys elnevezésű óceán délnyugati partvidékét. Az egykori afrikai szárazföldet óriási kiterjedésű selfek határolták, amelyeken 200 m-nél nem mélyebb, jól mozgatott és átvilágított trópusi tengervíz hullámzott. Az árapály (dagály és apály) uralta Dachsteini-platformon a hosszú évmilliók alatt nyugodt és kvázi folyamatos üledékképződés zajlott, ezért több ezer m-es vastagságban mésziszap halmozódott fel. A mésziszap karbonátos alapanyaga élővilági eredetű (biogén) volt, amely a különféle mészvázú tengeri élőlények (például egysejtűek, csigák, kagylók) anyagából halmozódott fel. Később ez diagenizálódott kemény mészkővé, létrehozva azt a Dachsteini Mészkő Formációt, amely a Dunántúli-középhegység – benne a Bakony – egyik legelterjedtebb kőzettípusa. Visszautalva a bekezdés első mondatára: a Bakony triász mészkövei nem a mai helyükön rakódtak le, onnan a lemeztektonikai folyamatok hatására „utaztak” jelenlegi földrajzi pozíciójukba – tudniillik a Föld szilárd litoszféráját alkotó kőzetlemezek mozognak.
Fiatalabb mezozoos (középidei), azaz jura és kréta képződményeket nem ismerünk a cseszneki Várhegy térségéből, a triászra közvetlenül középső eocén rétegsorok települnek. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy közel 180 millió év kőzetekbe zárt információi hiányoznak Csesznek vidékéről. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem is voltak; hosszú szárazföldi lepusztulásos időszakok alatt nagy vastagságú kőzetsorozatok hordódtak le a térségben, egészen a triász alaphegységi kőzetekig. A késő triász Dachsteini Mészkő Formációra a középső eocén, kb. 40 millió éves Szőci Mészkő Formáció következik. A két formáció kapcsolata részben tektonikus jellegű, de helyenként diszkordancia is megfigyelhető (utóbbi esetben a triász lepusztult és kibillent felszínére települ az eocén). A Szőci Mészkő egy vastagpados kifejlődésű, fehéres-sárgásszürke színű bioklasztos mészkő. Jellegzetes ősmaradványai a kagylók, a csigák, a tengeri sünök, a telepes korallok, a vörösalgák, a nummuliteszek, illetve ezen élőlények töredékei (ezért hívtuk az előbb bioklasztos mészkőnek). A cseszneki Várhegy térségében a triász és az eocén üledékeket a késő oligocén Csatkai Formáció folyóvízi eredetű törmelékes üledékes rétegsorai (konglomerátum, homokkő, aleurolit) fedik be. A negyedidőszakot, azaz a legfiatalabb képződményeket a jégkorszakban képződött lösz és löszszerű üledékek képviselik, amelyek a felszínen jelentős elterjedésben nyomozhatók. Az általános földtani felépítés után nézzük meg a térség szerkezetföldtanát, amely azonban nem könnyíti meg írásunk további értelmezését.
Az évszázmilliókkal ezelőtt lerakódott üledékeket a földkéregben már nem abban a formában találjuk meg, mint kialakulásuk idején. A litoszférában (kőzetburokban) ható különféle erőhatások deformálták a kőzettesteket, azok eltörtek vagy éppen meggyűrődtek. A rideg és képlékeny deformációs események sorozata a szerkezetföldtani vizsgálatok során „visszafejthető”, azaz kiolvasható a kőzetek „memóriájából”. Csesznek térségében egy jobbos (dextrális) oldaleltolódásos, transzpressziós eredetű vetőrendszer azonosítható, amelyhez több kisebb-nagyobb „kapcsolt” vető tartozik. Mielőtt kedves olvasóink hangosan káromkodva bezárnák a cikket, megpróbáljuk kifejteni az előbbi bonyolult szakmai mondat tartalmát, közérthetőbb formában. Noha már korábban, a középső eocén és a kora miocén között történhetett Csesznek térségében deformáció, az ismertetésre kerülő szerkezeti elemek a középső miocén végi (szarmata, kb. 13–11 millió éve) szerkezetfejlődés során alakultak ki. Ekkor a közel párhuzamos törésvonalak mellett/között fekvő kőzetblokkok, amelyek korábban egymáshoz képest horizontálisan mozdultak el – úgynevezett jobbos oldaleltolódások mentén – egy északnyugat–délkeleti tengelyű kompressziós erőtérbe kerültek (ezt a folyamatot nevezzük transzpressziónak vagy transzpressziós deformációnak). Ennek az összenyomásos erőtérnek a kialakulása a Kárpát-Pannon térségben zajló lemeztektonikai folyamatoknak köszönhető, méghozzá a hazánktól délnyugati irányban elhelyezkedő Adriai-mikrolemez („Adriai-tüske”) észak felé való mozgásának, hiszen ez hazánk aljzatát igyekezett – és igyekszik ma is – nekipréselni a stabil Eurázsiai-kőzetlemez peremének. Ha egymás mellett elmozduló kőzetblokkokat nyomunk egymás felé (transzpresszió), nem meglepő, hogy azok kulisszaszerűen feldarabolódnak. Ez történt a Cseszneki-zóna területén is, ahol észak–déli csapású normál vetők mentén szétdarabolódtak az egységek, de létrejöttek rá- és feltolódások is. A Várhegytől nyugatra jelentkező egyik ilyen normál vető veti le a közel függőleges helyzetben lévő és átbuktatott eocén-triász kőzeteket is. Szóval a helyzet elég bonyolult (további szakirodalom a témában)! Az általános bevezető után koncentráljunk a továbbiakban azokra a látványos földtudományi értékekre, amelyeket geoturistaként semmiképpen sem hagyhatunk ki!
A középkori vár maradványai a korábban már bemutatott késő triász Dachsteini Mészkő Formációból álló, normál vetődések közé zárt, kelet–nyugati csapású, a környezetéből kiemelkedő kőzetblokk sziklataraján magasodnak az ég felé (a vár történetéről röviden itt olvashatunk). Fent a kapubástya természetes szálkőzetén kiválóan tanulmányozhatók az egymásra kenődött eocén és triász karbonátos kőzetek vetőkarcokkal díszített felületei. Érdemes a vár falainak építőköveit is áttanulmányozni, hiszen a Várhegy és térségének (döntően) triász, valamint eocén kőzetei köszönnek vissza. A korábban már részletesen bemutatott jobbos oldaleltolódással kombinált feltolódás hozta létre a vártól nyugatra húzódó gerinc 50 m hosszú és 10–15 m magas függőleges sziklafalát is, amelyen napjainkban via ferrata formájában mászhatnak végig a kalandvágyó látogatók. A kőzetfalban több kisebb-nagyobb barlang és azok maradványai is felfedezhetők. Az oldódással létrejött üregekben a bevezetőben már említett oligocén Csatkai Formáció homokos és kavicsos anyagának összecementált kitöltésmaradványait találták meg. A korábban az egész térséget befedő folyóvízi törmelékes üledékes összlet ma az alacsonyabb térszíneken található már csak meg. A mészkő karsztos járatrendszerei tehát egy idős karsztosodás emlékei lehetnek, amelyek valamikor az oligocén és a pleisztocén között formálódhattak ki.
Az előző bekezdésben említett magas és hosszú gerincet vágta át, befűrészelve medrét a lassan emelkedő területbe az Aranyos-patak napjainkban már gyér hozamú kis mellékpatakja. A Bakony legrövidebb szurdoka címet viselő Kőmosó-szurdok tényleg valóban egy „miniszurdok”, hiszen hossza alig 200 m, mélysége viszont annál jelentősebb, helyenként az 50 m-t is eléri. A döntően a középső eocén Szőci Mészkő Formációban futó szurdok az eocén kőzetek korához képest fiatal, hiszen csak a jégkorban formálta ki a vízfolyás jóval nagyobb vízhozamú őse, lépést tartva bevágódásával az emelkedő területbe. Az emelkedés még napjainkban is tart, hiszen a patak több m-es kőzetlépcsőkön vízesésekkel zúg le az alsó kőmedencébe (természetesen csak megfelelő vízhozam esetében). Az egyik ilyen kőmedence a „Török fürdő” névre hallgat, amelyet Bél Mátyás már 1731-ben említett (nevét Török Bálintról, a vár egykori uráról kapta). A patak korábbi, „vízdúsabb” évszázadaiban és évtizedeiben ebben a természetes kőmedencében nyaranta hangos zsivallyal pancsoltak a cseszneki gyerekek. A szurdok meredek és sziklás falai, mohos kőtömbökkel tarkított medre misztikus hangulatot kölcsönöz a nyirkos, hűvös mikroklimatikus völgynek. Érdemes a völgytalpon kószálva nyitott szemmel járni, hiszen az eocén sekélytengeri élővilág (például nummuliteszek, kagylók) kővé vált maradványaival is találkozhatunk fosszíliák formájában. Napjainkban a szurdok oldalában is húzódik egy via ferrata, amely egyébként hazánk első “vasalt útja” (2013).

A Kőmosó-szurdokban kisebb-nagyobb barlangokat is tanulmányozhatunk, amelyek az eocén mészkőben oldódtak ki. A szurdok nyugati oldalában találjuk az ovális bejáratú, 3 m hosszú és 2 m magas Cseszneki-sziklaodút vagy más néven Kecske-likat. Az üreg nem más, mint egy hajdani nagyobb kiterjedésű járatrendszer gömbfülke-maradványa. Vele szemben, a Várhegy oldalában tátong a Ceszneki- vagy Kőmosó-barlang. A nehezen járható, alacsony bejáratú, kúszójárataival együtt 30 m-es hosszúságú üreg falán cseppkő- és mésztufa-bekérgezések figyelhetők meg. Nagy hasadékterméből egy napjainkban agyaggal eltömődött járat vezetett valaha a felszínre (régészeti leletek is előkerültek az üregrendszerből). A járatot Bél Mátyás is ismerte, a néphit a vár titkos kijáratának tartotta. Innen délkeletre, a bokros Várhegy oldalában nyílik a 6 m hosszú kétnyílású barlang, a Cseszneki-átjáró. A szurdok barlangjai a karbonátos kőzettest gyomrában keveredési korrózióval alakultak ki, természetes nyílásuk nem volt a felszínre, a bevágódó patak eróziója nyitotta meg a kőzettest mélyén „bujkáló” üregeket. A barlangok kioldódásához nagyban hozzájárultak a kőzetekben húzódó törésvonalak is, hiszen ezek mentén intenzívebb volt a keveredési korróziós oldódás.
Ha megnéztük a szurdokot és a vár maradványait, érdemes még elugrani a település délkeleti szélén található, parkolónak kialakított felhagyott kőfejtőbe is. Itt a szurdokban már megfigyelt eocén Szőci Mészkő rétegsorát tanulmányozhatjuk, egy átbuktatott helyzetben lévő antiklinális (boltozat) formájában. Ősmaradványokat itt is találhatunk.

A cseszneki Kőmosó-szurdok pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet

Fotó és szöveg: Veres Zsolt