Hajdúvárosi erődök nyomában

Közép-Tiszántúli utazásaink során gyakran találkozhatunk „hajdú” előtaggal ellátott településnevekkel, vagy magával a Hajdúság földrajzi tájegység-névvel is. A változó méretű és lakosságú, sok esetben sepciális alaprajzzal rendelkező településeken múzeumokban, ódon templomok és erődök falai között ismerkedhetünk meg a térség izgalmas történetével. Írásunkban a hajdúk, a hajdúsági városok, valamint az őket védő erődök történetével ismerkedünk meg. Kalandra fel, irány a kövek világa!

Először nézzük át a hadjúk történetét, illetve magának a hajdú névnek az eredetét. A „hajdú” szó kialakulása nem teljesen tisztázott, lehet magyar, illetve török eredetű is. A magyar a „hajtó” vagy „hajdó” szóból eredeztethető, amely a hajdúk ősi foglalkozására, a marhahajcsárságra utalhat. Ha a török nyelvből érkezett a szó, akkor az a „haiduk” vagy „hayduk” szavakból származtatható, amely magyar gyalogos katonát jelent. A hajdúk eredetileg fegyveres marhapásztorok voltak a középkori Magyarországon, akik a nagy létszámú csordákat őrizték, s ha kellett, fegyverrel védték meg a feudális magáncsapatok, a portyázó törökök, no meg persze a vadállatok ellen. A hajdúk a magyar Nagyalföld rónaságain felnevelt marhákat saját lábukon hajtották ki Ausztriába, Bajorországba, illetve Észak-Itáliába, ahol óriási pénzekért adták el őket, jelentős bevételeket teremtve a Magyar Királyságnak.
A fegyverforgatáshoz is értő marhapásztorok egyre gyakrabban vállaltak katonai feladatokat is a 15. század végétől, illetve a 16. század elejétől. Jelentős szerepük volt a hajdú katonáknak már az 1514-es Dózsa-féle felkelésben, majd a török háborúk idején is. A 16. században a fegyveres marhapásztorok mellé földjüket vesztett kisnemesek, végvári katonák és szökött jobbágyok szegődtek, kialakítva egy fokozatosan erősödő társadalmi réteget. Ők adták azokat a harcosokat, akik a tizenöt éves háborúban (1591–1606) és a Bocskai-felkelésben (1604–1606) már jelentős szereppel bírtak (előbbi háborúban szerveződtek hivatásos katonai renddé). A hajdúk tehát marhapásztorkodás helyett zsoldos katonai szolgálatot vállaltak királyi várakban, erdélyi fejedelmeknél és földesúri magánhadseregekben. Kialakult sajátos katonai szervezetük – elöljáróikat, kapitányaikat, hadnagyaikat és tizedeseiket maguk választották – és jellemző harcmodoruk, amelynek lényege a portyázás és lesvetés volt.
Bocskai István az általa vezetett Habsburg-ellenes felkelésben nemcsak katonáivá fogadta a hajdúkat, hanem a harcok befejeződése után le is telepítette őket (9254 vitéz) tisztántúli birtokain, a Dél-Bihartól a Sajó–Hernád torkolatáig húzódó félkör alakú sávban. A hajdúk letelepítését Bocskai a felvidéki Korponán mondta ki 1605. december 12-én. Szerződésük szerint háború idején katonáskodtak, ennek fejében közösen nemesi szabadságot kaptak, és mentesültek mindennemű földesúri szolgáltatás alól (hajdúszabadság). Bocskai után még számos erdélyi fejedelem létesített hajdútelepeket, az utolsó hajdúszabadságot II. Rákóczi Ferenc adta ki Tarpának (1709). A Rákóczi-szabadságharc bukása után fokozatosan elkezdődött a hajdúk jobbágysorba süllyesztése, szabadságjogaik megnyírbálásával.

Településeik egyedi helyet foglaltak el az akkori Magyarország településállományában. 1608–1609-ben jött létre az akkori Szabolcs vármegyében a hét öreg vagy nagyhajdúváros: Böszörmény, Dorog, Hadház, Nánás, Polgár, Szoboszló és Vámospércs. Ezek a városok a 17. század végén hozták létre a Hajdúkerületet, amely a vármegyékkel egyenrangú, önálló törvényhatóságként működött egészen 1876-ig (ekkor a városok elvesztették korábban szerzett előjogaikat). Írásunk további részében az „öreg hajdúvárosok” ősi épületei közül mutatunk be három objektumot.
Kezdjük vizsgálódásainkat Hajdúnánás városában. A város klasszikus példája a hajdúvárosokra jellemző kétbeltelkes vagy ólastelkes településszerkezetnek, amely létrejötte fokozatosan bővülő történelmi katonai védelmi rendszerének köszönhető. A város belső magjában álltak a lakóházak és az erődített templom téglafalas bástyái, amelyeket árokrendszer és hajdúpalánk védett. Ezt az ősi városmagot övezték az ólaskertek, amelyek alapvetően mezőgazdasági funkciót láttak el. A hajdúváros népességének gyarapodásával az ólaskertek fokozatosan benépesültek, ezért ezen túl újabb földsánc építésére volt szükség, amelyen négy kapun át lehetett bejutni (ezekre a kapukra őrtornyokban álló strázsák vigyáztak). Ez a négyes erődrendszer (templom, téglafal bástyákkal, hajdúpalánk, külső árok) kellő védelmet nyújtott kisebb portyázó, fosztogató csapatok ellen. Az erősség legtovább fennmaradt része a tégla erődfal volt, amelyet 1867-ben bontottak el. Napjainkban a református templom mellett az ősi templomerőd délkeleti, zsindellyel fedett bástyájának rekonstrukciója látható.

A következő hajdúváros a napjainkban termálfürdőjéről nevezetes Hajdúszoboszló, amelyet 1606-ban alapítottak Bocskai hajdúi. Hajdúnánáshoz hasonlóan a település központjában álló református templom mellett találjuk a középkori templomerőd rekonstruált maradványait. A középkori eredetű templomot valaha egy 100 x 50 m-es nagyságú, szabályos téglalap alakú erődítés vette körbe, két téglalap alakú és két kerek bástyával. Az erődítést már a hajdúk letelepítése előtt (15. század) felhúzhatták a reformáció és a török elleni harcok védekezései miatt, de pontos építési idejét nem ismerjük. Azt viszont tudjuk, hogy 1660-ban Szeidi török basa nagy erőkkel támadta az erődöt. Újjáépítése a 18. századra tehető. Érdekességnek számítanak az erődfalon szabályos távolságokban elhelyezkedő, kifelé és befelé is szélesedő lőrések, amelyek kilövő nyílásai kulcslyuk-alakot formáznak. A kis tornyot zsindelyfedés borítja.
Röviden még szeretnénk megemlíteni a szomszédos Hajdúszovát település erődfalának maradványait is. A mai erődfal elődje 1594-ben pusztulhatott el, ennek helyére épült fel a napjaikban is látható fal 1640 és 1643 között, saroktornyaival és kulcslyuk alakú lőréseivel együtt. Ekkoriban még vizesárok is övezte a falat. A védelmi funkció megszűnésével a lőréseket a 18. század elején befalazták. 1785-ben az új templom felépítésekor pedig lebontották a két keleti tornyot, és a ma látható nyugati kivételével az erődfalat is.

A hajdúszoboszlói erődfal pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet

Fotó és szöveg: Veres Zsolt