A Szolcsvai-búvópatak nyomában

A Torockói-hegység bővelkedik olyan természeti látnivalókban, amelyek az egész Kárpát-medencében egyedülállónak számítanak. Gondoljunk csak a Tordai– vagy a Túri-hasadékra, a Kőközi– vagy éppen a Remetei-szorosra, de ezek közé tartozik Torockó varázslatos vidéke is. A hegység északnyugati peremén, az Aranyos folyócska völgyétől egy kőhajításnyira azonban egy olyan karsztjelenség kereshető fel, amely talán kevésbé ismert a magyarországi turisták körében. Írásunkban a Szolcsvai-búvópatak rendszerét tekintjük át, természetesen az évmilliók tükrében. Kalandra fel, irány a kövek világa!

A Torockói-hegység területe az Erdélyi-szigethegység része, amelyet a Fehér-Körös és az Aranyos folyó völgye két eltérő földtani-szerkezetföldtani egységre oszt. Az említett folyóktól északra eső nagyobb részt idős, prekambriumi–ópaleozoikumi kristályos kőzetek, valamint az ezekre települő mezozoos (középidei) sekélytengeri üledékek alkotják (ide tartozik például a karsztjairól nevezetes Bihar-hegység is). A Szigethegység délebbi egységét viszont ultrabázikus és bázikus magmás kőzetek, valamint triász és jura mélytengeri üledékek építik fel, amelyek a néhai Vardar–Maros-óceánban rakódtak le. Az északi részek sekélytengeri kőzetei és a déli vidékek mélytengeri képződményei csak a kréta időszak végén kerültek egymás mellé a területen zajló aktív lemeztektonikai, takaróképződési folyamatok hatására. A Torockói-hegység kies vidéke az Erdélyi-szigethegység déli területeihez tartozik. Noha foltokban itt is kibukkannak a prekambrium végi és ópaleozoos metamorfitok, a térség földtani felépítésében a jura ofiolitok, a szintén jura zátonymészkövek és a kréta flisösszletek a meghatározók. A továbbiakban csak a jura karbonátos kőzeteket mutatjuk be részletesebben.
Az északkelet–délnyugati csapású, kb. 70 km-es hosszúságú Torockói-hegység fő tömegét a jura időszak végén (tithon korszak, kb. 150 millió év) keletkezett mészkő alkotja, amelyet Strambergi mészkőnek is neveznek a szakirodalomban. A fentebb említett Marosi-óceán hátsága, a szétnyíló és távolodó kőzetlemezek hasadékai mentén forró bazaltos kőzetolvadék áramlott fel a jura időszakban. A tenger szintjét elérő vagy megközelítő tenger alatti vulkáni hátságokon, szigeteken (seamount), majd szigetíveken nagy tömegű zátonymészkő keletkezett a trópusi tengervízben. Az egykori zátonyalkotó és zátonylakó élőlények meszes vázaiból száz m-es vastagságú, döntően vastagpados kifejlődésű, nagy tisztaságú, világosszürke színű biogén mészkő halmozódott fel hosszú idő alatt, amely a szóban forgó hegység, illetve a cikk témáját is adó Szolcsvai-búvópatak környéki hegyek tömegét alkotja. Ez a biogén mészkő hatalmas takarós szerkezeteket (például Csumerna-fennsík, Bedellői-havasok), takaróroncsokat (például Vulkán) vagy olisztolitokat (például Kecske-kő) alkot a Torockói-hegység vidékén, jellegzetes és markáns felszínformákkal. Ez a késő jura zátonymészkő hordozza a Szolcsvai-búvópatak térségében fellelhető felszíni és felszín alatti karsztos formakincset is (ezek közé tartozik természetesen a búvópatak rendszere is). Először azonban nem a barlang bemutatásával kezdenénk, hanem a víz útját követve jutunk majd el a méretes (35 m magas, 4 m széles) barlangnyíláshoz, amely 567 m-es tengerszint feletti magasságban tátong.
Az Aranyos folyócska felé, északi irányban két patakocska siet Alsószolcsva térségében: a Poieni- és a Ponor-patak (valamint utóbbi mellékpatakja, a Száraz-patak). A két patak azonban egy óriási, kisebb-nagyobb barlangüregekkel tarkított sziklafal tövében a mélybe bukik, méghozzá egy víznyelőben. Egy természetes vízfolyás eltűnését a kőzetek hasadékaiban víznyugatnak hívják errefelé. A Poieni-patak eltűnése előtt egy látványos (75 m magas) vízesést is formál a késő jura zátonymészkő alkotta sziklafalon. Döntően tehát a két patak adja azt a vízmennyiséget, amely a lenti Szolcsvai-búvópatak barlangjának száján kiömlik. Nagyobb szárazság idején a Poieni-patak medre és vízesése száraz, még a Ponor-patak vízhozama is erősen lecsökken. Ezek ellenére a barlangból bőséges vízmennyiség érkezik így is, amely további mélységi vízutánpótlásra enged következtetni.
A rejtélyes, vízzel telt és száraz, kanyargós járatokból álló, termekkel tarkított rendszer már korán felkeltette a szakemberek figyelmét. Első írásos említése Ignatz Lenk von Traunfeld nevéhez fűződik 1839-ből, de ő nem merészkedett be a sötét járatrendszerbe. Dr. Balogh Ernő 1938-ban kezdte el a barlang alapos feltérképezését, amelyet az 1950-es években intenzíven folytatott. Az ekkor készült térképe a mai napig fontos referenciának számít, a barlangi névanyag (például cseppkövek, termek) legnagyobb része is tőle ered. 1979 és 1984 között balázsfalvi barlangászok kutatták tovább a karsztos rendszert, kiépítve többek között a bejárati szakaszt. Jelenleg az ismert járatrendszerek hossza 5200 m.

A jura mészkövet a felszín felől leszivárgó enyhén szénsavas csapadékvíz oldja, a meszes vízből a barlangjáratokban cseppkövek formálódtak ki (maga a járatrendszer is egy észak–déli irányú törésvonal menti oldódással alakult ki). A főjárat cseppkövekben szegényebb, de a Csodaterem és a Szűzterem bővelkedik karbonátos kiválásokban. A Csodaterem függőcseppkövei (sztalagtitjai) a kiáramló levegő miatt általában csavart és ferde formákat vesznek fel. Az állócseppkövek (sztalagmitok) változatos méret- és alakgazdagságban vannak jelen. A legnagyobb ilyen állócseppkő a Főmufti, a maga 2 m-es átmérőjével, valamint 6 m-es magasságával. A Szűzterem északi falát cseppkőfolyások díszítik, alján pedig cseppkőmedencék díszlenek. A cseppkőfolyások a főjárat többi részében is megjelennek, korallszerű, részletgazdag cseppkőképződményekkel egyetemben. Az édesvízi karbonátos kiválások mellett az élővilág is jelentős lerakódásokat (guanó) hagyott a barlangban. Nem véletlen, hiszen itt él Európa legnagyobb denevérpopulációja, 6 faj körülbelül 5000–6000 egyede. A Csodaterem aljzatát 0,1–0,7 m vastag, mineralizálódott guanó borítja, amelynek foszfortartalma 3,76–39,55% között mozog. Balogh Ernő ízeltlábú és csigafajokról is tesz említést munkáiban, amelyek a barlangi sötétséghez alkalmazkodtak.
Az Erdélyi-szigethegység egyik leglátványosabb forrásbarlang-nyílása (és a felette tornyosuló 50–60 m magas sziklafal) szabadon megtekinthető, de magának a járatrendszernek a bejárása csak gyakorlott barlangászoknak ajánlott, a megfelelő engedélyek birtokában. A vizet árasztó barlangtól ne feledjünk el felmászni a cikk elején említett vízeséshez sem, ahol a víz a mélybe bukik egy víznyelő torkán keresztül. Ha időnk engedi észak felé is kiváló túrákat tehetünk: egy ortodox kolostor érintésével elmehetünk a Sipote-vízesések felé, majd travertínó-kiválásokkal ékes források megtekintésével felmászhatunk a Bedellő-plató mészkőfennsíkjára is.

A Szolcsvai-búvópatak pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet

Fotó és szöveg: Veres Zsolt