A Latorica füves kupoláin

A Déli-Kárpátok vagy korábbi nevén a Déli-Felföld a Kárpát-medence egyik legváltozatosabb hegyivilága. Annak ellenére, hogy javarészt takarós szerkezetekbe préselt mélységi magmás és metamorf (azaz kristályos) kőzetek alkotják, a hegyláncai a maguk nemében mind egyedi képet festenek. Jelen írásunkban a Fogarasi-havasok és a Páreng között húzódó, egymással közel párhuzamos hegyláncok közül a Páreng „árnyékában” megbújó, kevésbé ismert Latorica földtudományi és tájképi értékeivel ismerkedünk meg. Kalandra fel, irány a kövek világa!

A Latorica nyugat–keleti irányban hosszan elnyúló, kelet felé lealacsonyodó gerincét nyugaton, keleten és északon a Nagy-Lotár (Lotru), míg délen a Latorica vízfolyása határolja. A szomszéd hegységek a Páreng és a Kapacina (délen és nyugaton) és a Lotár-hegység (északon és keleten). A hegység ösvényeit járva, figyelmesen a lábunk elé tekintve „selymesen” csillogó, palás szerkezetű kőzetekkel találkozhatunk, amelyek a térséget alkotó Géta-takaró kristályos képződményei. A többszörösen metamorfizálódott, szakmai kifejezéssel polimetamorf kőzetek „alapanyagai” évszázmilliókkal ezelőtt létezett üledékgyűjtőkben (óceánokban, tengerekben) lerakódott üledékek – például agyag, kőzetliszt, homok, mésziszap – voltak. Ezek a szedimentek a földtörténet későbbi szakaszaiban – a különféle hegységképződési fázisokhoz köthetően – a földkéreg mélyére kerülve szilárd fázisban átkristályosodtak, azaz metamorfizálódtak. Ez a lerakódás, illetve a metamorfózis sem a mai földrajzi helyén következett be, hanem több ezer km-re jelenlegi pozíciójától, valahol az Egyenlítő vidékén. A fent megnevezett tengeri üledékek a földtörténeti prekambriumban (ős- és előidő) és a paleozoikum (óidő) első felében rakódtak le laza üledékként, majd szintén a prekambriumban/paleozoikumban, több fázisban (1000–800 millió, 500–475 millió év, 325–315 millió év) metamorfizálódtak. Az ősi kristályos kőzeteket a paleozoikum és mezozoikum (középidő) későbbi szakaszaiban törmelékes és karbonátos üledékes kőzetek fedték be, ezek azonban a szóban forgó hegységben nem érhetők tetten (kivéve a Latorica keleti részeit, ahol jura időszaki mészkő jelenik meg).
A Déli-Kárpátokat felépítő bonyolult takarós egységek az alpi hegységképződés szakaszában, a kréta időszaki ausztriai és larámi fázisok során jöttek létre. A takarók olyan hatalmas kőzettestek, amelyek lenyíródtak eredeti aljzatukról, s akár több ezer km-t vándorolva kerültek új helyükre. A Déli-Kárpátok térségében a takaróképződést a kréta időszakban az Afrikai- és Eurázsiai-lemez közeledése váltotta ki, a „harapófogóba” kerülő, egymásra préselődő kőzettestek miatt. A Latorica vidékét a Déli-Kárpátokat felépítő három nagy takarórendszer (Dunai-, Szörényi- és Géta) közül az úgynevezett Géta-takaró alkotja, amely a felsoroltak közül a legfelső szerkezeti helyzetű. Kőzetei közül a csillámpalával, a fillittel, a gneisszel és az amfibolitokkal találkozhatunk vándorlásaink során.
A kőzettani felépítés természetesen a formakincsben is megmutatkozik, ahogyan az lenni szokott; azaz a morfológia árulkodik. A Latorica tömegébe mélyen bevágódó vízfolyások kemény és ellenálló kőzeteken (például jura időszaki mészkő, konglomerátum, gneisz és gránit) zuhatagokkal tarkított szurdokokat, míg a könnyebben pusztuló kristályos palákon széles völgyeket alakítottak ki. Meseszép szurdokok kereshetők fel a Latorica-, a Rudăreasa-, a Mănăileasa- és a Nagy-Lotár völgyében. A mészkővel fedett területek a felszíni és a felszín alatti karsztos formák tárházát vonultatják fel, amelyek közül a barlangok (Peştera Usula, Inşirata, Laptelui, Vidruţei) és a zsombolyok emelendők ki. Utóbbiak közül a Florilor-zsomboly említendő, ahol a 36 m mély aknabarlang alul két, cseppkövekkel és kalcitkristályokkal kitöltött vízszintes ágban folytatódik. Természetesen a mészkőterületek élesebb formái a hegygerincen is megmutatkoznak, hiszen a Latorica keleti végén már szintén ott van a jura időszaki mészkő.
Korábban már részletesebben foglalkoztunk a Déli-Kárpátokban a földtörténet során kialakult lepusztulási felszínekkel. A Latoricában mindhárom tetten érhető: a 2000 m körüli csúcsok a Boreszku-felszínt alkotják, amely előbb a Sebes-, majd a Gornovica-felszínre ereszkedik le. Ezeket a különféle tengerszint feletti magasságokban elhelyezkedő szinteket természetesen a hegység vízfolyásai alaposan felszabdalták – különösen a főgerinc irányából a Nagy-Lotár és a Latorica folyók felé igyekvők. Itt jegyezzük meg, hogy a Boreszku-felszínen ül a hegység legmagasabb pontja, a 2053 m magas Frătoşteanu Mare is.

A platószerű gerinc bejárása után érdemes leereszkedni a Latorica folyócska völgyébe is, ahol további földtudományi értékek várnak ránk. Az Ibolya-tó és a Latorica-tó láposodó tavainak medrei valószínűleg a jégkorszakban, a jég és a hó eróziós munkája (niváció, azaz hómarás) során jöttek létre. A Latorica völgyében a vízesések közül az Ördögmalom- és a Függő-vízesések emelendők ki. A mesterségesen felduzzasztott tavak közül a Latoricán a Sárga-tó és a Petriman-tó, míg a Nagy-Lotáron a Vidra-tó és a Balindru-tó érdemesek említésre.
Dr. Pinczés Zoltán „A Déli-Felföld természeti földrajza” c. örök klasszikusa a következőt írja a hegység növény- és állatvilágáról: „A hegység alsó, 600‒1600 m közötti térszíneit hegyi juharral (Acer pseudo-platanus) kevert bükkerdő (Fagus sylvatica) borítja, amely fölfelé tűlevelű erdőbe – lucfenyő (Picea excelsa), jegenyefenyő (Abies alba) – megy át. A Latorica-szurdok meredek oldalán nő a vörösfenyő (Larix decidua ssp. carpatica) egyik legszebb őshonos kárpáti állománya, amelyből 84 ha védett terület. A hegység legmagasabb része már az alpesi és szubalpesi övezethez tartozik. Ennek különleges növényvilágát elsősorban a Frătoşteanu glaciális formáin és mély katlanjaiban csodálhatjuk meg. A sziklatörmelék pionir növényeihez tartozik a sziklai üröm (Artemisia petrosa), a bachofen veronika (Veronica bachoffeni), az alpesi aranyzab (Trisetum alpestre), a felemáslevelű galaj (Galium anisophyllum), a rózsás varjúhály (Sedum rosea), a reichenbachi nőszirom (Iris reichenbachii), valamint különböző fűfélék: vörös csenkesz (Festuca rubra), havasi csenkesz (Festuca estris). A havasi mészkövek rendzina talaján nő a Haynald nyúlfarkfű (Sesleria haynaldiana), a lila csenkesz (Festuca amethystina), az erdélyi repcsény (Erysimum transsilvanicum), a tűlevelű szegfű (Dianthus spiculifolius), az alpesi őszirózsa (Aster alpinus). A Boreszku-felszín az alpi rétek igazi területe tippannal (Agrostis rupestris), csenkesszel (Festuca supina), szőrfűvel (Nardus stricta), melyek között a szártalan habszegfű (Silene acaulis) és a korai tárnics (Gentiana verna) virágzik.”
E sorok írója 2021 nyarán a legendás „Hazajáró” című sorozat földtudományi szakértője volt a Latoricában; a film ezen a linken tekinthető meg.

A Latorica pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet

Fotó és szöveg: Veres Zsolt