A dognácskai ércbányászok nyomában

Vannak olyan Kárpát-medencei hegységnevek, amelyek a legtöbb magyar ember számára ismerősen csengenek. Ilyenek például a Mátra, a Hargita, a Mecsek vagy éppen a Fogarasi-havasok. A Dognácskai-hegység esetében nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy ezen földrajzi név nem tartozik a fent felsoroltak közé. A Bánsági-hegyvidék nyugati peremén, az Alföld szomszédságában szégyenlősen bújik meg az erdőkkel fedett alacsony középhegység, amelyet nagyon kevés turista jár és ismer. Írásunkban az egykori bányavidék mélyére hatolunk, s megismerkedünk a hegység földtanával és ércképző folyamataival. Kalandra fel, irány a kövek világa!

A korábban Déli-Felföldnek nevezett nagy természetföldrajzi egységet a Déli-Kárpátok és a Bánsági-hegyvidék alkotja. A Déli-Kárpátoktól a Temes–Mehádiai–Cserna-árokkal elhatárolódó Bánsági-hegyvidék területét északon a Maros-völgy, keleten a Hátszegi-medence, a Bisztra-patak és a fent említett tektonikus süllyedék választja el a szomszédos tájegységektől. Délen az Al-Dunával határos, míg nyugat felé a Pannon-medence síkvidéki tájai keretezik. A bonyolult földtani felépítésű és fejlődésű, takarós szerkezetekből álló, ásványkincsekben gazdag helyvidék valójában földtani–szerkezetföldtani értelemben a Déli-Kárpátok folytatása, de domborzati alapon külön tájegységként kezelik a földrajzosok. Ez utóbbi az alacsonyabb középhegységi jelleg és az erős tektonikus feldaraboltság miatt indokolt. A rendkívül változatos geológiájú vonulatokat a szerkezeti–kőzettani adottságokhoz igazodó felszínformák sokszínűsége jellemzi. Írásunk további részében a Krassó–Szörényi- vagy Bánsági-érchegység legnyugatabbi és kevésbé ismert tagjába, a Dognácskai-hegységbe látogatunk el. Az érdekes hangzású név szerb eredetű, és az oszmán–török doğan (sólyom) vagy a délszláv dugnati (marhákat hajtani) szóból származhat.
Az Aninai-hegység északnyugati peremén a Pogányostól a Karasig húzódó Dognácskai-hegységet keleten a Resica-völgy zárja le, nyugat felé pedig észrevétlenül simul bele a fiatal üledékekkel fedett Alföldbe. A közepes magasságú (500 m), erdőkkel fedett hegységet a Berzava-völgy‒Resica‒Boksánbánya vonala két részre osztja. A déli nagyobb része két észak–déli irányú hegyvonulatból áll, amelyeket a Dognácskai-völgy választ el egymástól. A nyugati gerinc a hosszabb és magasabb, amely a Culmea Mare csúcsban 617 m-t ér el. A keleti vonulat keskenyebb. Mindkét gerincből több oldalgerinc ágazik ki. A Berzavától északra az Areniş (549 m) elszigetelt tömege emelkedik.
A Dognácskai-hegység fő tömegét az úgynevezett Szupragéta-takaró prekambriumi–ópaleozoos metamorf (átalakult) típusú kőzetei – gneisz, kvarcit, amfibolit, zöldpala – alkotják. Az ősi kristályos kőzetek alkotta egységet a jura és kréta üledékekkel (például mészkő, homokkő, konglomerátum) kitöltött Dognácskai-szinklinális (redőteknő) tagolja, amely cikkünk témája, az ércesedés szempontjából lesz fontos földtani képződmény. A jura időszak végén és a kréta időszak elején lerakódott mészkövekbe nyomultak ugyanis bele azok a magmás testek, amelyek a terület ércvagyonát létrehozták. A továbbiakban ezekkel az ércképző folyamatokkal foglalkozunk részletesebben.
A kréta időszak végén (kb. 65–60 millió évvel ezelőtt), egy szubdukciós, azaz lemezalábukásos eseményhez köthetően a földkéreg mélyreható törésvonalai mentén mészalkáli jellegű magmás testek nyomultak fel. A forró kőzetolvadék a már korábban említett mészkövekbe hatolt be változó alakú és kiterjedésű intrúziók formájában, majd granodioritként kristályosodott ki. A kréta időszak végén kezdődő, de a paleogén elejére (paleocén kor) is átnyúló magmás esemény képződményeit banatitoknak hívjuk, amely a Bánság nevéből származik. Itt jegyezzük meg, hogy a banatit-öv az Erdélyi-szigethegység és a Déli-Kárpátok nyugati szegélyén, valamint Kelet-Szerbia területén húzódik, nagyjából észak–déli irányban (a banatitokról egy korábbi cikkünkben már értekeztünk).
Az említett magmás testek a karbonátos mellékkőzeteket zónákba rendezve átalakították, egy úgynevezett szkarnos (kontakt metaszomatikus) ércesedési típust, szilikátokban, oxidokban és szulfidokban gazdag dúsulásokat hozva létre, 150 m hosszú és 2–40 m vastag telérek formájában. Ha már megemlítettük, érdemes pár szót szólni magáról a szkarnos ércesedésről. Maga a szkarn svéd eredetű szó a telepek szívós, nehezen fejthető jellegére utal. Ilyen típusú ércesedés karbonátos kőzetek (például mészkő, dolomit) és az azokba benyomuló gránitos–dioritos magma érintkezési zónájában alakul ki több km-es mélységben, 350–650°C-os hőmérsékleti értékek között. A magmából származó Si-ban gazdag fluidumok reakcióba lépnek a karbonátos kőzetek Ca- és Mg-tartalmú ásványaival, Ca- és Ca-Mg-szilikátokat hozva létre, ércásványok kíséretében. A megszülető új ásványok a magmás benyomulástól távolodva zonalitást mutatnak, a repedésrendszerekben másodlagos és további zonalitás is kialakul. A magmás kőzetben endoszkarn, a mellékkőzetben exoszkarn jön létre (a folyamatot gyakran kontakt metamorfózis kíséri). Az ércásványok (például magnetit, wolframit, scheelit, kalkopirit, pirrhotin, szfalerit, pirit) tömeges pecsétekben, hintetten vagy repedéskitöltésekben jelennek meg. A szkarnosodás nemérces ásványai általában a gránátok, a Ca-tartalmú amfibolok és piroxének.
Vaskő és Dognácska települések térségében a vasércesedés volt a jellemző, amelynek hordozó ércásványai a magnetit és a hematit voltak (azaz vas-oxid-ásványok). Ezen vastartalmú telérek képezték a vaskő–dognácskai bányászat alapját, illetve ez volt a nyersanyaga a resicai vaskohászatnak és vasfeldolgozásnak is. A szkarnosodást erőteljes helyi jellegű kontakt metamorfózis is kísérte, amely során márvány született. A magmás benyomulások körül nagy kiterjedésű kontaktudvar jött létre, amelynek szélei felé haladva a vas-oxidok dominanciáját a szulfidok váltották fel. Utóbbiak közé a pirit, a kalkopirit, a galenit és a szfalerit tartozik. Sorrendben haladva ezek a vas, a réz, az ólom és a cink ércásványai. Ezek az ércek a bánsági kontakt öv déli sávjában uralkodnak, Oravicabánya, Csiklóbánya, Szászkabánya és Újmoldova egykori bányásztelepülések térségében.
Vaskő és Dognácska bányásztelepülések térségében, a néhai bányákban (például Aurora, Julianna, Teréz, Paulus, Ursoanea, Jupiter, Delius, Reichenstein, Carolus) a következő ásványfajok fordulnak elő, a teljesség igénye nélkül: kvarc, talk, flogopit, paligorszkit, hedenbergit, tremolit, aktinolit, andradit, epidot, magnetit, hematit, pirit, kalkopirit, covellin, kalcit, gipsz, malachit. Vaskő a típuslelőhelye a ludwigit és a veszelyit ásványoknak, illetve Dognácska település nevét őrzi a Krenner József mineralógus által 1884-ben leírt dognácskaitnak (utóbbi egy „ásványkeverék”). Nem véletlen tehát, hogy az ércesedés miatt itt találhatóak a Kárpát-medence leggazdagabb ásványlelőhelyei, amely a területet a gyűjtők körében a Dognácskai-hegységet isteni magaslatokba emeli. Noha a bányák napjainkra megszűntek, a régi meddőhányókban még érdemes keresgélni.
Boksánbánya, Vaskő és Dognácska településeket járva egymást érik a bányászattörténeti emlékek, amelyeket egy másik cikkünkben fogunk részletezni.

A Dognácskai-hegység (vaskői fotó) pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet

Fotó és szöveg: Veres Zsolt