Előző geokéktúrás cikkünkben az Írott-kőtől vándoroltunk Abaliget vasútállomásig. A Dunántúli-dombság kies vidékei bőven tartogattak földtudományi látnivalókat, gondoljunk csak a homokkőbe mélyülő szurdokokra, a löszmélyutakra vagy éppen a néhai szénhidrogén-bányászati emlékekre. A Mecsek lábához érve, Abaligettől azonban teljesen más táji és földtani környezet fogad minket. Itt már jóval idősebb és ellenállóbb kőzetekkel fogunk találkozni, amelyek nem egy esetben évszázmilliók üzenetét hordozzák. A barlangok, látványos sziklaképződmények, földtani alapszelvények, hűs szurdokok és források világa ez, amelyek igazi geo-élményeket nyújtanak bejáróinak. A teljes Országos Kékkör földtudományi értékeit bemutató sorozatunk befejező írásában a Mecsek és a Geresdi-dombság földtudományi, tájképi és kultúrtörténeti értékeit vesszük szemügyre, szigorúan a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra útvonalai mentén. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A Jakab-hegy „vörös óriása”
Abaligetről a Nyugat-Mecsek víznyelőkkel, dolinákkal (töbrökkel) és barlangokkal „lyuggatott”, triász üledékes kőzetekből álló karsztján haladunk délies irányban, a Jakab-hegy tömbje felé. Abaligeten ne feledjük el szakvezetéssel bejárni a 2000 m-es hosszúságú Abaligeti-barlangot, amely a triász időszaki, kb. 245–240 millió éves Lapisi Mészkő Formációban oldódott ki. Vándorlásunk közben, a Jakab-hegy alatt érintjük a volt Petőcz-akna emlékhelyét is, amely az itteni uránbányák egyik szállítóaknája volt (1146 m-es mélységig hatolt le). Hamarosan combos emelkedésbe kezdünk, a Jakab-hegyre (592 m) érkeztünk!
A Jakab-hegyet döntően vöröses és szürkés színezetű törmelékes üledékes kőzetek (pl. konglomerátum, homokkő) építik fel, amelyeket ha megszólaltatjuk, évszázmilliók üzenetét mesélik el szemlélőinek. A perm időszak végén és a triász időszak elején, az ó- és középidő határán (kb. 255–245 millió éve) lerakódott üledékes kőzetek az Eurázsiai kontinens déli szegélyén, a Tethys-óceán partvidékén rakódtak le, kezdetben folyóvízi, majd sekélytengeri környezetben. Ekkoriban a mai kontinensek ősei egy nagy szuperkontinenst alkottak, amelyet Pangeának nevezünk. Ezt egy óriási hegységrendszer, a Variszkuszi-hegységrendszer láncai hálózták be, amelyek intenzív eróziónak voltak kitéve a hosszú évmilliók alatt. A magas hegyláncok lepusztulása során hatalmas mennyiségű, különféle szemcseméretű (pl. kavics, homok, kőzetliszt, agyag) törmelék keletkezett, amelyet folyóvízi rendszerek szállítottak a világtenger felé. Az óceánok és tengerek felől a páradús légtömegek már nem jutottak el az egykori Pangea belsejébe, ahol emiatt száraz és félszáraz klíma uralkodott. A vörös színű üledékek is oxidatív jellegű, száraz, sivatagi környezetre utalnak. Ebben az őskörnyezetben rakódott le az a nagy vastagságú rétegsor, amelyet ma a Jakab-hegy látványos természetes és mesterséges feltárásaiban tanulmányozhatunk.
A Jakab-hegy tetőrégiója a triász időszak elején keletkezett Jakabhegyi Homokkő Formáció különféle szemcseméretű törmelékes üledékes kőzeteit tárja fel. A Babás-szerkövek alatt egy olyan konglomerátumos összlet települ, amelyben nem ritkák a csecsemőfej nagyságot is elérő görgetegek. Anyaguk döntően kvarcit és riolit. A legenda szerint a kővé vált násznépből lett Babás-szerköveknél kavicsos homokkövekkel találkozunk, amelyek keményebb, kovával erősebben cementált egységeit a külső erők hámozták ki a puhább kőzetek „fogságából”, faragták bizarr formájú alakzatokká. A szerkövek alá lemászva a perm időszak végén keletkezett, folyóvízi eredetű Kővágószőlősi Homokkő Formáció és a triász konglomerátum érintkezési felületét is tanulmányozhatjuk. A felfelé finomodó rétegsorban, a Zsongor-kőnél már keresztrétegzett homokkövekkel találkozhatunk, míg a hegytetőn még annál is finomabb kőzetliszttel és agyaggal. A Zsongor-kőnél megfigyelhető keresztrétegződés egyértelműen áramló közeget jelent, hisz ilyen rétegzés csak mozgó vízben tud létrejönni. A Babás-szerkövekhez, valamint a néhai kis kőfejtőhöz, a Sasfészekhez csak kitérővel, s komolyabb szintvesztéssel juthatunk el a kéktúra útvonaláról.
A Jakab-hegy tetején történelmi látnivalók is várnak ránk. A 13. században épült fel a pálos rend egyik legkorábbi rendháza, amelyet Szent Jakab apostol tiszteletére szenteltek fel. A 16. század közepén, a török pusztítások során romba dőlt, de az utóbbi időkben szépen konzervált kolostor falait tanulmányozva fontos kőzettani megfigyeléseket is tehetünk. A legtöbb ide látogató turista nem is gondol abba bele, hogy a pálosoknak is kellettek olyan kemény, időtálló és jól megmunkálható építő- és díszítőkövek, amelyekből épületegyüttesüket felépíthették. Az egykori építtetőknek két lehetőségük adódott: a Jakab-hegy déli, meredek oldalának vöröses színezetű homokköveit vagy az északabbi lankásabb, triász tengeri üledékes kőzetekkel fedett térség kőzeteit használják fel. Reálisan belegondolva, valószínűleg a kedves olvasó is a kevésbé meredek részről szedne követ, s hordaná fel a hegytetőre, mint sokkal nagyobb munka árán, a déli meredekről. Így tettek a 13. század kőművesei is, akik a pálosok kolostorát a Nyugat-Mecsek kora- és középső-triász sekélytengeri karbonátos kőzeteiből építették fel. Ezért lehetséges az, hogy az egyházi épületegyüttes falait tanulmányozva betekintést nyerhetünk a kolostortól északra elhelyezkedő térség földtani viszonyaiba, egy rögtönzött terepi kőzettan óra keretein belül.
Érdekes a csúcs közelében elhelyezkedő kis mocsaras tó és a Cigány-kút története is, amely egykoron a pálosok tava volt. Korábban említettük, hogy a Jakab-hegyen felfelé haladva a rétegsor finomodik, egyre kisebb szemcseátmérőkkel jellemezhető törmelékes üledékes kőzetek a jellemzőek. A hegytető közelében ezek a finomszemű üledékek vízzáróként funkcionálnak, ezért lehetséges az, hogy a pálosok egykori tavának csapadék eredetű vize nem szivárgott el a mélybe. A Jakab-hegy esetében még sok mindenről lehetne beszélni (pl. Remete-barlang, István-kilátó, vaskori földvár és halomsírok), de sok geo-kaland vár még ránk a Mecsek lankái között!
A mecseki „széndínók” nyomában
A Jakab-hegy után hosszú vándorlás vár a kéktúrázókra, amíg Pécs–Vasas és Zobákpuszta térségébe nem érnek. Természetesen ezen a szakaszon is természeti és kulturális látnivalók tucatjai várják a kíváncsi vándorokat. Gondoljunk csak például a kisebb-nagyobb kitérőkkel megközelíthető Tubesre vagy Misinára, valamint a mésztufa gátakkal ékes Melegmányi-völgyre.
A volt Bétaakna és Zobákpuszta között a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra útvonala egy óriási külfejtéshez érkezik meg, amely színeivel és méreteivel azonnal rabul ejti szemlélőjét. Itt működött hosszú ideig a Mecsek egyik legnagyobb feketekőszén külfejtése, amely földtani csodák tárházát vonultatja fel. Itt jegyeznénk meg, hogy a külfejtés csak felülről szemlélhető meg (elvileg az is csak engedéllyel), a bányagödörbe beereszkedni tilos és életveszélyes!
Fejezetünket egy furának tűnő kijelentéssel kell kezdenünk: a most ismertetésre kerülő jura időszaki kőszéntelepes összlet nem a mai földrajzi helyén rakódott le! A mai Mecseket hordozó lemeztöredék ugyanis a mezozóikum (középidő) elején Eurázsia déli peremén, a Tethys elnevezésű ősi óceán északi zónájában helyezkedett el, több ezer kilométerre jelenlegi pozíciójától. A Mecseki-egység leválása Eurázsiáról a triász végén kezdődött meg a Pennini-óceán kinyílása miatt, melynek eseményei jelentősen befolyásolták a kőszenes rétegsorok lerakódását is. A fent nevezett óceanizáció miatt a Mecseki-egységen hatalmas, aszimmetrikus félárok szerkezetek alakultak ki a tektonikai események miatt, melyek feltöltődése üledékekkel már a triász végén megindult és a jurában folytatódott. Ebbe a hatalmas üledékes ciklusba helyezhető bele a Mecseki Kőszén Formáció képződése is.
A triász végi törmelékes képződményekre kb. 120–1100 m-es vastagságban települ a 39 számozott feketekőszén telepet tartalmazó, ciklikus felépítésű kőszénösszlet. A rétegsor legalja még a triász időszak végén képződött, de a formáció döntő része kora-jura (liász) korú. A fent nevezett félárkoknak megfelelően a kőszéntelepes összlet Pécs térségében a legvastagabb, észak felé vékonyodik, s ebben az irányban a kőszéntelepek száma is csökken. Ugyanebben az irányban viszont nő a telepek vastagsága és azok kőszéntartalma is. A kb. 200 millió évvel ezelőtt létezett, majd betemetődött, s szénülésen átesett növényi anyag kezdetben folyóvízi–tavi (édesvízi), majd később csökkentsósvízi–sósvízi tengerparti környezetben halmozódott fel. Az egykori tengerelöntések és visszahúzódások miatt a széntelepek anyagát meddő kőzetek (pl. homokkő, aleurolit, agyagkő) betelepülései tagolják.
A jura rétegsor meddőkkel tagolt széntelepei között barangolva számtalan földtani megfigyelést tehetünk. A folyóvízi eredetű homokkövekben például szép keresztrétegzéseket tanulmányozhatunk, amelyek az egykori áramló vízre hívják fel a figyelmet. Érdekesek a kréta időszaki bazaltos benyomulások is, amelyek a környezetükben természetes koksszá alakították a kőszenet. Ehhez kötődnek a gömb alakú szenek is, amelyek a vasasi külfejtés különlegességei. A számtalan ásványon kívül ősmaradványok is gyűjthetők a bányagödörből, amelyek közül a szenesedett jura kagylók emelendők ki.
Szenzációs leleteknek számítottak, s számítanak ma is a Komlosaurus carbonis elnevezésű dinoszauruszok lábnyomai, melynek első példányait Wein György geológus találta meg 1966-ban. Az egykori mocsaras tengerparton szaladgáló dínók lábnyomai finom üledékekkel töltődtek ki, s megkövülve megőrződtek az utókor számára. A Komlosaurus a két hátsó lábán járt, jellegzetes háromujjú lábnyomai 12–18 cm-esek, lépéseinek hossza 60–70 cm lehetett. Külön figyelmet érdemelnek a felszínalaktani formák is, amelyek közül a jelenkori erózió által a rézsűkön kialakított eróziós formák emelendők ki. Néha a széntelepek öngyulladása okoz misztikus látványt.
Ha időnk engedi, térjünk ki az innen északkeletre található Köves-tető felhagyott kőfejtőjébe is, ahol egy ritka magmás kőzet, a fonolit tanulmányozható.
A Kelet-Mecsek varázslatos szurdokvölgyei
Zobákpuszta után az RP–DDK útvonala a Kelet-Mecsek egyik legromantikusabb szurdokvölgyébe, a Hidasi-völgybe hatol be. A Hidasi-völgy térségében a jura és a kréta időszak mélyebb tengereiben lerakódott, döntően karbonátos (pl. tűzköves mészkövek), alárendelten törmelékes üledékes (pl. márga) kőzetek bukkannak elő. Ezekben ősmaradványokat is szép számmal találhatunk, amelyek közül a Mátéparti-árok csodálatos ammoniteszei emelendők ki. Az országútról való letérésünk után kb. 1,5 km-es sétával érkezünk meg a bővizű időszakokban látványos Csurgó-forráshoz.
A kalcium-karbonátból, ásványtanilag kalcitból álló kőzetek repedésrendszerében hatalmas mennyiségű karsztvíz tárolódik, amely a forrásszájakon át csapolódik meg, időszakos és állandó vizű karsztforrások formájában. A kőzetek „fogságában” akár évezredeket is elidőző, enyhén szénsavas felszín alatti vizek jelentős mennyiségű meszet oldanak magukba áramlásuk során. Az oldott mészanyaggal (kalcium-hidrokarbonáttal) túltelített karsztvizek a hegy gyomrából forrásként való kilépésükkor eltérő nyomású és hőmérsékletű környezetbe kerülnek, azaz normál légköri viszonyok közé. Az oldatban addig egyensúlyban lévő geokémiai rendszer felborul azáltal, hogy a szén-dioxid elillan belőle. A szén-dioxid elvonását segítik a vízzel nagy felületen érintkező növények (pl. mohák, zuzmók) is, amelyek élettevékenységük során (pl. légzés) szén-dioxidot használnak fel. Erre kiváló példa a Hidasi-völgyben található Csurgó-forrás is, ahol a forrásvízből a szilárd kalcium-karbonát kiválása a szemünk előtt zajlik. A frissen kiváló mészanyag bekérgezi az útjába kerülő tárgyakat, amely hatására egy porózus, likacsos kőzet keletkezik, a forrásmészkő (édesvízi mészkő) vagy idegen kifejezéssel travertínó. A Csurgó mesébe illő travertínó-függönyét a Hidasi-völgyben lévő patak egyik időszakos mellékvölgyi vízfolyása alakította ki, amely a Csurgónál kb. 6 m-es szintkülönbséggel ereszkedik alá, s terül szét „esőfüggönyként” a mohákkal borított édesvízi mészkő testen. A Mecsek völgyeiben a forrásmészkő képződése már a földtörténeti jégkorszak (pleisztocén) végén elkezdődött (kb. 20–15 ezer éve), s még napjainkban is tart.
A forrásokkal ékes Hidasi-völgy végigjárása, valamint Kisújbánya megtekintése után egy újabb szurdokvölgyben találjuk magunkat, az Óbányai-völgyben. A völgyben áramló patak a lassan emelkedő területbe mintegy belefűrészelte magát, amely során természetes geológiai feltárások sorozatát hozta létre, nyitott könyvként mutatva be a terület jura és kréta, ősmaradványokban gazdag tengeri üledékes kőzeteit (pl. kovás, tűzköves mészkövek, márgák). Az Óbányai-völgy egyik leglátványosabb és legismertebb látnivalója a Ferde-vízesés, amely a kisújbányai letérésünktől kb. 500 m-re helyezkedik el. A több száz millió évvel ezelőtt vízszintesen lerakódott, átlagban 10–15 cm vastagságú mészkő- és márgarétegek a tektonikai hatások miatt ma közel 30 fokkal kibillenve tanulmányozhatók.
A kb. 160–150 millió éves kőzetrétegekhez képest fiatalnak számítanak azok a forrásmészkövek (travertínók), amelyek az oldott karbonátokat tartalmazó, réteglapok között kiáramló karsztvizekből váltak ki. A Csepegő-szikla édesvízi mészköveinek kora nagyjából megegyezik a Csurgó-forrásnál, valamint a Melegmányi-völgyben látottakéval.
A Mórágyi-rög titkai
Mecseknádasd után hosszú és „falutlan” vándorlás vár ránk Bátaapáti és Mórágy térségéig, ahol magyarországi szinten is idős és ritka mélységi magmás kőzetek várnak ránk. A mélységi magmás (szakmai kifejezéssel: plutoni vagy intruzív) gránit kőzetolvadéka a földkéreg több kilométeres mélységeiben képez benyomulásokat, s ott csak lassan, évmilliók alatt hűl, kristályosodik ki. A nagy mélységben megszilárduló gránitos testek csak akkor kerülnek a felszínre vagy annak közelébe, ha a felettük található rétegsorokat az erózió „letakarítja”. Hazánkban a Velencei-hegység területén, valamint éppen itt, a Mórágyi-rög vidékén tanulmányozhatjuk legszebben a karbon korú gránitok kőzettípusait. A Velencei-hegységgel ellentétben Mórágy térségében az erősen mállott gránitos kőzetek csak a völgyekben bukkannak elő, a többi domborzati elemen (pl. dombhátak) vastag, több tíz méteres negyedidőszaki üledékes takaró (pl. lösz) fedi őket.
Az egykoron svábok által lakott, csodálatos természeti környezetben elhelyezkedő Mórágy falucska déli részén, az RP–DDK útvonala mentén egy szabadtéri színpadnak „álcázott” volt kőbánya 12 m magas falaiba ütközünk, ahol kiválóan tanulmányozható a területet felépítő gránit. Már az elején leszögeznénk, hogy az itt feltáruló gránitok természetesen nem a mai helyükön keletkeztek, hanem sok ezer kilométerre innen, ahol a területet hordozó lemeztöredék éppen aktuálisan elhelyezkedett (az Egyenlítőtől délre, valahol a mai Kongó-medence déli részén). A karbon időszakban zajló, a variszkuszi hegységképződéshez kapcsolódó lemeztektonikai folyamatok hatására létrejövő gránitos olvadék a földkéreg nagyobb mélységeiben jött létre olvadással (kb. 340 millió éve), s csak a későbbi eróziós folyamatok hatására került a felszín közelébe, a terület lassú emelkedésével szinkronban.
A feltárásban a gránitot megfigyelve szabad szemmel is méretes ásványokat vehetünk észre, amelyek az egykori lassú és fokozatos kikristályosodásra utalnak. Ezek közül a szürke kvarcok, a húsvörös káliföldpátok vagy éppen a fekete biotitok emelendők ki. Érdemes rövid kitérőt tenni Mórágyon a Petőfi Sándor utcába is, ahol a szintezési főalappontnál a gránit egy másik feltárását tekinthetjük meg, amelyet jégkorszaki lösz fed. Itt jegyeznénk meg, hogy hazánkban ebbe a karbon gránitba helyezik el a kis- és közepes aktivitású radioaktív hulladékokat, melynek telephelye Bátaapátiban található, nem messze útvonalunktól.
A Szekszárdi-dombság vidékén szép löszmélyutakban és „szurdikokban” juthatunk le a városba, ahol Rockenbauer Pál kopjafájánál fejezzük be hosszú, az Írott-kőtől induló, földtudományi értékekben gazdag vándorlásunkat.
Írta és fotók: Veres Zsolt geológus (a teljes cikk a Turista Magazin 2022. évi áprilisi számában jelent meg)