A Zempléni-hegység (vagy a történelmi tájbeosztásunk szerint Eperjes–Tokaji-hegyvidék) a Kárpátok belső vulkáni koszorújának legkeletibb tagja. A vulkáni működés kb. 15 millió évvel ezelőtt kezdődött, s időben–térben elhúzódva, kb. 9 millió évvel ezelőtt ért véget. A hosszú idő alatt rendkívül sokféle típusú vulkáni anyag (különféle lávakőzetek, robbanásos vulkáni termékek) került a felszínre vagy annak közelébe. A vulkanizmus óta eltelt évmilliók alatt a felszínformáló tényezők hatására a különféle keménységű, ellenállóképességű kőzetekből álló térszíneken rendkívül változatos és látványos formakincs alakult ki.

Az Országos Kéktúra közel 100 km-es szakasza (Hollóházától Boldogkőváraljáig) számtalan olyan földtani természeti értéket érint, amelyek egyedülállónak számítanak magyarországi szinten is. A legtöbb ember számára „csak egy szikla”, de annak, aki ért a kövek nyelvén, évmilliók üzenetei elevenednek meg. Járjuk hát végig az OKT zempléni szakaszát, s szemezgessünk abból a számos geológiai csodából, amelyeknél mindenkinek érdemes lenne kicsit elidőznie. Ne feledjük az ősi latin közmondást: „saxa loquuntur”, azaz „a kövek mesélnek”! Kalandra fel, irány a kövek világa!

 

A füzéri Várhegy kürtőkitöltése

A Hegyköz alacsony medencedombságából merészen emelkedik ki a várral koronázott, 552 m magas füzéri Várhegy. A vulkáni kúpot nemcsak a rajta található, az utóbbi időben szépen helyreállított középkori erősség felkeresése, hanem geológiai (földtani) és geomorfológiai (felszínalaktani) érdekességek miatt is érdemes meglátogatni. A vár az Országos Kéktúra útvonaláról rövid kitérővel érhető el, a piros sáv turistajelzés mentén.

Füzér vára az 552 m magas Várhegyen

Korábban már említettük, hogy a Zempléni-hegységet egy kb. 6 millió éven át tartó, időben és térben elhúzódó vulkáni működés hozta létre. Ebbe a hatalmas ciklusba helyezhető be a füzéri Várhegy kialakulása is, ahol az aktív vulkanizmus kb. 13 millió évvel ezelőtt zajlott. Ekkor egy olyan vulkáni felépítmény jött létre a Várhegy helyén, amely dácitos összetételű olvadékot szolgáltatott. A dácit egy olyan vulkáni kiömlési (szakmai kifejezéssel effuzív) kőzet, amely geokémiai összetétele alapján a riolit és az andezit között helyezkedik el (nevét Erdély római kori nevéről, Dáciáról kapta). A „füzéri vulkán” működésének befejeződése után a tűzhányó kürtőjében maradt dácitos magma lassan, hosszú évmilliók alatt hűlt ki.
Az elmúlt 13 millió évben bőven volt ideje az eróziós folyamatoknak ahhoz, hogy az egykori vulkáni felépítményt megpróbálják „leradírozni” a Föld felszínéről. Ez csak részben sikerült, hisz a füzéri Várhegyből mára még megmaradt az egykori dácitos kürtőkitöltés (szakmai elnevezése a neck), a vulkán többi, az eróziónak kevésbé ellenálló része lepusztult. A dácitot a hűlés hatására fellépő zsugorodási feszültségek miatt repedések járták át, amelyet később a külső erők tovább tágítottak, oszlopos elválású kőzettesteket hozva létre. Ez a „zsákos”, oszlopos elválás messziről szépen látszik, de a vár megtekintése közben is megfigyelhetjük azt, a hegy tetején barangolva.
A meredek kürtőkitöltés kiváló természetes védelmet nyújtott a történelmi időkben, ezért nem véletlen, hogy a vár 13. századi építői ezt a hegyet szemelték ki erősségük felhúzására.

 

A Bózsvai-szikla és IV. Béla esete

Bózsva község házai között, közvetlenül az Országos Kéktúra ösvénye és a Bózsva-patak fölé egy merész sziklaképződmény magasodik, amely a Bózsvai-szikla, a Béla-szikla vagy a Kőbérc elnevezésekre hallgat. Tetejére egy kis lépcsősoron juthatunk fel, ahonnan csodás kilátásban lehet részünk a település környezetében elterülő kis medencére, de észak felé tekintve a füzéri Várhegy és a Nagy-Milic hegytömege is feltűnik.

A Bózsvai-szikla tetején

A Bózsvai-szikla kialakulásának megértéséhez a miocén földtörténeti kor középső szakaszába, a szarmata korszakba kell visszautaznunk, úgy 13–12 millió évvel ezelőttig. Ekkor javában zajlott már a Zempléni-hegységet létrehozó vulkanizmus, amelynek Bózsva környékén egy érdekes megnyilvánulási formája mutatkozott meg. A földkéreg hasadékán át egy sűrű, nehezen folyó (viszkózus) láva préselődött ki, amelyből a riolit és a dácit közötti átmenetet képviselő vulkáni kiömlési (effuzív) kőzet szilárdult meg, a riodácit. Mivel ez a geokémiai értelemben savanyúnak nevezett olvadék rendkívül viszkózus volt, nehezen mozgott (gondoljunk csak a méz és a víz közötti különbségre), ezért nem tudott nagy területen szétfolyni, hanem egy viszonylag kicsi és magas, ún. extruzív (kinyomulásos) lávadómot hozott létre (szakkifejezéssel tholoidot). Ez az egyszeri vulkáni működés hatására létrejött riodácitos kinyomulás a már korábban lerakódott, robbanásos eredetű riolittufákra folyt ki és részben azokba nyomult bele. A sziklaképződményt napjainkban azért látjuk a tájban látványos kiemelkedésként, mert ellenállóbb riodácitos kőzetanyaga mintegy kipreparálódott a környező puhább kőzetek „fogságából”. Az előbb említett folyamatot nagyban segítette az alatta folyó Bózsva lassú bevágódása, eróziós tevékenysége is.
A Bózsvai-szikla nemcsak fontos tájképi elem, hanem egyben jelentős kultúrtörténeti érték is (még a település címerében is szerepel). A hagyomány szerint IV. Béla itt pihent meg a tatárjárás idején, s lópatkójának nyomai ma is látszanak a kőzet felszínén, a szikla tetejének közelében. A kék turistajelzésen Kishuta felé indulva Bózsva „Csehországnak” nevezett településrészére érkezünk (az egykori cseh huszita lakosokra utal a név), ahol a Béla-szikla oldalában a helybéli lakosok által készített pincéket is megtekinthetjük.

 

A Sátoros-hegyek kialakulásának nyomában

A Zemplén jelképei is lehetnének azok a szabályos kúp alakú hegyek, amelyek már messziről „integetnek” Sátoraljaújhely felé közeledve, s elnevezésük is rendkívül találó: Sátoros-hegyek. A két világháború között az egész Zempléni-hegységre a Sátor-hegység nevet használták, amely azonban később nem honosodott meg. Az Országos Kéktúra útvonalán haladva (Vágáshuta felől) a Bányi-nyeregből közelíthetők meg legkönnyebben a szóban forgó ormok, amelyek erdőségei számtalan földtudományi és bányászattörténeti emléket rejtenek.

A Sátoros-hegyek látképe Sárospatak irányából

A Sátoros-hegyek kialakulása évtizedekig vita tárgyát képezte a geológusok és a geomorfológusok között. Cholnoky Jenő geográfus 1936-ban a szabályos körben elhelyezkedő kúpokat egy hatalmas rétegvulkán lepusztult maradványainak írta le, s az itáliai Vezúvhoz hasonlította. Szerinte a miocén korban itt működő ősvulkán felső része robbanással megsemmisült, s ma a Sátoros-hegyek körszerű vonulatai az egykori rétegvulkán megmaradt peremét (az ún. kalderát) jelölik ki.
A Sátoros-hegyek anyagát alkotó dácitokon végzett kőzettani vizsgálatok azonban kiderítették, hogy a kőzetolvadék nem jöhetett ki a felszínre kb. 11 millió évvel ezelőtt, hanem csak alulról belenyomult a már korábban ott kialakult riolittufákba, felboltozva azokat. A Sátoros-hegyek anyagát alkotó dácitok a későbbi eróziós folyamatok hatására láttak csak napvilágot. Azokat a lencse alakú olvadéktesteket, amelyek eredetileg nem jönnek ki a felszínre, hanem csak belenyomulnak a mélyben található kőzetekbe, lakkolitoknak nevezzük. A Sátoros-hegyek esetében egy ilyen összetett, s vízfolyások által felszabdalt lakkolit-rendszerről beszélhetünk.
A (szub)vulkanizmus befejeződését követő utóvulkáni működés tanúja a Sátoros-hegyek „gyomrában” elhelyezkedő Cholnoky-gejzírkúp, amely gejzirit elnevezésű kőzetanyaga egy nagy kovasavtartalmú hévforrás vizéből vált ki. A vasoxid-ásványok miatt vöröses színezetű sziklaképződmény pár perces kitérővel érhető el az OKT-ről, a kék kereszt és a kék háromszög jelzéseken. Szintén rövid kitérővel közelíthető meg a kékről a Tatárka-hegy délkeleti oldalában elhelyezkedő középkori táró maradványa, amelyből annak idején aranyat bányásztak.

 

A fagyaprózódás formálta Magas-Zemplén

Makkoshotyka után az Országos Kéktúra útvonala a Magas-Zemplén kárpáti hangulatú rétekkel tarkított erdőségei felé veszi az irányt, s csodás kilátóhelyek érintésével érkezik meg Regécre. A Kerek-kő, a Sólyom-bérc, a Nagy–Péter-mennykő és a Pengő-kő a kéktúrázók kedvenc pihenő- és kilátóhelyei. Azt azonban kevesebben tudják már, hogy a vad sziklabércek a Zempléni-hegység felszínfejlődésének egy érdekes epizódjába engednek bepillantást.

A Sólyom-bérc fagy formálta sziklatornya

A Zempléni-hegység központi, magasabb régióit a vulkáni működés vége felé (kb. 11 millió éve) létrejött vastag andezittakaró fedi. A sötétszürke színű, vulkáni kiömlési (effuzív) andezit a kialakulási körülményei és a kihűlés miatt pados és lemezes szerkezetet vett fel. Ez a kőzettípus kíséri utunk nagy részét az OKT útvonala mentén, a Magas-Zemplén bércei között. A fent említett kilátóhelyek merész sziklatornyai is ezen andezitekből épülnek fel. Tetejükről szemlélődve feltehetjük a kérdést, hogy miként jöhettek létre ezek a több tíz méter magas irdatlan sziklafalak? Milyen felszínformáló tényező alakíthatta ki őket? A válasz: a fagy(aprózódás).
A földtörténeti jégkorszak (pleisztocén) hideg szakaszaiban középhegységeink magasabb, 500–550 m feletti régióiban komoly felszínalakító tényező volt a fagyaprózódás, az ún. periglaciális (”jégkörnyéki”) éghajlaton (ma ilyen klíma a sarkkörök közelében van). A lemezes szerkezetű, törésekkel átjárt andezitbe beszivárgó csapadékvizek megfagyva 9%-os térfogatnövekedést idéztek elő, amely sokszori ismétlődésének az lett az eredménye, hogy a kőzetek „megadták” magukat, s kisebb darabokra aprózódtak szét. A fagy kőzetbontó tevékenységét segítette a kemény, hasadékokkal átjárt, lemezes kőzetszerkezet, a tagolt domborzat, valamint az, hogy ezek a kőzettípusok a hegység fagyaprózódásnak legjobban kitett, legmagasabb részein helyezkedtek el. A fent említett domborzatformálást találó módon krioplanációnak (”fagy általi elegyengetés”) nevezzük.
A fagy kőzetbontó hatására, hosszú idő alatt fejlődött ki az a krioplanációs formakincs-együttes, amelyek a Magas-Zemplén kilátóhelyein kiválóan tanulmányozhatók. Hatalmas kőtornyokra szabdalódó krioplanációs fal húzódik a Nagy–Péter-mennykőn, a fagy két oldalról való kőzetbontásának végeredménye pedig a Sólyom-bércen kereshető fel, egy látványos krioplanációs taréj formájában. A falak alatt az andezit aprózódásából származó törmeléklejtők húzódnak. A krioplanációs felszínformálás egy előrehaladott állapotában van a Pengő-kő, amely szép példa a krioplanációs tornyokra. Kivételt képez az észak felé szép kilátást adó Kerek-kő, amely anyaga nem andezit, hanem riolit. Innen és a Nagy–Péter-mennykőtől észak felé, míg a Sólyom-bércről nyugat felé, Regéc várának irányába láthatunk el. A Pengő-kő tetejéről a fák lombozata miatt már nem kaphatunk panorámát.

 

Hogyan került a Szfinx Boldogkőváraljára?

A Zempléni-hegységben tett közel 100 km-es kéktúrázás végállomása Boldogkőváralja, ahonnan még nem érdemes hazautazni az itt található várrom megtekintése nélkül. A Hernád-völgy peremén őrt álló látványos erődítmény azonban egy olyan földtani képződményen fekszik, amely mellett szintén nem mehetünk el szó nélkül.

A Szfinx Boldogkőváralja felett

A környezetéből markánsan kiemelkedő, északnyugat–délkeleti irányban hosszan elnyúló sziklataréj riolittufa kőzetanyaga a hegység vulkáni működésének végén alakult ki. A hivatalos nevén Vizsolyi Riolittufa Formációnak nevezett földtani összlet kialakulása eltér az eddigiekben ismertetett vulkáni képződményekétől. Itt ugyanis nem a földkéregből kinyomuló különféle típusú lávák domináltak a vulkáni működés során, hanem a heves robbanások által létrehozott, különféle szemcseméretű vulkáni törmelékek. Ezek a típusú ún. piroklasztikus (szó szerinti fordításban „tűzi eredetű szemcsék”) kőzetek uralják a hegység nyugati felét, Gönctől egészen Abaújszántóig. A vulkáni felépítményekben felfelé emelkedő riolitos összetételű, savanyú kemizmusú láva meglehetősen sok vízgőzt és egyéb, ún. könnyenillókat tartalmazott. Ezért mikor az olvadék nyomása legyőzte a felette elhelyezkedő kőzetek nyomását, mintegy felhabzott és heves robbanások formájában dobta ki magából a kitöréstermékeket. A sűrű, izzó vulkáni törmelék a tűzhányók oldalában lavinaszerűen szánkázott le a mélyebb térszínek irányába, innen a találó elnevezése is: ár- vagy lavinatufa (tufának a finom vulkáni por kőzetté lett változatát nevezzük). Az ősi térszín mélyedéseiben (pl. völgyek) megülő forró törmelék a magas hőmérséklete és a saját nyomása alatt mintegy összesült, azaz ignimbritté vált. Ilyen ignimbrites ártufákból épül fel a Várhegy is, kb. 350 m hosszúságban és kb. 80 m szélességben.
A kőzetet tanulmányozva kisebb-nagyobb horzsakő darabokat vehetünk benne észre, amelyek könnyen felismerhetők rostos–szálas szerkezetükről. Az összesült riolittufák ellenállóbbak, ezért lehetséges az, hogy az idők folyamán kipreparálódtak kevésbé ellenálló környezetükből. Az egykori kitörési központ nem messze lehetett a Várhegytől, s mára már erősen lepusztult.
A könnyen védhető sziklamonstrum a 13. század várépítőit is arra késztette, hogy rajta erődítményt építsenek fel. A Várhegyet érdemes a település központjából induló ösvényről „megtámadni”, hisz a Szfinxnek is nevezett merész sziklaképződmény kőzetei e mentén tanulmányozhatók a legjobban. A vártól csodálatos kilátásban lehet részünk a Hernád völgye és következő geokéktúra úticélunk, a Cserehát lankái felé.

 

Írta és fotók: Veres Zsolt geológus (a teljes cikk a Turista Magazin 2017. évi májusi számában jelent meg)