A sokak által ismert és járt Országos Kéktúra mellett egy olyan „kék színű” útvonal is létezik, amely ösvényein valamiért nem tolonganak a túrázók. A mai napig kialakítása óta (1996) mindössze 1065 fő által teljesített Alföldi Kéktúra útvonala közel 900 km hosszan tekereg az Alföld változatos tájegységein, Szekszárd és Sátoraljaújhely között. A legújabban már csak gyalogszerrel teljesíthető alföldi szakaszokon süppedő homok, cuppogó ártéri agyagok, belvizes vagy éppen aszályos lapályok, és finoman szólva is meditatív túraszakaszok várnak ránk. De akkor miért érdemes végigküzdeni magunkat a soha véget nem érő alföldi kék ösvényeken? Írásunkban ennek nyomába eredünk, kalandra fel!

 

Csongrád-Csanád és Bács-Kiskun megyék behavazott határán

Jómagam és túratársaim a 2007-es esztendőben kezdtük el bejárni az Országos Kéktúra útvonalát. A teljesítés közben úgy gondoltuk, hogy a késő őszi és a téli időszakokban is érdemes lenne túrázás tekintetében egy edzettségi szintet fenntartani. Ennek a gondolatnak az lett az eredménye, hogy 2007. december 15-én már Bács-Kiskun és Csongrád megye behavazott határán, a Petróczi iskola épületében álltunk, kezünkben az Alföldi Kéktúránk első bélyegzőjével. Akkoriban Szegeden tanultunk az egyetemen, s kézenfekvő volt, hogy a Csongrád megyei szakasz bejárásával kezdjük el a végtelennek tűnő kék ösvény teljesítését.

A Csongrád megyei kb. 145 km-es szakaszt a gádorosi megyehatárig 6 túranap alatt gyalogoltuk le, egynapos túrák keretében. A nagyjából 20–25 km-es napi etapok során olyan vidékeken baktattunk végig, ahová az ember fia nem biztos, hogy magától elzarándokolna. Ruzsa, Zákányszék, Bordány, Zsombó, Szatymaz, Sándorfalva és Ópusztaszer települések között a kék ösvény telepített homoki erdőkön, tanyákkal telehintett legelők, szántóföldek és gyümölcsösök között, belvízelvezető csatornákkal szabdalt tájakon halad végig, jellegzetes hangulatot kölcsönözve a vidéknek. Ez a jellegzetes hangulat annak köszönhető, hogy a Dorozsma–Majsai-homokhátnak nevezett kistáj a Duna és mellékfolyói által a jégkorszakban felépített hordalékkúp-területhez tartozik, amelyet később a szél futóhomokkal fedett be. Az Ópusztaszertől keletre eső megyei kéktúra szakasz útvonala viszont már a Tisza egykori asztallap simaságú ártéri területein halad, ezért itt már a homok helyett vendégmarasztaló sár ragadt túrabakancsunk talpára. Vándorlásunk során nem csak a természeti, hanem a kulturális értékek mellett sem haladtunk el szó nélkül. Ezek közül a régi tanyasi iskolák épületei, az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark látnivalói, Mindszent környékének ősi kunhalmai (pl. Ludas-halom) vagy éppen a nagymágocsi Károlyi-kastély emelendők ki. Az Ópusztaszer és Mindszent közötti túra egyik ikonikus pontja volt a Tiszán való átkelés, méghozzá komp segítségével. A Csongrád megyei barangolásunk során kaptunk havat, esőt, napsütést, valamint tanyasi kutyákat is bőséggel, de a hosszú etap végére az országos és a megyei bélyegzőfüzetünk négyzetei is szépen megteltek tintás mintázatokkal. Csongrád és Békés megyék határán egy kisüveges pezsgővel ünnepeltek meg a sikeres teljesítést. A tájat élettel az emberek töltik meg, ezért leírni is hosszú lenne azoknak a „helyi erőknek” a listáját, akikkel kéktúrázásunk során szóba elegyedtünk. Ez többek között azért nem volt nehéz, mert az AK teljesítéséhez szükséges bélyegzőhelyek szinte kizárólag vendéglátóipari egységekben, hétköznapibb nevükön kocsmákban működnek. Csongrád megye után azonban 2008 márciusában nem Békés megye, hanem Gemenc következett.

Rockenbauer Pál kopjafájánál Szekszárdon

A 45 km-es gemenci szakaszt egy kisebb baráti társasággal csináltam végig. Szegedről Szekszárdra vonattal érkeztünk meg. Első programunk Rockenbauer Pál kopjafájának megtekintése volt, megemlékezve arról a személyről, aki nélkül nem állhattunk volna ott. A hideg és havas napon nem is sejtettük azt, hogy az első kilométereken Bárányfokig mi vár ránk. A havas eső által feláztatott Duna-ártéri cuppogó sárban egyet léptünk előre, kettőt vissza. Túratársaim – kamásli híján – ismert nagyáruházak reklámszatyraiból készítettek maguknak maszek kamáslit. Első túranapunkon Szekszárdtól a Keselyűsi Csárdáig bandukoltunk, este Szekszárdon aludtunk egy kollégiumban. Másnap visszatértünk Keselyűsre, s a Duna egyik legnagyobb ártéri erdőségébe vetettük magunkat. Kezdetben aszfaltozott gáton, majd az ártéren haladtunk, ahol a Duna egykori holtágai és az erdei kisvasút sínpárjai kitartóan kísérték utunkat. A folyóvizek által kialakított formakinccsel jellemezhető Gemenc kies vidékét a Duna hídján hagytuk el, Baja városában végezve be vándorlásunkat.

Május hónapban a maroknyi túracsapat visszatért Bajára, hogy 2 nap alatt teljesítse az Alföldi Kéktúra Baja és Hajósi pincék közötti kb. 50 km-es szakaszát. A nyárias időben egy jó 14 km-es aszfaltozással kezdtük Baja és Ósükösd között kéktúránkat. Az AK szépségei közé tartoznak azok a hosszú aszfaltos szakaszok, amelyek többek között arra jók, hogy az ember lábát teljesen kikészítsék. Mi ezt a 2 napos túra első óráiban már sikeresen abszolváltuk. Főleg jómagam, aki úgy gondolta, hogy a vadonatúj magashegységi bakancsát itt, az alföldi aszfaltos és homokos terepen töri be. A betörés sikerült, de a bakancs törte be a lábamat és nem fordítva!

FutóhomokON

Az Ósükösd utáni szakasz kiválóan bizonyította azt, hogy mennyire változatos tájegységeken halad keresztül az AK útvonala. Sükösd felé közelítve, a Szent Anna-kápolna irányából észrevettük azt, hogy a település egy jóval magasabb térszín peremén helyezkedik el, míg mi egy alacsonyabb lapályon vándorolunk. Ez azért lehetséges, mert itt találkoznak a Duna menti síkság és a Duna–Tisza közi hátság különböző karakterű tájegységei. A hátság egy kiemelt, futóhomokkal és lösszel fedett hordalékkúp térszín, amelyet a Duna kb. 30 ezer éve hagyott el, s került mai helyére, ahol már gátak közé szorítva hömpölyög. E két táj találkozását metszettük el Sükösdnél, a Duna–völgyi-főcsatorna után. Bács-Kiskun megyei 2 napos vándorlásunk első éjszakáját Sükösdön, a tornaterem tornaszőnyegekkel kibélelt padlóján töltöttük el. Másnap az Illancs elnevezésű, futóhomokkal fedett kistáj következett, ahol többek között az Alföld egyik legmagasabb pontját, a geodéziai mérőtoronnyal koronázott Ólom-hegyet (172 m) is „megmásztuk”. A nyárasokkal, borókásokkal és árvalányhajjal borított, szél formálta homokbuckákkal tarkított Illancs Érsekhalmánál ért véget, amely után a Duna–völgyi-főcsatornát követve futottunk be a Hajósi pincefaluba, ahol a bélyegzés mellé igen csak jól esett a hűs hajósi bor. Érdekességként jegyezném meg, hogy a túra fizikai és mentális igénybevételeit is jól mutatja, hogy a túracsapat fele Érsekhalmán egyszerűen feladta a túrát, s hazautazott. Ezen év őszén még két túranap kellett ahhoz, hogy újra felmásszunk a hátságra, s Császártöltés, Kéleshalom és Kunfehértó települések érintésével befejezzük a Bács-Kiskun megyei szakaszt. A hosszú homoki vándorlás szép része volt a Kéleshalom környéki buckavilág, valamint a Kun–Fehér-tó szikes medre. A szakasz furcsa eseménye volt, hogy Kéleshalmon az éppen vasárnapi ebédjét fogyasztó kocsmáros miatt nem tudtunk bélyegezni, ezért csak fotót készítettünk (egy későbbi alkalommal a bélyegzés pótolva lett). A 115 km-es megyei szakaszt a cikk elején már említett Petróczi iskolánál fejeztük be, ahonnan közel egy évvel ezelőtt elkezdtük az egész Alföldi Kéktúra teljesítését.

Alföldi Kéktúra valahol Békés megyében

A 2009-es év márciusában estünk neki Békés (és részben Jász-Nagykun-Szolnok) megyének, amely kb. 210 km-es túraszakaszról három szó jut az eszembe: eső, sár, dagonya. Sikerült ugyanis a Gádoros és Körösszakál közötti megyei szakasz túrahétvégéit úgy kiválasztanunk, hogy esett vagy éppen előtte esett napokig. A Gádoros és Szarvas közötti 27 km-es etap finoman szólva is meditatív szakasz volt, végeláthatatlan és saras mezőgazdasági utakkal. Itt esett meg velünk, hogy egy zsigulis úriember Eperjesen el akart vinni minket autóval Szarvasig. Szinte veszekedésig fajult a dolog, mert nem értette, hogy mi miért akarunk gyalog menni. Mielőtt becsapta volna előttünk a zsiguli ajtaját, annyit mondott: „Ti nem vagytok normálisak!”. Következő kétszer egynapos túránk Szarvas és Mezőtúr, valamint Mezőtúr és Ecsegfalva között zajlott, szinte végig gátakon gyalogolva (Hármas-Körös, Hortobágy-Berettyó). A monoton, saras és esős gátmenetek szintén meditatív jellegét jól tükrözi, hogy Ecsegfalva előtt, mielőtt végre lementünk a gátról, megcsókoltam a magyar anyaföldet, a gát „elfogyásának” örömére. Természetesen a Szarvas és Ecsegfalva közötti 60 km-es gyaloglás számos olyan természeti és kulturális látnivalót is felvonultatott, amelyet az ember nem igen néz meg, ha nem éppen az Alföldi Kéktúrát járja. Ilyenek például Szarvas és Mezőtúr műemlék épületei, Szarvas mellett a történelmi Magyarország közepe, a Hortobágy-Berettyó folyó árvízkapuja, a Peresi Bemutatóház vagy éppen a Nagykunsági öntöző főcsatorna torkolata. A Békés megyében zajló további 2 x 2 túranapunk a 2009-es év novemberére, valamint a következő év februárjára tevődött át. Egy dolog nem változott a túrákon: az eső és a sár. Noha a ködös réhelyi pusztában ugyan túzokot éppen még láttunk, emlékezetes maradt a Körösladányba való megérkezésünk is. Korom sötétben, dagonyában és szakadó esőben tántorogtunk a település felé közeledve, mire este beestünk a szállásra. A szállásadónknak egy kérése volt, mielőtt belépünk a házba: mossuk le a nagyja sarat magunkról a kerti csapnál. Hasonlóan saras élmények vártak ránk Körösladány és Vésztő között is, ahol viszont legalább a Mágori-domb történelmi emlékhelyet sem tudtuk megtekinteni, mivel zárva volt. A békés megyei befejező szakaszt Vésztő és Körösszakál között olyan belvizes időszakban csináltuk meg februárban, hogy érdemesebb lett volna csónakkal mennünk (lehet, nem véletlenül nevezik a tájat Kis-Sárrétnek). Zsadány határában, viharos szél, vízszintes havas eső és egy jó eltévedés közepette ért engem egy olyan holtpont, amely során többször megkérdeztem magamtól: „Mi a jó fenét keresek itt?”. Ezen kisvártatva sikerült túllendülni és sötétben, cuppogó bakanccsal megérkezni Gesztre, ahol egy fűtött tornaterem várt ránk. Másnap Geszten a Tisza családhoz köthető műemlékek (pl. kastély, kripta) megtekintése után, a Begécsi-víztározó és a Biharugrai-halastavak madárvártáinak érintésével fejeztük be küzdelmes Békés megyei szakaszunkat, a Sebes-Körös mellett fekvő Körösszakálban. Erről a területről már feltűntek az Erdélyi-szigethegység legnyugatabbi hegyláncai is.

Vizes élmények Hajdú-Bihar megyében

A folyóvizek által kialakított Körös-vidék vizenyős kalandjai folytatódtak Hajdú-Bihar megyében is, még a 2010-es év decemberében. Körösszakál és Furta között (Bihari-sík) szintén egy belvizek alkotta „tengerbe” futottunk bele, ahol az elején még próbálkoztunk hídépítéssel, de hamar feladtuk a küzdelmet. Nagy örömünkre szolgált, hogy a furtai Hangulat Presszóban bélyegezhettünk és kicsit megmelegedhettünk, kívül és belül is. A Bessenyei György nevével fémjelzett Bakonszegtől a Berettyó gátján húzódik az AK útvonala, amely Berettyóújfalut, Gáborjánt és Hencidát is felfűzi. A folyó egykori elhagyott medreivel tarkított, vízjárta területeken bandukolva szép vizes élőhelyekkel és erdőségekkel találkozhattunk, nem is beszélve Nagykereki település Bocskai-várkastélyáról. Következő évi januári túránk már a Bocskai István kriptáját is rejtő Kismarja falucska irányába folytattuk, majd elértük Pocsaj térségét is. A geodéziai mérőtoronnyal koronázott Laponya-halomról leláttunk az Ér völgyébe, ahol annak idején a Tisza folyt, valamikor a földtörténeti jégkorszak legvégén. Létavértes városa után Álmosd térségében értük el a Nyírség kies vidékét, ahol már nem a folyóvízi árterek, hanem a szél által felhalmozott futóhomokformák váltak meghatározóvá. Az erdőségekkel, homokbuckákkal és mesterségesen duzzasztott tavakkal tarkított Nyírség nagy kiterjedésű futóhomok vidéke megint csak azt bizonyította, hogy az Alföld – hiába síkvidék –hazánk egyik legváltozatosabb tájegysége. A kb. 200 km-es és összesen 6 napig tartó Hajdú-Bihar megyei vándorlásunkat a középkori templommal büszkélkedő Nyíracsád és Nyírlugos között zártuk le, a jól megérdemelt kispezsgővel. Mivel Szegedtől egyre messzebb kerültünk, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyét, valamint a Sátoraljaújhelyig hátra lévő BAZ megyei szakaszt (kb. 150 km) már kétszer 3 napos túrában teljesítettük. A korábban emlegetett időjárási helyzet természetesen itt sem változott, de a túra során olyan kistájakon haladtunk át, amelyek természeti és kulturális látnivalói magukért beszéltek. Ezek közül kiemelendő az Alföld egyik legmagasabb pontja, a 183 m magas Hoportyó, Nyírbátor műemlékei, Vaja reneszánsz várkastélya, a Farkas Bertalan szülőfalujaként tisztelt Gyulaháza, Kisvárda középkori vára, Pácin várkastélya vagy éppen Karcsa csodálatos Árpád-kori temploma. Közel 4 éves vándorlásunkat 2011. december 4-én fejeztük be Tóth Ferenc és Szabados Zoltán barátaimmal a ködös Sátoraljaújhelyen, a vasútállomáson való utolsó pecsételéssel és egy nagypezsgő elfogyasztásával. És hogy mi lett a statisztika? A közel 30 nap alatt 870 km-t gyalogoltunk, 66 települést érintettünk, 86 pecsétet ütöttünk be a füzetünkbe. Utazásaink során 35 menetrendszerinti buszt és 54 vonatot vettünk igénybe. Közel 2000 darab fotó készült, 79 kocsmában jártunk, ahol összesen 117 darab sört fogyasztottunk el. De vajon megérte ez a hosszú vándorlás? A válasz egyértelmű: igen!

Az Alföldi Kéktúra – A Végtelen út

A Szekszárdtól Sátoraljaújhelyig történő vándorlásunk során több tucat, eltérő természetföldrajzi paraméterrel jellemezhető kistájon vándoroltunk végig. Érintettünk futóhomokkal és lösszel fedett buckás hordalékkúp-felszíneket, folyók által kialakított asztallap simaságú ártereket, gátakkal szegélyezett folyóhátakat, sziksóval borított lapályokat. Az eltérő arculatú tájakat eltérő történelmi fejlődéssel jellemezhető települések tarkították, arra a vidékre jellemző népi kultúrával. A végtelen gyaloglás során – emberi léptékben – megismertük hazánk legnagyobb tájegységének természeti és kulturális látnivalóit, s tudatosult bennünk, hogy az Alföld épp oly változatos, mint akár melyik másik nagytájunk. A felfedezés öröme mellett életünk egyik legnagyobb sportteljesítménye is volt az AK, hisz a sík terep nem csak az állandóan használatban lévő ugyanazon izmokat veszi igénybe, hanem mentálisan is megterhelő. A végeláthatatlan földutak, a tereptárgyak nélküli horizont, a hosszú aszfaltos utak nem mindenki szívét töltik el melegséggel. Ezek mellett a friss levegő, a megszokottból való kiszakadás, a mozgás öröme szintén az Alföldi Kéktúra számlájára írható. Talán az összes közül az egyik legfontosabb, amit ad a vándornak az AK: az önismeret és az önuralom. A hosszú út során kialakul az emberben egy soha véget nem érő kitartás, amely a mindennapokban is türelmesebbé és kitartóbbá teszi őt. Az AK tanít, nevel, átnevel! Nyugodt szívvel jelenthetem ki, hogy életem egyik legnagyobb kalandja volt, s soha nem cserélném el semmilyen más élményért. Mindenkinek csak javasolni tudom: keljen útra, teljesítse. Kalandra fel!

 

Írta és fotók: Veres Zsolt geológus (a teljes cikk a Turista Magazin 2021. évi októberi számában jelent meg)