Mosóházak a Káli-medencében

A mosás a modern ember életéből már csak minimális időt vesz el, hiszen a nagyfokú automatizáció miatt a gépek szinte mindent elvégeznek helyettünk (még a szárítást is). Régen ez azonban nem így volt! Az asszonyoknak több napja is rámehetett a mosás „tudományára”, amelyet például a Balaton-felvidéken az úgynevezett mosóházakban végeztek. Írásunkban a mosási munkafolyamatok mellett a tevékenység földtudományi hátterét is bemutatjuk. Kalandra fel, irány a kövek világa!

A Káli-medence településein vagy azok határaikban napjainkban is felkereshetők mosóházak rekonstruált épületei. Mielőtt azonban létrejöttük történeti hátterét bemutatnánk, beszéljünk arról, hogy miért pont ott vannak a mosóházak, ahol vannak. A mosás helyszíneit – mosóházakat, mosógödröket – annak idején állandó vizű forrásokra telepítették, ahol a megfelelő hozamú vízkilépési helyek folyamatosan biztosították a tevékenységhez való friss vizet. A források fakadási helyei pedig a földtani-szerkezetföldtani felépítéssel vannak összefüggésben, hiszen jelenlétük jó vízvezető képességű kőzetekhez és/vagy törésvonalakhoz köthetők.
A Káli-medence központi részeit triász időszaki törmelékes (Csopaki Márga Formáció) és karbonátos tengeri üledékes kőzetek (Aszófői Dolomit Formáció) építik fel, a peremein azonban az idősebb és a fiatalabb képződmények is képviseltetik magukat. A déli medenceperem törésvonalak mentén kiemelkedett rögeit a felszínen döntően perm időszaki vörös homokkő (Balatonfelvidéki Homokkő Formáció) alkotja, de alatta már az idősebb paleozoos formációk – például az ordovícium–devon Lovasi Agyagpala Formáció – is megjelennek. Az idősebb kőzetek alkotta rögök közvetlen északi előterében jóval fiatalabb kőzetek települnek, a kovás kőtengerek anyagát alkotó Pannon-tavi kavicsos-homokos üledékek (Kővágóörs térsége; Békési Formáció Kállai Tagozat), valamint bazalt és annak piroklasztitjai (például Kis-Hegyestű; Tapolcai Bazalt Formáció). Utóbbi késő miocén–pliocén üledékes/magmás formációk a Káli-medence északi és nyugati peremein is megjelennek, amelyek többek között Szentbékkálla, Mindszentkálla, Salföld kovás kőtengereiben, valamint a Fekete-hegy bazaltos képződményeiben érhetők tetten (de ott a keleti peremen a Hegyes-tű bazaltos kürtőkitöltése is). A változatos korú és típusú rétegsorok közül a továbbiakban csak a perm és triász vízadó formációkra koncentrálunk.
A Káli-medence vidéke önálló karsztvízföldtani egységet alkot egy sajátos, belső áramlási rendszerrel. A medence korábban bemutatott déli peremvidékét, illetve mélyebb aljzatát a gyenge vízvezető képességű permi vörös homokkő alkotja. A rátelepülő kora triász Csopaki Márga Formáció szinte kibéleli az egész medencét, amely ugyancsak vízfogó képződmény. Az előzőekből következik, hogy a medence felszínére lehulló csapadék lefelé nagyon lassan tud távozni, a hidrogeológiai értelemben vett „zárás” tehát az alsó, déli, keleti és nyugati irányból is biztosítva van. Északi irányból, a Bakony felől érkező karsztvizek ugyancsak nem tudnak akadálytalan a medence vidékére jutni, hiszen a Litéri-feltolódás miatt vízfogó márgás kőzetek állják útjukat. Egyedül északkelet felől történik némi „vízátadás”, amelyet a Balatonhenye és Köveskál környéki karsztforrások jeleznek. A Káli-medence felszínen megjelenő vizei tehát helyből származnak, amelyek mennyiségét és minőségét a klímaváltozás miatti átlagos csapadékmennyiség-csökkenés, valamint az antropogén hatások (például lecsapolások, bányászat miatti vízkiemelések) is befolyásolják, sajnos negatív irányban. A vizekben valaha jóval gazdagabb Káli-medence vidékén az emberi közösségek a folyamatosan friss vizet biztosító természetes vízkilépési helyekhez kötötték többek között a mosás tevékenységét is, amelyeket Kővágóörs és Köveskál települések példáin keresztül mutatunk be. Ezek a források ugyan még napjainkban is aktívak, de ki tudja meddig!
Kővágóörs település északnyugati határában fakad a Mosóház-forrás (Kis-kút), amely a Burnót-patak egyik kis mellékágát táplálja. Erre a vízfakadásra épült fel az 1700-as évek elején a mosóház, amely mellett 1949-ig (szombatonként) egy vágóhíd is működött. A mosóházat a helyi asszonyok az 1940-es évek közepéig használták, utána az épület elhagyatottá és romossá vált. A teljes pusztulástól 2005-ben sikerült megmenteni; ekkor permi vörös homokkőből születtek újjá az épület falai (a forrás vízadó képződménye az a kőzetformáció, amelyből falai is felépültek). Vize egész évben 18°C-os állandó hőmérsékletű vizet adott az asszonyoknak.

A Káli-medence másik kiváló állapotban megmaradt mosóháza Köveskálon, a település központjában, a templomok szomszédságában kereshető fel (Város-kút). A forrás a triász vízadó kőzetekben tárolódó és áramló karsztvizet csapolja meg. Az épület 1820 körül épült és egészen 1940-ig használták mosásra. A nyeregtetős épület falában lévő nyílásokba merítették a vizet, amely a külső fal menti favályúkba folyt, ezeket a jószág itatására használták. 1935-ben a vízszint emelkedése miatt átalakították, hogy a forrás akadálytalanul áramolhasson, így biztosítva a folyamatos vízellátást. A köveskáli forrásvizet 1945-ig rituális fürdésre is használta a kővágóörsi zsidó közösség. Természetesen az előbbi funkciókon kívül a mosóházak vizét állatok itatására, öntözésre, pálinkafőzésre is használták, és akár több falut is kiszolgálhattak egyszerre.
A mosóházak további érdekességeit a Természetjáró weboldala alapján foglaljuk össze: „A helyi asszonyok általában hetente kétszer mostak; kedden és szerdán voltak a legtöbben, amikor is a 3–6 órás mosás közben a falu szennyesét is kiteregették. Habár a mai hagyományok szerint csak újév napján hoz balszerencsét a mosás, a régi hiedelmek sokkal több napon megkímélték az asszonyokat a mosás fáradalmaitól. A nagyobb egyházi ünnepeken és vasárnap természetesen tilos volt a szennyes mosása, de ezen kívül nagypénteken, Luca napján, halottak napján, a Dél-Dunántúlon pedig december 4-én és Borbála napján sem szabadott mosni.
Emellett az a hiedelem is közismert volt, hogy aki pénteken mosott ruhát visel, azt könnyen érheti villámcsapás. Az otthon szétválogatott ruhaneműket talicskán, kordén vagy akár a fejükön egyensúlyozva vitték a mosóházhoz. Ezt követően a ruhákat beáztatták, majd nekiálltak a szennyesebb részeket beszappanozni a házilag készült disznózsír szappannal, utána pedig kézzel és gyökérkefével alaposan átdörgölték. A következő szappanozást követően a ruhákat „pufókba” rakták egymásra, amit a sulykolás követett. A tisztára mosott ruhákat jó erősen kicsavarták, mielőtt hazavitték, hogy aztán rátekerjék a mángoló sodrófára és simára „vasalják”. A fehérneműket és az ágyneműt azonban otthon szappandarabokkal is kifőzték, hogy aztán visszavigyék őket öblítésre a mosóházba.”
Írásunk végén jegyezzük meg, hogy a Balaton-felvidéken található mosóházak a maga nemükben egyedülálló kultúrtörténeti objektumok, hasonlóak Európában csak Ausztriában, Németországban, Franciaországban és Svájcban találhatók. A Balaton-felvidéken az óbudavári és a szentantalfai mosóházakat érdemes még felkeresni, noha annak idején jóval több településen volt mosóház.

Felhasznált irodalom:
Futó J. (2005): A Balaton-felvidék természeti értékei V. – A Káli-medence. Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság, Veszprém
Természetjáró online felülete

A kővágóörsi mosóház pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet

Fotó és szöveg: Veres Zsolt