Diákok a barlangban

Torockó neve fogalom a magyar turisták körében, hiszen Erdély egyik fő turisztikai célpontja a település, főleg a nyári szezonban. Torockó – ahol kétszer kel fel a Nap – fő természeti látnivalója a falu fölé magasodó Székely-kő, amelynek jura mészköveit és óceánközépi bazaltjait évente sok ezer turista koptatja. A hegy kőzetanyagát és kialakulását egy korábbi cikkünkben már részletesen bemutattuk. Jelen írásunkban szintén a Székely-kőre kalandozunk el, ahol egy barlang kialakulását és izgalmas történetét vesszük górcső alá. Kalandra fel, irány a kövek világa!

A barlang ismertetése előtt beszéljünk kicsit a Székely-kő kialakulásáról. A Torockói-hegység területe az Erdélyi-szigethegység része, amelyet a Fehér-Körös és az Aranyos folyó völgye két eltérő földtani–szerkezetföldtani egységre választ szét. Az említett folyóktól északra eső nagyobb részt prekambriumi–ópaleozoikumi kristályos kőzetek, valamint az ezekre települő mezozoos (középidei) sekélytengeri üledékek alkotják (ide tartozik például a karsztjairól nevezetes Bihar-hegység is). A Szigethegység délebbi egységét viszont ultrabázikus és bázikus magmás kőzetek, valamint triász és jura mélytengeri üledékek építik fel, amelyek a néhai Vardar–Maros-óceánban rakódtak le. Az északi részek sekélytengeri kőzetei és a déli vidékek mélytengeri képződményei csak a kréta időszak végén kerültek egymás mellé, a területen zajló aktív lemeztektonikai, takaróképződési folyamatok hatására.
A Torockói-hegység kies vidéke az Erdélyi-szigethegység déli területeihez tartozik. Az északkelet–délnyugati csapású, kb. 70 km-es hosszúságú Torockói-hegység fő tömegét a jura időszak végén (tithon korszak, kb. 150 millió év) keletkezett zátonymészkő alkotja, amelyet Strambergi mészkőnek is neveznek a szakirodalomban. A fentebb említett Marosi-óceán hátsága, a szétnyíló és távolodó kőzetlemezek hasadékai mentén forró bazaltos kőzetolvadék áramlott fel a jura időszakban. Az óceán mélyére kibuggyanó olvadék párnaláva-szerkezetek formájában szilárdult meg. A tenger szintjét elérő vagy megközelítő tenger alatti vulkáni hátságokon és szigeteken (seamount) nagy tömegű zátonymészkő keletkezett a trópusi tengervízben. Az egykori zátonyalkotó és zátonylakó élőlények meszes vázaiból nagy vastagságú biogén mészkő halmozódott fel hosszú idő alatt, amely a szóban forgó hegység, illetve a cikk témáját adó észak–déli csapásirányú Székely-kő fő tömegét is alkotja. Torockó és Tordatúr között a bazaltos vulkáni kőzetekre települő zátonymészkő vonulata szépen követhető, s az egyik leglátványosabban a Székely-kő csúcsának térségében érhető tetten.
A barnásvörös és rozsdás színű bazaltos kőzetek egyértelműen elkülöníthetők a szürkésfehér színű mészkövektől. A középső jura tenger alatti bazaltos képződmények a Székely-kő keleti frontját alkotják, míg az ezekre települő, függőlegesre állított késő jura mészkövek a hegyóriás nyugati lejtőit építik fel (kb. 300 m-es vastagságban). Ez az eltérő kőzettani felépítés a morfológiában is megmutatkozik. A mészköves nyugati részek formakincse élénkebb vad sziklaletörésekkel, törmeléklejtőkkel, valamint barlangokkal, míg a keleti bazaltos területek lejtői menedékesebbek, domborzata egyhangúbb és szolidabb. Mindezen formák a különféle típusú és szerkezetű kőzetek eltérő lepusztulásában keresendők. Az elmúlt földtörténeti korok éghajlat vezérelte felszínlepusztulása nyeste le a Torockói-hegység magasra kiemelkedő platóit, így a Székely-kő tetejét is. Ennek a kőzettani felépítésnek köszönhető, hogy a Torockói-medence irányából kemény kaptató vár ránk a csúcsig (Nagy-Árok), míg Csegez és Székelyhidas felől hosszabb, de kevesebb szintet tartalmazó csúcstámadás vár ránk. Torockó felől mászva a Székely-követ, kb. 950 m-es magasságban egy karsztforrás vizére is számíthatunk, amely a bazalt és a mészkő határán fakad (szárazabb időszakokban azonban elapad).
A Székely-kő dél–délkeleti részén, Torockószentgyörgy felől, 850 m-es tengerszint feletti magasságban találjuk a Székely-kő „koponyájának”, „kőkoponyájának” is hívott Kőlyukat, más néven Deák-lyukat vagy Kollégium-barlangot. Az érdekes elnevezés onnan származik, hogy nyílását egy sziklaív választja ketté, ezért a völgyből úgy néz ki, mintha egy óriás koponya két szemürege lenne. A barlang a fent bemutatott jól karsztosodó, nagy tisztaságú jura zátonymészkőben oldódott ki, az elmúlt évmilliókban, a földtörténeti jégkor (pleisztocén) folyamán. Ekkoriban a barlang még alacsonyabb tengerszint feletti magasságban helyezkedett el, forrásbarlangként „üzemelve”. Ez azt jelentette, hogy a felette elterülő mészkőfelszín felől, a talajon átszivárgott és szénsavassá vált karsztvíz a mélybe áramolva oldó (korrózió) és hordalékával koptató (korrázió) tevékenységet fejtett ki, üregeket oldva ki a repedésekkel átszőtt jura mészkőben. A Torockói-hegység és benne a Székely-kő mészkőtömege viszont a jégkor óta tektonikusan több száz m-t emelkedett (a karsztvízszint viszont alacsonyabbra süllyedt), a néhai forrásbarlang emiatt fokozatosan magasra került, szárazzá és inaktívvá vált. Az elöregedett, elaggot Kőlyuk azóta pusztul, romosodik, amelyet a barlangszáj térségének omlásai, valamint a megmaradt sziklaív is mutatnak. A mészkő aprózódását a barlang alatti hegyoldalakon felhalmozódott törmeléklejtők is jól jelzik, amelyek a jégkor fagyváltozékonyabb szakaszaiban, a fagyaprózódás hatására keletkeztek.
A következőkben foglalkozzunk kicsit a karsztos üreg történetével, amelyről már a barlang elnevezései (deák, kollégium) is árulkodnak. A Kőlyuk az elmúlt évszázadokban sűrűn adott védelmet a vidék népének, a torockóiakon kívül a nagyenyedi református kollégium diákjai számára is. Ez igaz volt természetesen a jóval régebbi időkre, a középkorra is. Torockó térségének vészterhes időkkel „megpakolt” történelméből az 1704-es és az 1848-as éveket emelnénk ki. Az 1704-es évben a császári seregek Rabutin tábornok, Erdély császári főhadparancsnoka vezetésével jelentős erőkkel támadta Nagyenyed vidékét, mivel a Rákóczi-szabadságharcban a térség szimbolikus helynek számított az ott élő református magyar közösségek ellenállása miatt. 1704. március 16-án, virágvasárnap reggelén a császári csapatok szász és román segéderőkkel rárontottak Nagyenyedre, felgyújtva és végig rabolva a várost, elpusztítva a református kollégiumot is. A magyarok ellenállása során a kollégium diákjai fontos szerepet játszottak, de a túlerőben lévő császáriakat nem tudták feltartóztatni. Az életben maradt diákok a környéken, többek között a később róluk elnevezett Deák-lyukban vagy Kollégium-barlangban bujdokoltak el. Természetesen a császári seregek Torockószentgyörgy és Torockó vidékét is feldúlták, ekkor pusztult el az előbbi település vára. A másik nagy csapás a vidéknek az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc időszaka volt, amikor a románok többször is sanyargatták a vidéket. A legvéresebb esemény az 1849. január 8. volt, amikor a gyilkolásra szomjas román szabadcsapatok gyakorlatilag kiirtották Nagyenyed lakosságát. Erről korábban már külön értekeztünk egyik cikkünkben. A szabadságharc alatt a Kőlyuk szintén a bujkálók menedékéül szolgált.
A barlang (románul Grota Studenţilor) Torockó és Torockószentgyörgy felől is elérhető jelzett turistautakon, kb. 300 m-es szintemelkedéssel és kb. 3 km-es sétával (időben kb. 1–1,5 óra).

A Kőlyuk pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet

Fotó és szöveg: Veres Zsolt