A világ legkisebb magashegysége

Magas-Tátra. A név hallatán a világ legkisebb (371 km²!) magashegysége, a Felvidék, az Északnyugati-Kárpátok, a jég által megfaragott sziklapiramisok, a kéklő tengerszemek, a menedékházak hangulata, a sorban álló tömegek a nyári ösvényeken, a néhai szepességi hegymászók, a hegymászás bölcsője – és még sorolhatnánk – jutnak az eszünkbe. A szlovák és lengyel határon emelkedő magashegység Európa egyik legsűrűbben járt hegyvidéke, télen az ázsiai „nagytestvéreket” idéző viszonyokkal. Írásunkban azonban nem a hegység turisztikai történetével ismerkedünk meg, hanem szokásunkhoz híven annak kialakulásával, kőzeteivel és formakincsével foglalkozunk részletesebben. Kalandra fel, irány a kövek világa!

Az Északnyugati-Kárpátok vidékét földtani-szerkezetföldtani értelemben négy övezetre oszthatjuk fel. Északon a Külső-Kárpátok flisvonulatai húzódnak, amelyeket az eocéntól a miocénig takarókká gyűrt tengeri üledékes kőzetsorozatok építenek fel. Tovább haladva dél felé a keskeny Pienini-szirtöv következik, amelynek karbonátos kőzetanyaga egy mezozoos (középidei) óceáni medence üledékeit képviseli. A Magas-Tátrát is hordozó Belső- vagy Nyugati-Kárpátok a térség tömbszerű magját alkotja, amelyet a krétában takarós szerkezetekbe gyűrődött paleozoos (óidei) kristályos, valamint újpaleozoos–mezozoos törmelékes és karbonátos kőzetsorozatok alkotnak. Az Északnyugati-Kárpátok legdélebbi egységét a neogén vulkanitokból álló, ércekben gazdag vulkáni koszorú képezi. A négy övezet közül a továbbiakban a Belső-Kárpátok kristályos kőzetekből álló takarós egységeiről lesz szó, hiszen ez a terület (Tátrikum) hordozza a Magas-Tátra vidékét is.
A Magas-Tátrát alkotó kőzetek eredeti képződményei óceánok mélyén rakódtak le valamikor a prekambrium (előidő) végén, illetve az óidő első felében. A különféle típusú magmás és üledékes kőzetsorozatok az óidei hegységképző fázisok (például variszkuszi orogenezis) hatására többször meggyűrődtek és kristályospalákká (fillit, csillámpala, gneisz, amfibolit) alakultak. A variszkuszi hegységképződés hatására kivastagodó litoszféra mélyén, az irtózatos nyomás- és hőmérsékletemelkedés hatására olvadás is bekövetkezett. A keletkező magas szilícium-dioxid-tartalmú, azaz savanyú kőzetolvadék a mélyből megindulva gránitos és granodioritos intrúziókat hozott létre a metamorf összletekben (a részleges olvadás során migmatitok is keletkeztek). A gránitos testek benyomulása a variszkuszi hegységképződés végén, a karbon és a perm időszakokban következett be. Ezeket az ősi metamorf és mélységi magmás kőzeteket fogjuk döntően taposni a Magas-Tátrában tett gerinctúránk során is. Itt jegyezzük meg, hogy a bekezdésben leírt földtani-szerkezetföldtani folyamatok természetesen nem a mai földrajzi helyükön zajlottak le, hanem több ezer km-re innen, valahol az Egyenlítő környékén, azaz ott, ahol a térséget hordozó kőzetlemez elhelyezkedett.
Az óidő végén, valamint a középidőben a Tethys-óceán kinyílásával a területet több ízben is tengerelöntés érte. A lerakódó üledékes kőzeteket döntően a vastag karbonátos rétegsorok (például mészkő, dolomit) képviselik, de megjelennek a törmelékes üledékes képződmények, többek között például a homokkő és a márga is. Ezek az üledékes kőzetek a hegység északi területein, döntően a lengyel oldalon alkotnak összefüggő rétegsorokat. Az imént, valamint az előző bekezdésben leírt vastag kőzetösszletek a jura végén és a krétában óriási takarós szerkezetekbe gyűrődtek az alpi hegységképző mozgások hatására, amelynek kiváltója Afrika észak felé történő mozgása volt Eurázsia irányában. A korábbi óceáni medencékben lerakódott rétegsorok összepréselődtek, áttolódtak, s eredeti helyükről többszáz km-rel északabbra-keletebbre vonszolódtak el. Így, s ekkor alakult ki a Belső-Kárpátok bonyolult takarós szerkezete. A középidő végén bekövetkezett takaróképződés után harmadidőszaki üledékképződés már csak a hegyláncok közötti medencékben zajlott. A hegység mai arculata és magassága a pliocén-pleisztocén emelkedés, valamint erózió során jött létre.
A délen a Poprádi-, északon a Nowy Targi-medence közé ékelődő, mindössze 26 km-es főgerincű Magas-Tátra az alacsonyabb medencei térszínekből 2000 m-es relatív magassággal tör az ég felé. Itt emelkedik az egész Kárpátok legmagasabb pontja, a Gerlachfalvi-csúcs (2655 m), a Lomnici-csúcs (2634 m), valamint a jellegzetes alakú Kriván (2494 m) is. Tágabb értelemben a Tátra hegyivilágához soroljuk nyugaton a Liliove-hágón túli Liptói-havasokat, keleten pedig a Kopa-hágónál kezdődő Bélai-Tátrát is.

A korábban már említett, nagyrészt granodioritból álló hegység a földtörténeti jégkorszak (pleisztocén) hidegebb szakaszaiban eljegesedett, vad glaciális formakincset öltve magára. A Magas-Tátra és a Liptói-havasok jegesedett el a legerőteljesebben a jégkorban – ezen belül a rissben és a würmben – a kárpáti hegységeink közül. Erős eljegesedésük az északról délre előrenyomuló, e hegységeket néhány km-re megközelítő belföldi jégtakaró jelentős hűtő hatásának és a jégmező szélrendszere, légörvényei által eltérített, közvetlenül a hegyeket ostromló szeleknek köszönhető. Az északi elhelyezkedése miatt a Magas-Tátrában ereszkedett a jégkorban legalacsonyabbra a hóhatár, egészen 1500–1600 m-ig. A 900 m-es tengerszint feletti magasságig leereszkedő gleccserek hossza 8–10 km volt. A rissben 152 km² volt a gleccserjég összterülete, míg a würmben ugyanez 108 km². A kialakuló vastag gleccserjég az egykori eróziós folyóvízi völgyfőkből indult el hosszú gleccserek formájában a hegylábi felszínek felé. A hátraharapózó völgyfők miatt a főgerinc éles, keskeny, szabdalt, kanyargós lefutású, sziklás leszakadásokkal tarkított terepformává változott. A nagy jégtömeg a kárfülkéket és a hosszú völgyeket mélyen kivéste, fölöttük a csúcsszint 800–1000 m-rel magasodik. A Magas-Tátrából hiányoznak a lankás és füves hátak, és a Déli-Kárpátokra olyannyira jellemző magasan fekvő platók. A szakadékos sziklafalak alatti területeket vastag törmeléktakaró borítja, a kárfülkék sziklamedencéiben, a glaciális teknővölgyek morénasáncai között, és a völgylépcsőknél glaciális tavak, azaz tengerszemek nyújtózkodnak. A legnagyobb a Halas-tó (34, 54 ha), a legmélyebb a Nagy-tó (79,3 m).
A Magas-Tátra éghajlata hűvös és csapadékos. A legtöbb csapadék eső formájában hullik le nyáron, amelyet az északi–északnyugati szelek szállítanak. A legcsapadékosabb gerincrégió 1400 mm csapadékot kap évente. Érdekes jelenség, hogy a hegyláncok miatt felemelkedő levegő hatására nyáron napközben 11 óra körül általában befelhősödik, majd a csapadék után délutánra kitisztul az ég. A novembertől májusig tartó tél zord és fagyos.
A magashegységben az erdőhatár, a tulajdonképpeni lucfenyvesek világa kb. 1600 m-en húzódik. E szint felett már csak alacsony törpefenyvesek „bozótja” tarkítja a hegyoldalakat. A kevésbé meredek hegyoldalakon gyepfoltok zöldellenek. Az 1949-ben létrehozott Tátrai Nemzeti Park (TANAP) miatt a hegységben évtizedek óta szünetel az intenzív erdő- és rétgazdálkodás, valamint a legeltetés. Utóbbi következménye a tavasztól kezdődő virágpompa is.
A Magas-Tátra turizmusának történetével, a hegység turisztikai látnivalóival, turista- és mászóútvonalaival egy későbbi cikkünkben foglalkozunk részletesebben. A cikkhez csatolt képeken a Tengerszem-csúcs (Rysy, 2501 m) megmászása közben készült felvételek láthatók, a szlovákiai oldalról, a Menguszfalvi-völgy irányából.

A Magas-Tátra pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet

Fotó és szöveg: Veres Zsolt