Részlet az Ellésmonostorból
A Tisza folyó mellett, a Csongrád–Szegedi-sík kistájon terül el az ősi halásztelepülés, Csongrád. A Körös torkolatában fekvő városka látnivalókban igen gazdag, viszont található egy olyan műemlék is Csongrád határában, amelyet nagyon kevesen ismernek. A Tisza hullámterében fekvő Ellésmonostor maradványai a folyó gátján érhetők el, a folyásirány szerinti bal oldalán gyalogolva észak felé. Írásunkban az egykori egyházi épület történetét és építőköveit ismerjük meg. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A továbbiakban Pávai Éva ásató régész, „Előzetes jelentés Csongrád–Ellésmonostor ásatásáról (1990–1992)” c. írásából idézve ismertetjük a monostor történetét: „Az ellési monostorral foglalkozó első írásos adat 1306-ból származik: „Szeri László és több Bor nemzetségbeliek a Kopoz nádornak okozott kártételek kielégítésére Elleusmonusturi/illésmonostori birtokukat a Tisza mellett zálogul lekötik.” Amint a forrásból kitűnik, a terület a Bor–Kalán nemzetség Bor ágához tartozott. E nemzetség a hét honfoglaló vezér egyikétől, Ondtól eredeztette magát. Ennek fia Eté, a szlávok által „Fekete vár”-nak („Cerni grad, Surungrad”) nevezett földvárba telepedett be. A tatárjárás előtt több ágra oszlott Bor–Kalán nemzetség Ellés/Ehellős (Achilleus) nevű tagja alapította Elles monostorát, – ő volt első kegyura –, amint erről az elnevezés is tanúskodik.
A további forrásokban a területről csak mint adományozás vagy pereskedés tárgyáról olvashatunk, egyetlen oklevélben sem szerepel, hogyan is nézett ki valójában. Az 1890-es évek elején az ellési domb legkiemelkedőbb részén akácos erdő volt. Az egykori épületek falmaradványai ekkor még kilátszottak a földből. A monostor tégláiból az idők folyamán több tanyát is felépítettek a környéken, díszítő elemeit elhordták.
Az Ellésdomb, Elléspart névvel illetett lelőhely Csongrádtól északra egy homokdombon található, a Tisza balparti árterületén. A csongrádi múzeum névadója, dr. Tari László fogorvos a város és környékének történetét tanulmányozva arra a következtetésre jutott, hogy a monostor a folyószabályozások előtt a Tisza jobb partján, egy később lefűződött omega-kanyarulat torkában feküdt. E problémára természettudományos vizsgálatok adhatják meg a választ. A csongrádi múzeum birtokában több, dr. Tari László által adományozott, Ellésen talált lelet van; előfordul azonban, hogy néhány tárgyról már csak feljegyzései tanúskodnak.
1975-ben dr. Horváth Ferenc (MFM, Szeged), 1983-ban pedig dr. Vörös Gabriella (KJM, Szentes) és Lőrinczy Gábor (MFM, Szeged) végeztek helyszíni szemlét a területen. 1984-ben dr. Horváth Ferenc szakvéleményt készített a monostor régészeti védése érdekében. 1986-ban Pölös Andrea folytatott szakdolgozat részét képező terepbejárást a helyszínen (BTM, Budapest).”
A továbbiakban a településtörténettel foglalkozunk részletesebben: „Késői időszakból származik az egyelőre egyetlen szarmata sír, amely a temetőkápolna közelében került elő. Korban hozzá illik a dr. Tari László által gyűjtött és dokumentált, de a múzeum raktárába be nem került szarmata korsó.
A 10. század vége és a 11. század első fele közé tehetők a domb tetején, a monostor épületei alatt – hacsak részletekben is – kibontakozó kora Árpád-kori település objektumai: gödrök, kemencék, árokvonulatok. Ennek megsemmisülése a Szent István halála utáni trónviszályok és pogány lázadások idejére tehető. Erre a korai településre építették rá a Szent Benedek-féle Regula előírásait követő szerzetesek egyszerű, ókeresztény gyülekezeti bazilikát utánzó román stílusú templomát. Ehhez északról egy kisebb sekrestye csatlakozott. A feltárás során talált románkori faragott kövek ornamentikája a 11. század 50–60-as éveire utal. Az uralkodók a pogányok által megtépázott, e területen még fiatal nyugati keresztény hit megerősítése érdekében az elpusztult templomokat újjáépíttették, illetve több alapítással gyarapították azok számát. Az ellési templom védőszentjének neve egyelőre nem ismert. Az épület gazdag díszítését egy omladékgödörben talált néhány kőfaragvány tanúsítja. Az első temetkezések még igen szegényesek – a templom keleti–északkeleti részén, falain kívül találhatók.
A tatárjárás pusztítását követően az újjáépítéssel egyidőben a templom nyugati zárófalához szimmetrikus elrendezésben egy-egy tornyot illesztettek hozzá. Míg a templom falai agyag és darázskő (réti mészkő) alapozásúak, addig utóbbiak sárga agyag- és tégla-alappal készültek. A két torony között alakították ki az úgynevezett kegyúri karzatot az így keletkezett emeleti részen. A közeli években építhették fel az eddig egyedül álló templomhoz keletről a déli mellékapszishoz csatlakozó kolostorszárnyat, amely az udvar közepén álló díszes kutat kerítette. Az elpusztult sekrestye helyén egy nagyobb, apszissal rendelkező, kápolnaszerű épületet emeltek. A kolostorhoz ugyanekkor kis létszámú szolgálónépet rendeltek, akiknek települése az épületeken kívül helyezkedett el. Temetőjük a homokdomb északnyugati részén, a templomtól nyugatra létesült egy kisméretű kápolna körül. Ugyanúgy, ahogyan a templom belsejébe, úgy a kápolnába is temetkeztek már ebben az időszakban. Nem szűnt meg természetesen a templomon kívüli elhantolás sem, hiszen ez mindenkit megilletett.
Az első periódusból még koporsó nélküli sírokat találunk. Később már vasszögekkel vagy súlyos vaspántokkal összeerősített fakoporsóba vagy téglával gondosan körülrakott sírba helyezték el az elhunytakat. Néhány esetben a sírföldben, a váz alatt gyékény, illetve faszénmaradványokat észleltünk, máshol a halottat mésszel öntötték le. Leggondosabban elkészített sírépítmények a sátortetős téglasírok voltak, amelyek a templom északi zárófalához csatlakozó apszisos épületben kerültek elő. Ennek belső terét egy 1983-ban történt munkagépes bolygatás erősen megrongálta. Egyetlen ép téglasír sem maradt. A templomot a 16. század közepe táján egy úgynevezett „belső nagytakarítás” után felújították, korábbi boltíveit téglából rakott oszlopokra cserélték fel. Az épületek egy részét kb. 3 méter mély, az elpusztult kútra ráásott sáncárkai vették körül – nem kímélve a templom körüli temető sírjait sem. Az el nem hurcolt díszítőelemeket egy omladékgödörbe dobálták bele. Ebben az immár erődített templomban és épületeiben feltehetően török had állomásozott.”
No, de miről is mesélnek az Ellésmonostor kövei napjainkban? Az alapfalakat tanulmányozva a tégla, mint építőkő mindenki számára ismerős lehet. Alföldi középkori egyházi épületeink esetében gyakori építőanyag volt a tégla, amelyet a Tisza mentén bőségesen rendelkezésre álló finomszemcséjű vályogos–agyagos üledékekből égettek ki az arra szakosodott mesterek. Az ellési téglák vizsgálatai alapján megállapították, hogy a téglák ártéri agyagos finomkőzetliszt alapanyagába törek gyanánt rozsszalmát kevertek készítői. Az ártéri eredetet mocsári csigahéjtöredékek igazolták. 1987-ben a monostortól északkeletre kb. 3 km-re, a Várhát elnevezésű területen egy középkori téglaégető kemence maradványait tárták fel. Nincs kizárva, hogy innen tutajjal, a folyó egykori morotváján (holtágán) szállíthatták a téglát a monostor építéséhez. A középkori téglaégetéssel már több korábbi cikkünkben foglalkoztunk részletesebben.
Ha szemfülesek vagyunk, a monostor falaiban a téglák alatt, a talaj szintje felett sárgásszürke színű, likacsos, porózus terméskövekre is figyelmesek lehetünk. A tavi/réti mészkőnek vagy darázskőnek is nevezett karbonátos üledékes kőzet a magyar Nagyalföld saját építőköve, melynek képződése a maga nemében egyedülállónak tekinthető az egész világon. Az édesvízi karbonátos üledékek lerakódása a Duna-Tisza köze vidékén a negyedidőszakban, a pleisztocén (jégkorszak) végén kezdődött el, 13 ezer évvel ezelőttől. A homokbuckák közötti mélyedések (semlyékek) lúgos vizű, oldott alkáliákban gazdag szikes tavai voltak a tavi mészkő és dolomit képződésének helyszínei. A vízben található oldott hidrogén-karbonát, valamint a nátrium, a kalcium és a magnézium a térség dunai eredetű folyóvízi üledékeiből, valamint a tavak térségében felhalmozódó, s azokból kioldódó növényi részekből eredeztethető. Ezekben a hidrokarbonátban és fényben gazdag tavakban szaporodtak el óriási mennyiségben a csillárkamoszatok (Charophyták), amelyek a sejtfalukban alacsony Mg-tartalmú kalcitot választottak ki. Az így kialakuló Chara-tavak fenékszintjében vette kezdetét a jégkorszak végén a jellegzetes meszes iszap kiválása, amely később kőzetté válva a réti mészkő és dolomit alapanyagát képezte.
Az édesvízi tavi karbonátok kialakulásában fontos szerepe volt a jelenkorban (holocénben), a meginduló felmelegedés hatására kialakuló, ciklikusan, évszakosan ismétlődő elöntési és kiszáradási periódusok váltakozásának is. A magasabb téli és tavaszi vízállásokkor felhíguló, majd az nyári és kora őszi állapotok idején betöményedő/bepárlódó tavakban a Mg/Ca arány ritmikusan változott, amely elősegítette a karbonátos iszapok kialakulását. A bonyolult bio- és geokémiai folyamatok során, a ciklikusan váltakozó kiszáradás és tavi elöntés alatt kezdődött el a már korábban lerakódott karbonátos iszap átalakulása, a felhalmozódott szemcsék, kivált karbonátos ásványok cementálódása, a ritmikus oldódás és ásványkiválás, a pórusterek kitöltődése, a kőzetkeményedés, és végül a szilárd kőzetté válás. Ezek a beszáradási, újraoldódási és újrakristályosodási folyamatok a Duna-Tisza köze tavaiban évezredekig fennálltak, elősegítve a kemény és bányászható édesvízi mészkő- és dolomitpadok kifejlődését. Az édesvízi karbonátok kialakulása a rézkorban érte el a csúcspontját. Vajon kik és mikor kezdték el a réti mészkő bányászatát a térségben?
Réti mészkövek az Ellésmonostor alapfalaiban
A darázskőnek, pecsmegnek, cupáknak, mocsárkőnek, varangykőnek és terméskőnek is hívott tavi/ réti mészkövet már az Árpád-kor emberei is felhasználták építőkőnek a kőben szegény alföldi területeken. A likacsos, porózus kőzet keménysége, minősége nem vetekedhetett hegyvidéki társaikkal, de olcsósága és helybeli felhasználhatósága mégis igen közkedveltté tette. A középkorban templomok alapozásához, felmenő falazatban, lakó- és melléképületek alapozásához, ásott kutak és pincék falazataként is használták, de az adott településen szinte minden épülettípushoz használható volt. Ilyenek voltak a falusi és tanyasi házak, valamint a gazdasági épületek alapjai is. A talaj alatt kb. 60–100 cm-es mélységben rejtőzködő, átlagosan 30–50 cm vastag kemény tavi karbonátos horizontokat mezőgazdasági munkák vagy vályogvetés közben éppúgy megtalálhatták, mint az arra szakosodott kővágó mesterek szaktudására alapozva. A kibányászott darázskövet faragás nélkül rakták egymásra, kötőanyagként törekkel kevert agyagos sarat használtak. A 70–80 cm magas kőalapot rövidre vágott nádréteggel szigetelték, majd erre vályogfalat emeltek. A nehéz fizikai munkára szakosodott kővágókról és a mélyben rejtőzködő réti mészkőről a Duna-Tisza köze beszédes földrajzi nevei (például Kővágó-ér, Kővágó-lapos, Kőtörés) mesélnek.
Láthatjuk tehát, hogy a réti mészkő képződése a Duna-Tisza köze szikes tavaiban a jégkor végén, 13 ezer évvel ezelőtt vette kezdetét, zömében pár ezer évvel ezelőtt zárult, de egyes helyeken még napjainkban is zajlik. A több ezer éve kialakult kőzetet őseink beépítették már a térség középkori egyházi épületeibe is. Érdekes eset Ellésmonostor, hisz itt a darázskő a természetes előfordulásának határterültéről származik. Nagy valószínűséggel az Ellésmonostort is hordozó tiszazugi kistájon bányászhatták azt a darázskövet, amelyet a monostor alapfalaiban is tanulmányozhatunk. Azért használták csak az alapozásnál a réti mészkövet, mert kőzettani tulajdonságai miatt (például magas porozitás) nem rendelkezett fagyálló tulajdonságokkal. Ugyanez a kő juthatott el Tiszakürt és Tiszainoka templomaihoz is.
Pávai Éva „Ellésmonostor kutatása” (2000) c. munkája a következőket említi meg: „A templom alapozásához és részben felmenő falaihoz felhasznált réti mészkövön (darázskövön) kívül az épületek legfontosabb anyaga a tégla volt. A templom felmenő falai kb. 1 m szélesek voltak, vegyes falazatúak, téglából és réti mészkő kváderekből épültek. A feltárás során főleg az apszisok környékéről réti mészkő kváderek töredékei kerültek elő”. Itt jegyezzük meg, hogy a templom régészeti feltárása során a tégla és a réti mészkő mellett még számos egyéb kőzettípus (például jura vörös mészkő, szarmata biogén mészkő, kréta homokkő, miocén dácit és riolittufa) is előkerült.
Ha felkeressük Ellésmonostor maradványait, ne csak az elmúlt évszázadok viharos történelmi eseményeiről emlékezzünk meg, hanem arról a jóval idősebb helyi kőzetanyagról is, amely nélkül nem jöhetett volna létre az Árpád-kori építmény!
Az Ellésmonostor pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
