A Gyapjaszsák Sukoró határában

Kedves olvasóink egy ókori római mesés történetet vagy egy 19. századi ballada elnevezését is sejthetnék a hangzatos cím mögött. A földtudományokban jártas geotúrázó azonban tudja, hogy a Velencei-hegység gránitból álló sziklatömbjeit hívja így a népnyelv, amelyek félelmetes, óriások által elszórt kőmonstrumokként magasodnak ki a tájból. Korábbi írásainkban már foglalkoztunk a Kocka és a Pandúr-kő kialakulásával, ezúttal azonban a Sukoró határában emelkedő Gyapjaszsák földtörténetével ismerkedünk meg. Kalandra fel, irány a kövek világa!

A Mórágyi-rög (Dél-Dunántúl) mellett a Velencei-hegység vidékén bukkan csak a felszínre a mélységi magmás kőzet, a gránit, amely a földtörténeti paleozóikum (óidő) végén képződött. Az itt kibukkanó gránit – hivatalos nevén Velencei Gránit Komplexum – a földtörténeti paleozóikum (óidő) karbon időszakában jött létre, de a magmás folyamat átnyúlt a perm időszak elejére is. A radiometrikus mérések alapján 291–271 millió évvel ezelőtt lezajlott esemény során a gránitos összetételű, savanyú kemizmusú (azaz magas szilíciumdioxid-tartalmú) kőzetolvadék a földkéreg 3–7 km-es mélységében szilárdult meg, majd ott lassan hűlt, kristályosodott ki. A lassú kihűlés miatt egy nagy kristályméretekkel (0,5–1,5 cm) jellemezhető intruzív kőzet, a gránit alakult ki, melynek fő kőzetalkotó ásványai a kvarc, a plagioklászföldpát, a káliföldpát és a biotit elnevezésű csillám. A gránitos olvadék a földkéreg mélyebb régióiban uralkodó magas hőmérséklet hatására alakult ki karbon korú tengeri üledékes kőzetekből, a variszkuszi (herciniai) hegységképződés hatására.
Az idősebb metamorf kőzetekbe (például Lovasi Agyagpala Formáció) nyomult óriási (200–250 km2) magmás testet – szakmai kifejezéssel batolitot – a lassan emelkedő terület idősebb kőzeteinek „fogságából” az erózió hámozta ki az elmúlt évmilliókban, a lepusztulással szinkronban dolgozó klímaváltozásokkal. Láthatjuk tehát azt, hogy ma azért túrázhatunk és tanulmányozhatjuk a mélységi magmás gránit különféle változatait (például durvaszemcsés, helyenként porfíros, középszemcsés porfíros, biotitban dúsabb) a felszínen, mert az a földkéreg mélyebb övezeteiből az erózió és az emelkedés hatására a felszínre került. Itt jegyeznénk meg, hogy a fent vázolt magmás folyamat természetesen nem a mai helyén következett be, hanem sok ezer kilométerre innen, ott, ahol a területet hordozó lemeztöredék éppen aktuálisan elhelyezkedett (ez valahol az Egyenlítő térségében zajlott).
A keménység és a szívósság jelképének számító gránitos kőzetek később azonban a felszínen és annak közelében jelentős átalakulásokon estek át. Ezt a mállási folyamatot mintegy előkészítették már a kikristályosodási folyamat végén azok a gránitot átjáró oldatok is, amelyek az eredeti ásványos összetételt jelentősen megváltoztatták (például a földpátokat agyagásványokká alakultak). A felszín közelébe kerülve a gránitok további mállásnak indultak, főleg a nedvesebb, csapadékosabb és melegebb klímaszakaszokban, többek között a miocén közepén. A már korábban lebontódott ásványok még érzékenyebben reagáltak ezekre az eseményekre, helyben szétestek, szétmorzsolódtak, azaz murvásodtak. Ez a mállási front a kőzettestben több tíz méterre is le tudott hatolni, ahol a repedések mentén, a beszivárgó oldatok hatására zajlott a kémiai mállási folyamat.
Az egymást keresztező repedésrendszerekből indulva a mállás a kőzettest belseje felé haladt, miközben a közbezárt, épebb kőzetrész egyben maradt. Ezt a murvás törmeléket később a felszíni eróziós folyamatok letakarították a felszínről, de meghagyták azokat az óriási tömböket, „gyapjúzsákokat” vagy „ingóköveket”, amelyek a felmállott zóna egészben megmaradt, üdébb részeit képviselték. Így jöttek létre azok a nagyméretű, napjainkban már védelem alatt álló „kőzetkupacok”, amelyek Pákozd (például Kocka, Pandúr-kő, Oroszlán-szikla) és Sukoró (például Gyapjaszsák) térségében kereshetők fel, a turistautak és egy tanösvény mentén.
Utóbbi sziklacsoport Sukoró keleti szélén magasodik, s a sárga kereszt turistajelzés, majd a zöld T jelzés visz hozzá. A pihenőpadokkal ellátott sziklacsoporttól szép kilátásban lehet részünk a Velencei-tó süllyedéke felé. Itt jegyeznénk meg, hogy a füves, cserjékkel tarkított térszínen természetesen nem csak a Gyapjaszsák magasodik, hanem elszórva kisebb-nagyobb gránittömbökkel találkozhatunk. Ha megsímogatjuk a gránitok felszínét, egy rendkívül rücskös, érdes kőzetfelszínt tapasztalhatunk meg. Ennek oka, hogy a gránit egyes ásványai (például a korábban már említett földpát) jobban mállanak, mint a kvarc. A kvarc kiemelkedéseket, míg az elmállott ásványok bemélyedéseket hoznak létre, egy érdes tapintást eredményezve.
Ha időnk engedi, érdemes elsétálni az innen 250 m-re, keletre emelkedő „olasz gránitkőfejtőhöz” is, amely a karbon gránit egy szép mesterséges geológiai feltárása.

A Gyapjaszsák pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet

Fotó és szöveg: Veres Zsolt