Kicsi forrásmészkő kiválás a Remete-völgyben
Mint ahogyan azt már többször is jeleztük kedves olvasóink felé, a Vajdavár-vidék (Vajdavár-hegység, Pétervásárai-dombság) területe bővelkedik földtudományi értékekben. A kora-miocén Pétervásárai Homokkő Formáció eltérő cementáltsági viszonyai miatt a terület formakincse rendkívül változatos és egyedülálló, amelyet a földtani–felszínalaktani értékek sokasága jelez. Írásunkban azonban most egy szemünk előtt zajló földtani folyamatot mutatunk be, amely a maga nemében szintén egyedülálló a homokkővidéken. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A Vajdavár-vidék fő tömegét a kora-miocén korú Pétervásárai Homokkő Formáció alkotja. A miocén földtörténeti kor elején (eggenburgi korszak; 23–19 millió éve) képződött, több száz méteres vastagságú üledékes összlet döntően finom- és durvaszemcsés homokkőből áll, amely az egykoron itt hullámzó Paratethys partmenti–sekélytengeri zónájában rakódott le. A formációt a felszínen általában sárga, szürkésfehér vagy zöldesszürke színű, karbonátos kötőanyagú, különféle mértékben cementált keresztrétegzett homokkő alkotja, konglomerátum-betelepülésekkel. A Pétervásárai Homokkővel fedett területeken szembeötlő a látványos formakincs, melynek létrejötte a homokkövek eltérő cementáltságával, és az ehhez kapcsolódó mállási folyamatokkal van összefüggésben.
Az előző bekezdésben már említettük, hogy a miocén homokkő kőzetalkotó szemcséit karbonátos kötőanyag cementálja, konkrétan a kalcit (CaCO3) elnevezésű ásvány. Ez a karbonátanyag – e sorok írójának kutatásai szerint – a kora-miocén sekélytengeri homokkövekbe a lerakódás során beágyazódó meszes vázú élőlények (pl. kagylók) héjmaradványainak feloldódásából, azaz belső karbonátforrásból származik. A vázelemek általában kevésbé stabil aragonitból vagy nagy magnéziumtartalmú kalcitból állnak, amelyek megfelelő geokémiai környezetben feloldódhatnak, s a cementásványok alapanyagául szolgálhatnak. A feloldódó fosszíliák vázelemeiből származó meszes oldatok a lassan diagenizálódó homokos összletben vándorolni kezdtek a porozitás/permeabilitás-viszonyoknak megfelelően, s az arra alkalmas helyeken kalcitos cementként kristályosodtak ki, kitöltve a kőzetalkotó ásványok közötti szabad teret, azaz a pórusokat. A meszes oldatok vándorlását a diffúzió, azaz a helyről helyre változó kémiai koncentrációkülönbség vezérelte. A Pétervásárai Homokkőben az átlagos karbonáttartalom 14–15%, de helyenként elérheti a 25–51%-ot is. A csatolt fotón is látható travertínó létrejöttében jelentős szerepe volt a homokkő magas mésztartalmának. De miért is?
A felszínre lehulló csapadékvíz egy része a homokkő belsejébe szivárog, ahol bonyolult áramlási pályákon, rövidebb-hosszabb időt eltöltve források formájában lép újból a felszínre. A miocén homokkövet fedő talajtakarón átszivárgó csapadékvíz szén-dioxidot vesz fel, amely hatására az oldat kémiai értelemben agresszívvé válik. A szén-dioxid legnagyobb részét a talajban tevékenykedő mikrobák termelik élettevékenységük során. A szénsavas víz (H2CO3) a homokkő cementjét alkotó karbonátásványokkal (pl. kalcit, CaCO3) kémiai reakcióba lép, magába oldva azokat, létrehozva egy meszes oldatot, melynek képlete: Ca(HCO3)2. Az így megszülető kalcium-hidrokarbonát a források vizével együtt kiáramlik a kőzetből, majd hamarosan újból kicsapódik. A meszes oldatban az oldott karbonátot a szén-dioxid tartja egyensúlyban, amely a nyomás- és hőmérsékletváltozás hatására elillan a vízből, kicsapva az addig oldott állapotban lévő karbonátot. A szén-dioxid elvonását segítik a vízzel nagy felületen érintkező növények (pl. moszatok, mohák, zuzmók) is, amelyek élettevékenységük során (pl. légzés) szén-dioxidot használnak fel.
A sebesen futó patakvíz a meder egyenetlenségein (pl. kőzetek, bedőlt faágak) átbukik, esése megtörik, s megnövekszik a légkörrel érintkező felülete. A megnövekedett felület miatt a meszes vízben lévő egyensúlyi szén-dioxid elillan, s megkezdődik a tárgyakon a mészanyag szilárd formában való kémiai kicsapódása. Ezek a fizikai/kémiai folyamatok azok, amelyek a mésszel telített vízből kivonják a kalcium-karbonátot, bekérgezéseket hozva létre, mögöttük kis tavacskákkal. A vízfolyás irányára merőlegesen kialakuló gátacskák és tavacskák idővel szélességükben, hosszúságukban, valamint magasságukban is növekednek, hisz egy öngerjesztő folyamatról van szó.
Magát a kicsapódó édesvízi karbonátos üledéket forrásmészkőnek vagy travertínónak nevezzük, míg a gátakból álló rendszert tetarátának. A forrásmészkő egy szürkésfehér vagy sárgásbarna színű, laza, alig cementált, porózus édesvízi karbonátos üledék, mely likacsos szerkezetét (innen a népies neve is: darázskő) a belőle kirothadó növényeknek köszönheti. A szemünk előtt zajló geológiai folyamat nem más, mint anyagáttelepítés a kémiai oldódás–kicsapódás segítségével. A miocén homokkő meszes kötőanyaga oldatba megy, elvándorol, majd újból kicsapódik, azaz a cementásványok anyagából édesvízi mészkő keletkezik a vízfolyások medrében.
Természetesen a képen is látható, a Remete-völgyben felkereshető kicsiny travertínó-felhalmozódás elbújhat a nagyobb „testvérei” (pl. Szalajka-völgy, Melegmányi-völgy) mögött, de egy homokkőből álló területen mindenképpen kuriózumnak számít. Egy olyan földtani–vízföldtani érték, amelyet óvni kell az utókor számára, s akár óvatosan bemutatni a szakma iránt érdeklődő geoturisták számára.
Hasonló folyamatok, a homokkő karsztosodása hozta létre a Zselicben található, korábban már bemutatott földtudományi értékeket (Csepegő-kő, Lozsiti-kút) is.
A Remete-völgyi travertínó pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
