Felső-Alpár ősi templomának maradványai

A Duna-Tisza köze keleti peremén, a Pilis–Alpári-homokhát és a Csongrád–Szegedi-sík (korábban Dél–Tisza-völgy) kistájak találkozásánál fekszik az ősi település, Lakitelek. Helyén már a 11. században állt település „Bocz” néven, amely később a történelem viharaiban elpusztult. A mai falu kialakulására még jócskán várni kellett, hisz területe a Kecskeméthez tartozó puszták egyesítésével jött létre 1949–1950-ben. Lakitelek neve a rendszerváltással is összeforrt, hisz itt alakult meg a Magyar Demokrata Fórum 1987-ben. Írásunkban azonban nem erről írunk, hisz mi nem politizálunk, hanem egy elfeledett Árpád-kori templom maradványairól. Kalandra fel, irány a kövek világa!

A templom történetét egy online forrás segítségével elevenítjük fel: „Lakitelek külterületén, a tőserdei Tisza-holtág mentén egymás mellett található két igen beszédes nevű terület, melyek nevének eredete egészen a közelmúltig a feledés homályába merült. 2015-ben már csak legenda volt, hogy „ott a régi TSZ-központban egy nagyon régi templom van a domb alatt”, mivel a közelben zajló építkezések során sem találtak semmit. Aztán megtörtént a csoda, ott, ahol az ezeréves monda szerint lennie kell és a régi térkép is mutatja, a Templomhalom területén megtalálták az egykori Felső-Alpár nevű gazdag, Árpád-kori település ősi templomát. Anonymus szerint itt a közelben lehetett az a táborhely is, ahol Árpád vezér megpihent pár napra a bolgár Zalán fejedelemmel vívott végső csata előtt, a csata pedig, amely az Alpári-síkon zajlott le, a magyarok győzelmével ért véget.
A közel ezer éves templom két méter magasan álló falai egyedülállóak a maguk nemében. Az épület megmenekülésének története sem mindennapi. Az 1920-as években a terület lelkiismeretes birtokosa, Kiss Albert homokkal betemettette a templomrom még magasan álló falait, hogy ne hordja el a köveit a környék élelmes lakossága, így mentette meg ezt a ritka műemléket az utókornak. Érdekes módon a romok feltárása szintén egy lelkes magánszemélyhez köthető. Jelenleg a falak a Tőserdei Pálinkaház udvarán találhatóak, nyitvatartási időben szabadon megtekinthetők, a templom feltárásának történetét bemutató kiállítással együtt.
A hajdani Felső-Alpár település helyén, a Tőserdei Pálinkaház területén, Lakiteleken a 11. századi templom ásatásán három régész, Rosta Szabolcs, dr. Sárosi Edit és Wilhelm Gábor vett részt. Kiderült, hogy a templomot a 14. században alakították szögletes szentélyűre és akkor bővítették ki a hajót is. Hasonló állapotú templomok felfedezése ritkaság a Dél-Alföldön, ahol a 18–19. században az újra benépesülő vidék lakói a kőhiány miatt a templomromok többségét elhordták. A most feltárandó falakat feltehetően egy előrelátó földbirtokos, Kiss Albert mentette meg az utókornak, miután az 1920-as években homokkal temettette be romokat.
A középkorban a területen egy nagyon fontos királyi útvonal haladt keresztül, amely Szolnokot és Szegedet kötötte össze. A 19. század eleji térképek egy kápolnadombot is jeleztek a helyszínen, amely az egykori Felső-Alpár településhez tartozott. A sószállító útvonal mellett feküdt Felső-Alpár, amely apátsági és királyi birtok is volt, valamint itt vezetett át egy rév a Tiszán. Egy helyi szóbeszéd szerint az ásatások helyszínét azért töltötték fel homokkal, mert 1920 körül a terület földbirtokosa betemettette a leleltet, hogy ne hordják szét. A pusztatemplom korát a falazás technikája, a téglák kora, valamint az úsztatott mészhabarccsal történt kötés alapján a 12. és 13. századra teszik a régészek. A templom falainak az alapja 2,5–3 méterrel a jelenlegi talajszint alatt van.”

Pleisztocén darázskő a téglák között

A templom alapfalaiban a téglák mellett egy sárgásszürke színű, likacsos kőzetre is figyelmesek lehetünk. Ez az üledékes kőzet nem más, mint a Nagyalföld évszázadok óta használt és közkedvelt szilárd építőköve, a réti vagy tavi mészkő (népies elnevezéssel darázskő). Ennek az édesvízi karbonátos képződménynek a kialakulása a földtörténeti jégkorszak (pleisztocén) legvégén (kb. 13 ezer évvel ezelőtt) kezdődött el a homokbuckák közötti sekély, szikes tavakban, s pár ezer évvel ezelőtt fejeződött be (de bizonyos helyeken még napjainkban is tart). A felszín alatt kb. 80–120 cm mélyen fekvő kemény kőzetet külön erre szakosodott mesterek keresték meg, s bányászták ki. A vasoxid ásványok által sárgásra színezett édesvízi tavi karbonátok azért likacsosak (innen a darázskő elnevezés is), mert az egykori tavakban élt növények szerves maradványai (pl. szár) elbomlottak az őket csapdába záró darázskövek szövetéből.
Láthatjuk tehát, hogy a Kiskunság homokbuckái között is volt annak idején szilárd építőanyag, amelyet már a középkor óta felhasználtak egyházi és világi épületek építésére. Bács-Kiskun megyében Soltszentimrén, Lajosmizsén, Nyárlőrincen és Kunbaracson találkozhatunk ezzel a kőzettel, kivétel nélkül középkori templomromok falaiban.

A lakiteleki templomrom pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet

Fotó és szöveg: Veres Zsolt