Az István-táró bejárata Salgóbánya közelében
Hazánk vízkészletének jelentős részét képezik a felszín alatti vizek, melyeknek számos típusát különböztetjük meg. A korábban rétegvíznek hívott, a 20 m-nél mélyebben fekvő víztestek adják hazánk ivóvízkészletének legnagyobb részét. A domb- és hegyvidéki területeinken létezik egy antropogén eredetű felszín alatti víztípus, amely mélyművelésű bányákhoz, bányavágatokhoz köthető. Írásunkban az öregségi vizek nyomába eredünk, méghozzá egy Nógrád megyei példán keresztül. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A nógrádi megyeszékhelytől, Salgótarjántól északkeletre helyezkedik el a közigazgatásilag a városhoz tartozó Salgóbánya (Medves-vidék kistáj). A Medves-fennsík nyugati pereme alatt elterülő egykori kis bányászközség térsége számtalan földtudományi és bányászattörténeti értéket rejt. Utóbbi objektumok előfordulása nem véletlen, hisz Salgóbánya vidékén bazalt- és barnakőszénbányászat is folyt, méghozzá nagyjából egy időben. Ennek ékes bizonyítéka a településtől keletre található István-táró sötéten ásító bejárata, amely a Medves Hotel parkjából közelíthető meg. A vasajtóval lezárt, „Jó szerencsét!” feliratú egykori tárót 1869-ben nyitották azzal a céllal, hogy kitermeljék a Medves-fennsík bazaltja alatt rejtőzködő miocén kori (kb. 19–18 millió éves), kb. 3,5–4,5 m vastag barnakőszenes összletet. A kőszén a Rimamurány–Salgótarjáni Vasmű Rt. acélgyártását segítette. 1960-ban a szénbányászat ugyan megszűnt a területen, ennek ellenére napjainkban is zajlik bányászati tevékenység a táróból, méghozzá ivóvízé. Vajon hogyan értelmezhető ez a furcsának tűnő kijelentés?
Először is röviden ismerjük meg az István-táró térségének földtani felépítését. A Medves-fennsík alatti rétegsor legalsó miocén kőzetrétegtani egységét az eggenburgi Pétervásárai Homokkő Formáció alkotja, amelyet az ottnangi Gyulakeszi Riolittufa Formáció („fejírkő”) fed be. Erre következik az a széntelepes összlet (Salgótarjáni Barnakőszén Formáció), amely a bányászat tárgyát képezte Salgóbánya, így az István-táró vidékén is. A Medves-vidéken a széntelepes összlet három telepe közül a legalsó (III.), autochton (helyben keletkezett), limnikus (édesvízi mocsári) található csak meg, három padra osztva. A formáció eróziósan lepusztult felszínét fedte be kb. 3,5 millió évvel ezelőtt (pliocén) a Medves-magosa működéséhez köthető bazalttufa, majd bazalt lávakőzet (Salgóvári Bazalt Formáció). Az István-táró hajtása közben részben áthaladtak a széntelep felett található bazalton is, amely itt egy ősi völgyet (paleovölgyet) töltött ki. Ennél a pontnál helyezzük el a történetben a cikk legelején emlegetett felszín alatti vizeket is!
A Medves-fennsíkon lehulló csapadékvíz a bazalt sűrű repedéshálózatába szivárog és kezdi el a kőzettestben haladó hosszú útját. A mélyben szivárgó rés- vagy hasadékvizek a fennsík peremei felé áramlanak, majd a vízvezető és a vízfogó kőzetek határán a felszínre lépnek, természetes források formájában. Ezeket a résvizeket csapolják le a kőzettestben húzódó „légüres terek”, azaz a néhai bányavágatok, tárók vagy egyéb bányaterek. A felszín alatti vizek levezetését természetesen nem csak napjainkban, hanem az aktív bányászati időszakokban is meg kellett oldani, hogy azok ne akadályozzák a mélyben zajló munkálatokat. Az István-tárót ezen tulajdonságai miatt „fogják munkára” 1963 óta, napjainkban napi 150–400 m3 vizet adva, Salgóbánya, időnként Somoskő és Somoskőújfalu közüzemi vízellátására is rádolgozva. A táróból kifolyó vizeket már a bányászat alatt is használták ivó- és fürdővíz gyanánt, az öregségi vizeket az acélgyár hasznosította ipari vízként. Salgóbányán korábban két különböző helyen lévő fürdő is létezett (1936–1950, 1959–1974), amelyek szintén a táró vizét hasznosították. Érdekes a táróból kifolyó, sárgás színű csurgalékvizek kérdésköre is.
Azokat a felszín alatti vizeket, amelyeket bányászati terek vezetnek ki a felszínre, öregségi vizeknek nevezzük. A magas vas- és szulfáttartalmú öregségi vizek, lényegében az öreg, régi bányaműveletekből, régi tárókból kifolyó vizek. Az István-táróban a vágat alsó szélén húzódó „csorgában” folydogál ki az öregségi víz, amely a közelben eredő Zagyva legfontosabb táplálója. A Medves-fennsík alól kifolyó vizekben gyakran sárgás–vöröses színű, kocsonyás állagú kémiai csapadékra is figyelmesek lehetünk, amely ásványtani értelemben vas-hidroxid. Az oldott vas a széntelepekben található pirit (FeS2) mállásából származik, amely vas-oxiddá és kénsavvá oxidálódik. A savas kémhatású víz hidroxid formájában kioldja a vasat a különféle ásványokból, és azt addig szállítja, amíg egyéb kémiai folyamatok hatására vas-hidroxid formájában ki nem csapódik belőle. Ha a felszín alatti vizek karbonátos kőzetekkel is érintkeznek (pl. Pétervásárai Homokkő), akkor a felszíni medrekben a vasvegyületek mellett karbonát is csapódik ki, forrásmészkő vagy travertínó formájában (pl. Gortva-völgy). A tárókból kifolyó vizek hivatalosan nem számítanak természetes forrásoknak, hisz antropogén (emberi) hatások miatt jönnek létre.
Láthatjuk tehát, hogy a mélyben szivárgó, csapadék eredetű felszín alatti vizeket az egykori bányaterek kivezetik, ivóvizet biztosítva a térség lakosságának. Hosszú útjuk során ásványi anyagokkal is „felfegyverkeznek”, amelyek később vasas- és karbonátos ásványokként válnak ki a forrásszájak térségében.
Az István-táró szakmai csoportoknak járható csak, előzetes bejelentkezéssel. A jelenleg 620 m hosszú táróban különféle vágatbiztosításokkal is találkozhatunk, a szellőztetést egy 44 m mély légaknával biztosított. A táró több védett denevérfajnak is otthont ad, ezért legyünk körültekintőek!
Az István-táró pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
