A csata emlékműve Kápolnán
Kápolna egy kicsiny falu Gyöngyös és Eger között, amely nevet a közúton és vasúton közlekedők is jól ismerhetnek. Az Alsó-Tarna-sík (korábban Gyöngyösi-sík) kistájon fekvő település, mint neve is mutatja, a Tarna folyócska mellett terül el ott, ahol a hegyek szorításából kiér a vízfolyás az Alföldre. A középkori eredetű, stratégiai helyen elterülő Kápolna neve hazánk történelmében többször is feltűnik. Itt zajlott 1849-ben a kápolnai csata, s itt kezdte el Károlyi Mihály 1919-ben birtokai felosztását. Írásunkban az előbbi eseménnyel, és annak emlékművével foglalkozunk részletesebben. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A település központjában, a régi 3-as számú főút északi oldalán, a Tarna bal partján egy szépen parkosított környezetre lehetünk figyelmesek, a liget közepén egyedi hangulatú emlékművel. A környéken kibányászott miocén riolittufából álló kompozíció a Tarnán egykoron itt átívelő, nagyméretű, háromnyílású, kőkorlátos híd kicsinyített mását ábrázolja. Az eredeti híd 1818-ban készült el, s 1944 novemberén a visszavonuló német csapatok robbantották fel. Ez a híd volt az 1849-ben, amelynek elfoglalása döntő jelentőséggel bírt az ütközet szempontjából. Sebestyén Sándor kő és bronz szoborkompozíciója 1999. február 27-én, a csata 150. évfordulójára készült el. A másik, öntöttvas hősi emlékművet 1869 decemberében leplezték le, amely a község keleti szélén található, s ugyancsak a 48-as forradalom emlékhelye. A Milleniumi emlékparkban magasodik a „három hárs” is, amelyet a helyi plébános ültetett 1784-ben, a templom felépítésének tiszteletére. A szájhagyomány szerint e sokat látott fák alatt imádkozott Kossuth Lajos a kápolnai csatában elesettekért, mások szerint e helyről irányította a csatát a lengyel származású fővezér, Henryk Dembiński altábornagy. Az ő tiszteletükre nevezték el a falu lakói a hársfákat Kossuth-, ill. Dembiński-hársnak. A három hársfa természetvédelem alatt áll. A park nyugati szélén Nepomuki Szent János míves szobra magasodik, aki többek között az utazók és a hidak védőszentje.
A Milleniumi emlékparkban, az öreg hársak alatt ücsörögve idézzük fel a kápolnai csata történéseit (militari.hu): „1848. december 2-án a kamarilla lemondatta V. Ferdinánd magyar királyt és az ifjú unokaöccsét, Ferenc József herceget ültették a trónra. Az új császár kezét nem kötötte eskü a magyar alkotmányossághoz, és az uralkodó politikai álláspontja szerint a cél a forradalom eredményeinek eltörlése és Magyarország abszolutisztikus betagozása lett a birodalomba. A feladat elvégzését Alfred Windisch-Grätz hercegre bízta, aki a császári főerők élén számos győzelem után, 1849 januárjában elfoglalta a honvédsereg által kiürített fővárost. Tevékenységét az északról betörő Franz von Schlik altábornagy is segítette.
Miután a magyar kormány ideiglenesen Debrecenbe költözött, és a császári alakulatok nyomása is erősödött, a honvédsereg a Tiszántúlon összpontosította erőit, hogy onnan kezdhessen ellentámadásba. Józef Bem tábornok pedig Erdély felől biztosította a magyar összpontosítás sikerét. A fősereg élére azonban fővezérre is szükség volt, így a lengyelekért lelkesedő Kossuth Lajos választása, a lengyel szabadságharc elismert tábornokára, Henryk Dembińskire esett. Az „egyesült tiszai seregek vezényletével” megbízott Dembiński nem aratott osztatlan sikert a magyar tisztikar körében. Az általános ellenszenv és közfelháborodás miatt Görgei Artúr tábornoknak napiparancsban kellett felszólítania tisztjeit az engedelmességre. A fővezér Tiszafüredet jelölte ki hadműveleti bázisának, és a döntő összecsapást Mezőkövesd és Eger környékén kívánta megvívni. A fővezér annyira ragaszkodott az eredeti elgondolásához, hogy többször elutasította a hadtestparancsnokok felvetéseit, amikor a honvédek számára kedvező helyzetek alakultak volna ki. Amikor Klapka György ezredes az északról közeledő Görgeivel be akarta keríteni a Schlik-hadtestet, a manővert Dembiński megtiltotta. A magyar csapatok fővezére csak a saját elképzelései megvalósítására koncentrált, így Klapka ezredes lelkére kötötte, hogy a Schlik-hadtest üldözése csak elterelő művelet legyen, mert az igazi cél most Miskolc, ahova feltételezései szerint a császári csapatok visszavonultak volna.
Időközben azonban Windisch-Grätz herceg is felébredt szendergéséből és miután hírt kapott a magyar sereg Eger és Mezőkövesd közötti összpontosításáról, ő is Mezőkövesdet irányozta elő a döntő csata helyszínéül. A bevetett császári királyi hadsereg létszáma így körülbelül 30 000 fő lett volna, 165 löveggel, míg a honvédseregé a megfelelő összpontosítás esetén 40 000 fő, 141 löveggel. A seregek létszámát tekintve a honvédek számára megvolt az esély a sikerre, ennek záloga azonban a megfelelő időpontban végrehajtott csapatösszevonás lett volna. Az esélyek február 26-án romlottak meg először, amikor a Tarna vonalán spontán összetalálkozott a két sereg. Ekkor a honvéd csapatok mindössze harminc százaléka tartózkodott a helyszínen, de azonnali intézkedéssel a közelben tartózkodó 13 dandár estére szintén megérkezett volna. A Kompolt–Kápolna–Aldebrő–Feldebrő–Verpelét vonalon felálló magyar csapatok hősiesen őrizték a számbeli fölényben lévő császáriaktól a Tarna nyugati partját, amelyben Poeltenberg Ernő, Máriássy János és Szekulits István hadosztályai tüntették ki magukat leginkább.
A fővezér Egerben tartózkodott, amikor először ágyúdörgésre lett figyelmes. Miután megkapta a hírt a támadás megindulásáról, késve üzent a hadtesteknek az összpontosításról. Február 27-én Kossuthnak írt levelében sajnálkozását fejezte ki a távolléte miatt, azonban nemcsak a késői összpontosítás vált végzetes hibájává. Bár Verpelétre küldtek erősítést, a fővezér nem számított rá, hogy a Pétervásárán állomásozó Schlik-hadtest, miután elfoglalja a Siroki-szorost, a honvédsereg jobbszárnyának oldalába kerül. Az összpontosítás hiánya mellett, ekkor derült ki, milyen súlyos hiba volt korábban az, hogy Dembiński korábban nem engedélyezte Schlik hathatós üldözését.
Windisch-Grätz herceg Kápolna elfoglalását tűzte ki célul, illetve hogy egyesüljön a magyar jobbszárnyat felmorzsolni készülő Schlik-hadtesttel. Dembiński Klapkát bízta meg a Verpelét visszafoglalásával, Görgeit pedig az ellenséges erők egyesülésének megakadályozásával. A magyar jobbszárny azonban képtelen volt ellenállni Schlik támadásának, s kénytelen volt visszavonulni. Eközben a császári csapatoknak sikerült átkelniük Kápolnánál a Tarnán, elfoglalták a községet, majd visszaverték a Dembiński által a község visszafoglalására indított támadást. Ezt követően a honvédek rendben hátráltak Kerecsend felé.
Közben Guyon Richard és Kmety György hadosztályai is megérkeztek, így az összpontosuló magyar seregnek lehetősége nyílt volna a támadás megújítására. A lengyel szabadságharcban végrehajtott litvániai visszavonulásról híres Henryk Dembiński ezúttal is a visszavonulás mellett döntött, és a végre egyesült sereget újra részeire bontotta. Miután a fővezér a hadtesteket rosszul megválasztott útvonalakon indította el a Tisza felé, kitéve őket a császári támadásoknak és az élelmiszerhiánynak, személye egyre inkább közfelháborodást váltott ki.
Még ha a kápolnai csata jelentőségét Windisch-Grätz túlértékelte is, a kedvező erőviszonyok tekintetében a magyar sereg valóban vereséget szenvedett. „E kétnapos csata során minden ponton tetemes túlerőben lévő ellenséggel volt dolgunk, csupán csapataink kitűnő szellemének és hősiességének, a tábornok urak célszerű vezetésének és bátor tüzérségünk hatásos tüzének tudható be mindenütt a számszerű fölény túlszárnyalása.” – fényezte győzelmét az osztrák altábornagy. Ezzel együtt a csata lefolyása rámutatott a fővezérnek kinevezett Henryk Dembiński altábornagy alkalmatlanságára, akit végül a tiszafüredi tiszti gyűlésen Szemere Bertalan segítségével leváltották posztjáról, és helyére Vetter Antal altábornagyot nevezték ki fővezérnek.”
Az emlékmű pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
