Részlet a Templomhalom rekonstruált környezetéből

„Kiskunfélegyházi születésű emberként sokat foglalkoztam középiskolás éveim alatt szülővárosom helytörténetével. Bújtam a szakkönyveket, jegyzeteltem, biciklire ülve jártam a várost és környékét. Így jutottam el a Bankfalu elnevezésű városrész határában magasodó Templomhalomhoz is, amelyet jelentős régészeti lelőhelyként említettek a szakkönyvek. Akkoriban (2000-es évek eleje) a domb elhanyagolt állapotában volt, amelyet a helyi gyerekek bicikliző- és szánkózódombnak használtak. A szép kilátást adó homokbucka tetején sokat ücsörögtem és gondolkodtam azon, hogy mondjuk 600–700 évvel ezelőtt hogyan is nézhetett ki a beszédes nevű Templomhalom vidéke. Honlapom írásában ennek a nyomába eredek.” Kalandra fel, irány a kövek világa!

A napjainkban parkosított és információs táblákkal ellátott domb tetején állt a középkorban az ősi Félegyháza első temploma, körülötte pedig a falu. Félegyháza első említése 1389-ben történt egy Luxemburgi Zsigmond korabeli oklevélben, „Feeleghaz” alakban. 1424-ben „Feleghaz” a király adományozása lévén Borbála királynő birtokába került. A település középkori jelentőségét mutatja, hogy az akkoriban „Feledhaz” névvel illetett Félegyháza az 1520-as Lázár deák féle térképen is szerepel. A virágzó helyiség a mohácsi csata évében, 1526. szeptember 28-án pusztul el, a Buda irányából dél felé visszavonuló Szulejmán szultán török hadai által. Az 1540-es évekre Félegyháza végleg lakatlan lett, s közel 200 évig pusztaként említik, ősi temploma elhagyatottan állt a Templomhalmon. A törökök kiűzése után, az 1700-as évek elején veszi kezdetét Félegyháza újkori történelme.
A 18. században újjászülető település azonban nem a város ősi helyén települt újra, hanem a mai városközpont térségében. A templom megmaradt köveit a lakosság az épületek (pl. templom, iskola, lakóházak) felépítéséhez hordta el. A domb északi részét a 20. század első felében a Járásbíróság építéséhez vitték el, déli felének elbontása az 1980-as években kezdődött meg. Ennek 1991 júniusában egy tragédia vetett véget, amikor is négy gyermek lelte halálát a leomló homokfal alatt (innentől kezdve hívják Haláldombnak a helyiek). Az egykoron óriási kiterjedésű domb nagyobbik része a folyamatos bolygatások során semmisült meg, a középkori temető és a templom jelentős részével együtt. 2008-ban kezdődött el a Templomhalom rehabilitációja és teljes körű régészeti feltárása. Vajon mit találtak a régészek az ásatások során?
1951-ben Bálint Alajos kezdte el a Templomhalom régészeti feltárását, amelyet 2008-ban kezdtek újra, pontosabban folytattak. Az ásatások során eddig 540 sír került elő, valamint az ősi templom megmaradt alapfalai. Az Árpád-kori sírokból előkerült pénzek szerint a templom körüli temetőt 1100 körül, Könyves Kálmán idejében már használhatták. Középkori temetőink kialakulása Szent László királyunk 1092-es törvényéhez köthető, miszerint a közösség csak a templom körüli megszentelt területre, a cinterembe temetkezhetett. Ekkoriban egy virágzó, sűrűn lakott vidék lehetett az ősi Félegyháza térsége, ahol szinte egymást érték a települések. A békés időszaknak az 1241–1242-es tatárjárás vetett véget, amely szinte a földdel tette egyenlővé a területet. Félegyháza lakói a Templomhalom sáncos erődítésével védekeztek a tatárok ellen, de a pusztulást ezzel sem tudták elkerülni. Számos település végleg eltűnt ekkor a föld felszínéről, Félegyházának azonban más sors jutott!
A tatárjárás után a visszatérő lakosok Félegyházát újból benépesítették, s már az 1300-as években gótikus stílusban építették újjá templomát. Ekkor alakították ki a tekintélyes, 22 m-es hosszúságú templomhajót, ekkor temették be a templom körüli sáncárkokat és építettek köré kő kerítőfalat. Közben kun lakosság települt be a Félegyháza környéki pusztákra. Ez is jelzi az erősödő, Budát Szegeddel összekötő, Nagy Királyi Út mentén fekvő Félegyháza jelentőségét, amely az 1500-as évek elejére a mezővárosi lét kapujába ért.

Darázskő az ősi templom visszaépített falaiban

A parkosított környezetben elhelyezkedő romok között szemlélődve észrevehetjük, hogy a templom ősi falait abból az unciális nagyalföldi kőzetből építették újra, amely annak idején az egyik legfontosabb építőanyag volt a Duna-Tisza közén.  A képen is látható kőzet nem más, mint a Nagyalföld évszázadok óta használt és közkedvelt szilárd építőköve, a réti vagy tavi mészkő (népies elnevezéssel darázskő). Ennek az édesvízi karbonátos képződménynek a kialakulása a földtörténeti jégkorszak (pleisztocén) legvégén (kb. 13 ezer évvel ezelőtt) kezdődött el a homokbuckák közötti sekély, szikes tavakban, s pár ezer évvel ezelőtt fejeződött be (de bizonyos helyeken még napjainkban is tart). A felszín alatt kb. 80–120 cm mélyen fekvő kemény kőzetet külön erre szakosodott mesterek keresték meg, s bányászták ki. A vasoxid-ásványok által sárgásra színezett édesvízi tavi karbonátok azért likacsosak (innen a darázskő elnevezés is), mert az egykori tavakban élt növények szerves maradványai (pl. szár) elbomlottak az őket „csapdába záró” darázskövek szövetéből.
Láthatjuk tehát, hogy a Kiskunság homokbuckái között is volt annak idején szilárd építőanyag, amelyet már a középkor óta felhasználtak egyházi és világi épületek építésére. Bács-Kiskun megyében SoltszentimrénLajosmizsén, Nyárlőrincen és Kunbaracson találkozhatunk ezzel a kőzettel, kivétel nélkül középkori templomromok falaiban.

A Templomhalom pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet

Fotó és szöveg: Veres Zsolt