Fúrótoronyból kilátó Nagykanizsa határában
A dimbes-dombos Zala megye földtudományi, tájképi, ipar- és kultúrtörténeti értékek sokaságát tudja felmutatni látogatóinak. Ezek közül cikksorozatunk a szénhidrogén bányászat és -kitermelés történetét, valamint földtani és műszaki hátterét dolgozza fel. Azért foglalkozunk a témával kiemelten, hisz Zala megye társadalmi és gazdasági fejlődése ezer szállal kötődik a dicső bányászmúlthoz, és a „fekete arany” történetéhez. Alig van olyan Zala megyei, akinek ne lett volna olyan rokona vagy éppen ismerőse, aki valamilyen módon ne kötődött volna a mélyben meghúzódó szénhidrogénekkel kapcsolatos műveletekhez. Jelen írásunkban a Zala megyei bányászat rövid történetével ismerkedünk meg. Kalandra fel, irány a kövek világa!
A földtani–szerkezetföldtani értelemben használt Zala- és Dráva-medence volt az a terület először (1916–1919) hazánkban, amelyet kutatás alá vontak szénhidrogéneket tároló szerkezetek felderítése céljából. A zalai területeken az 1920-as években indult meg a kőolajkutatás, Pávai-Vajna Ferenc felszíni szerkezetföldtani térképezései, és szórványos Eötvös-ingás mérések alapján. Itt mélyült hazánk első, ipari mennyiségű kőolajat adó kútja is, ezért innen számítjuk Magyarországon a szénhidrogén-bányászat felemelkedését. Ez a kút a Papp Simon által kitűzött Budafa–2 névre hallgatott, amely 1937 novemberében kezdte meg a termelést. A kút karácsonyfája, valamint egy emlékkő napjainkban a Bázakerettye és Lispeszentadorján között haladó műút mellett kereshető fel, nem messze a Budafai Arborétumhoz való leágazástól. Ehhez a kúthoz kapcsolódóan épült meg Budafa (Bázakerettye), valamint Ortaháza között hazánk első kőolaj csővezetéke, ill. az ortaházi vasútállomáson az ehhez szükséges töltőállomás is. A fent nevezett Budafa arról is nevezetes, hogy 1935-től külföldi cégek rendszeresen végeztek itt kísérleti jellegű szeizmikus méréseket, Magyarországon elsőként.
1940-től kezdődött a zalai területeken a diadalmenet, amely során felfedezték a nagyobb kőolaj- és földgáz lelőhelyeket: Lovászi és Újfalu (1940), Hahót–Pusztaszentlászló (1941), Hahót–Ederics (1945), Vétyem és Vétyem-Kelet (1947). Az 1951-es nagylengyeli Nl–2 jelű fúrással az ország akkori legjelentősebb kőolajmezője vált ismertté. A következő évtizedek további sikereket hoztak, amelyek a teljesség igénye nélkül: Kilimán (1952), Barabásszeg (1958), Zalatárnok (1962), Budafa mélyszinti földgáz-előfordulás (1966), Szilvágy (1968), Szilvágy-Dél és Ortaháza (1970), Pusztamagyaród (1972), Pusztaapáti (1973), Budafa–Oltárc (1975). Az 1970-es évek második felében fedezték fel a nagybakónaki és a sávolyi kőolaj- és földgáz-előfordulásokat, amelyek fúrásos kutatása a következő évtizedekben is folytatódott, Zalakomárral kiegészülve. Az 1990-es évektől 3D szeizmikus mérések, valamint modern értelmező-rendszerek használata segítette a szerkezetek pontosabb megismerését. A MOL Rt. az 1990-es évektől megkezdve, egészen 2013-ig végzett a Zalai-medencében földtani kutatást, melynek célja a medencealjzat morfológiájának és szerkezetének pontosabb megismerése, valamint a pannon képződményekben található sztratigráfiai (rétegtani) csapdák kimutatása volt. A legutóbbi kutatások során a MOL Rt. ipari méretű kőolaj-előfordulást nem tárt fel, viszont Gutorfölde és Rádiháza térségében jelentősebb földgázvagyont találtak. A MOL-on kívül egyéb cégek is kutattak a zalai területeken, de fúrásaikban csak kisebb gáznyomokat észleltek (forrás és további részletek itt).
Kijelenthetjük, hogy a nagy zalai kőolaj- és földgázbányászat kora már lecsengett, viszont a bányászat néhai emlékeivel lépten-nyomon találkozhatunk a megyét járva. Ilyen a Nagykanizsa határában álló, napjainkban már kilátóként funkcionáló fúrótorony, melyről a Zalaerdő Zrt. honlapja a következőket írja: „A nagykanizsai kilátó a Csónakázó-tó környékének látványossága volt hosszú évtizedekig, népszerű a kanizsaiak és a turisták körében. Társaságunk jogelődje, a Zalai Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság 1971-ben elkészítette a Nagykanizsai Parkerdő fejlesztési tervét, s ebben már szerepelt egy kilátó felállítása is. Ekkortájt selejtezte le a Dunántúli Kőolajipari Gépgyár (DKG) ezt az olajfúrótornyot, mely Bázakerettyén, Dióskálban és Nagylengyelben is működött. Ezután a Csónakázó-tó keleti felén állították fel, és vált a város látványosságává. Idővel azonban az állapota leromlott és egy évtized után a Zalaerdő Zrt. – mint a környékbeli erdők vagyonkezelője – felkarolta az objektum sorsát.
A beépített új anyag kb. 30 tonna, a szerkezet összsúlya pedig közel 100 tonna. A fémből és üvegből készült mű teljes magassága 48 méter, az alsó kilátószint 28 méteren, a felső 43 méter magasan van. Ezzel az ország egyik legmagasabb kilátója. A felső szint 230 lépcsőfok leküzdésével érhető el. Éjszakai megvilágítását reflektorok és led fénysorok biztosítják. Korszerű elektronikai védelmi rendszert és intelligens beléptető kaput építtettünk be. Természetesen a torony megmászása nem kis bátorságot és izomerőt igényel, de az elénk táruló látvány kárpótol mindezért. Szeretnénk, ha ez a mű a város egyik meghatározó jelképe lenne, mely a funkciója mellett emléket állít a zalai kőolajbányászatnak is.”
A bányászmúlt nagykanizsai emlékeivel a Zsigmondy Vilmos Technikum Erdész utcai telephelye kapcsán korábbi cikkeinkben (itt és itt) már foglalkoztunk.
A kilátó pontos helyét és a többi térképi pontot itt találod: Térképnézet
Fotó és szöveg: Veres Zsolt
